~ MÁSODIK ÉVAD 31. rész

Már reggel volt. Annyira fáradt voltam előző este, hogy amint lehunytam a szemem, már el is aludtam. Ma viszont elérkezett életem legszebb napja.
Kikeltem Heikki mellől és az ajtóhoz mentem. Mikor kinyitottam Carline állt velem szemben.
- Jó reggelt! – lépett be.
- Neked is! – hallottam Heikki hangját.
- Legyetek szívesek elbúcsúzni egymástól. Legközelebb ugyanis már csak a ceremónián találkoztok.
- Muszáj már hajnali negyed 8-kor elkezdeni készülődni? – tette fel a kérdést Heikki.
- Attól tartok, igen. – ültem vissza mellé az ágyban. – Vagy nem készülök el teljesen és kénytelen leszel elvenni félig kész hajjal, fél pár cipőben. – nevettünk fel.
- Így is feleségül veszlek én. – döntött hátra, majd megcsókolt.
- Na jó. Stacy, 10 perc múlva várlak! – hagyott ott minket Caroline.
Mivel jól ismerem barátnőmet, hamarabb átmentem a másik szobába, ahol már várt a ruhám. Nem sokkal utánam befutott a fodrász is, s nekilátott hajamnak. Hamarosan a koszorús lányok is megérkeztek és ők is elkezdtek a szépítkezni. A hajam elkészültével a sminkes látott neki arcomnak. Mire az is elkészült, fölhozták az ebédemet. Ebéd és sminkigazítás után eljött a pillanat, amikor magamra ölthettem ruhámat. Az idegesség ekkor kezdett kijönni rajtam.
- Mi a baj? – kérdezte Car, mikor felálltam, hogy belebújjak ruhámba, majd megszédültem és visszaültem a székre.
- Nincs semmi gond, csak az idegesség. – mondtam. – Remeg a kezem, görcsben van a gyomrom.
- Nincs miért aggódni. Nemsokára kimondod az igent és belépsz a boldog házasok táborába.
A ruhámat felvéve a tükör előtt álltam.

Valahogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtörténik. Tényleg férjhez megyek.
- Szerintetek mit fog hozzá szólni Heikki? – néztem végig koszorúslányaimon.
- El lesz ragadtatva. – mondta Sarah.
- Bátyámat ismerve.. – kezdett bele Ruut – Odáig lesz!
- Szerintem meg is fog hatódni. – mondta Essi.
- Csak azt ne! Megfogadtam, hogy nem fogom lesírni a sminkem. Ehhez pedig az is kell, hogy Heikki ne kezdjen el könnyezni.
Beszélgetésünket kopogás törte meg.
- Bejöhetek? – nyitott be apa.
- Persze! – bólintottam.
- Akkor mi megyünk is. – mondták a többiek.
- Készen állsz? – kérdezte apa.
- Igen. – sóhajtottam. – Vagyis nem.
- Akkor indulhatunk.
- Nem! Várj!
Apa kérdően nézett rám.
- Jól áll a ruhám?
- Igen. Nagyon gyönyörű vagy benne!
- És a hajam?
- Stacy! Szép vagy, minden rendben van. Már csak el kellene indulni, mielőtt a násznép azt hiszi, megszöktél.
- Rendben! – sóhajtottam hatalmasat, majd megindultunk.
A templomhoz érve

már csak koszorúslányaim, valamint az ikerlányok és öcsém állt az épület előtt.
- Kezdődhet? – néztek rám, mire bólintottam.
A templomban megszólalt az orgona hangja, majd megkezdtük a bevonulást. Először Beverly és Emma ment Aaronnal, majd a koszorúslányok következtek. Mikor ők is elfoglalták helyüket, apa rám nézett.
- Mehetünk?
- Azt hiszem.
Apába karolva indultunk meg az oltár felé. Heikkit meglátva szívem egyre hevesebben vert. Hatalmas gombóc keletkezett torkomban, mikor Heikki megtörölte szemét.
- Vigyázz rá! – mondta apa, majd átadott neki.
A szertartás hamarosan megkezdődött. Könnyeimet szerencsére itt sikerült visszatartani. A gyűrűket öcsém adta át nekünk.

Miközben felhúztuk egymás ujjára a két kis ékszert, lepergett előttem az elmúlt 6 év. Még mindig tisztán emlékszem a napra, amikor először megláttam. Mikor ezek után Heikki megcsókolt, olyan volt, mint az első csókunk. Nem a Svájcban történtre gondolok itt, hanem arra, ami Belgiumban történt. Az első igazira. A szertartás végén a vendégek a templom elé állva várták, hogy kisétáljunk. Mikor mi is kiértünk a rizseső után elárasztottak minket a jókívánságokkal. Nemsokára átsétáltunk a kastélyhoz, ahol az anyakönyvvezető várt minket. Itt már nem tudtam visszatartani könnyeimet. Mielőtt itt is örök hűséget ígértünk volna egymásnak, mindketten felolvastuk a másikhoz írt fogadalmainkat. Szemfestékem vízállósága mentett meg attól, hogy a ceremónia végére mindenhol festékfoltos legyen arcom. Már jogilag is elmondhattuk, hogy házasok vagyunk. Nem maradt már hátra, csak a fényképezkedés. A csoportképek után – együtt az egész vendégsereg, menyasszony a koszorúslányokkal, vőlegény a lányok kísérőivel, ifjú pár a szülőkkel, stb. – amíg a többiek az ünnepség helyszínére mentek,

ahol a pincérek étvágygerjesztőket és italokat szolgáltak fel, mi visszavonultunk egy kicsit. Amíg nekem megigazították sminkemet és hajamat, Heikki a szüleivel beszélgetett.
- Azt hiszem, lassan idő van. – biccentett a falon lévő óra felé férjem, amikor már csak ketten maradtunk.
- Akkor vágjunk bele! – vettem nagy levegőt, majd elindultunk a többiekhez.
A kertbe vezető ajtónál már várt minket Caroline. Mikor meggyőződött, hogy felkészültünk, kiment szólni a konferansziénak.
- Hölgyeim és Uraim, Tisztelt vendégek! Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy bemutassam önöknek Mr. és Mrs. Huovinent! – hallottuk, majd rákulcsoltam ujjaimat Heikkiére, s mikor kinyílt az ajtó, kisétáltunk a vendégek közé.
A zene megszólalt, majd mikor nagyjából a „parkett” közepére értünk bemutattuk az ekkorra betanult táncunkat. Minden szempár ránk szegeződött. Mikor végeztünk tapssal jutalmazták előadásunkat. A zene véget ért, s egy újabb következett, a vendégek pedig táncra perdültek. Mindkettőnket sorra kértek le az emberek. Rövid idő alatt táncoltam apával, apósommal, Dave-vel, Adammel, de még Josh-sal is.
- Milyen érzés házasnak lenni? – kérdezte Josh tánc közben.
- Semmihez sem fogható. – mondtam, s széles mosolyra húztam számat.
- Gratulálok és nagyon sok boldogságot! – ölelt meg, s máris következő partnerem karjai közt voltam.
- Ugye tudod, mindig is feleségül akartalak venni? – nézett szemeimbe Stu.
- Mégis Georgiát vetted el.
- Mert neked jött ez a Huovinen gyerek, akibe halálosan belezúgtál, így hát feladtam. És akkor jött az asszony. – bökött felesége felé, aki épp apával táncolt.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.
- De komolyan. – váltott hangsúlyt. – Régen volt idő, mikor úgy gondoltam, lehetne köztünk több is.
- Tudom. – bólintottam. – Csak nem akartad, hogy rámenjen a barátságunk.
- Ezt te honnan..? – kérdezte zavartan.
- Alábecsülsz. – mosolyogtam. – Most viszont megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Táncoljunk el az asztalunkig és közben ne adj át senkinek. Ha még valakivel táncolnom kell a vacsora előtt, garantálom, hogy a menyasszonytáncból semmi nem lesz.
Stu elnevette magát majd teljesítette kérésemet. Az asztalhoz érve végre le tudtam ülni. Miközben belekortyoltam pezsgőmbe, a vendégeket néztem. Mosolyra húzódott a szám, ahogy láttam a többieket boldogan táncolni. Mivel eddig egy percet sem tudtam egyedül lenni a mai nap, megpróbáltam észrevétlenül elsurranni. A tengerpart felé indultam, hogy pár perc erejéig átgondoljam, mi is történt velem ilyen rövid idő alatt és mi vár rám elkövetkezendő éveimben. Már épp megnyugodtam, hogy senki nem vette észre, hogy eljöttem, mikor valaki megszólalt mögöttem.
- Azt hiszem ezzel elkéstél!
- Mivel? – fordultam hátra.
- Még a szertartás előtt kellett volna megszöknöd. – mosolyodott el Heikki.
- Ne reménykedj. Nem megszökni akartam.
- Akkor? Miért hagytál ott mindenkit egy szó nélkül?
- Csak szerettem volna kicsit egyedül lenni és gondolkodni. – mondtam, miközben megfogta kezem és együtt indultunk tovább.
Szótlanul mentünk le a partra s ott is csöndben telt már perc.

- Emlékszel az első találkozásunkra? – mosolyodtam el.
- Soha nem fogom elfelejteni. – nézett rám. – Utáltál, pedig nem is ismertél. Végig lázadtad a vacsorát, majd elküldtél.
- De te visszajöttél.
- Mert látni akartalak.
- Miért?
- Miért akartalak látni?
- Nem. Miért akartál megismerni egy olyan embert, akiből sugárzott, hogy látni sem akar téged? Miért bocsájtottál meg nekem mindig? Miért pont engem választottál? Miért bontottad fel az eljegyzésed? Nem tudhattad biztosra, hogy mi fog történni. Mi van, ha megbántad volna? – Szegeztem neki ezeket és ehhez hasonló kérdéseimet.
- Igazából nem tudom. Csak azt tudom, hogy az első pillanattól kezdve, mikor megláttalak, valami megváltozott. Valami más lett. Olyan érzés kerített hatalmába, ami eddig még sohasem. Először nem akartam, hogy utálj, aztán, hogy szomorú légy, meg akartalak védeni mindentől, ami fájdalmat okozott neked. De nem tudtam, hogy tegyem. Végül addig fajult a dolog, hogy azt sem akartam, hogy mással légy. Magamnak akartalak és ekkor döbbentem rá, hogy mit jelentesz nekem. A legfurcsább pedig az egészben az, hogy erre nem hónapok elteltével jöttem rá, hanem elég volt mindössze pár nap. – mondta, s én csillogó szemekkel figyeltem. – De te miért tartottál ki mellettem? Hisz nem egy baklövésem volt.
- Azzal fogtál meg, hogy nem hagytad rá a dolgokat. Mikor gorombán viselkedtem veled, te megbocsájtottál, mert a dolgok mögé láttál. Tudtad, hogy nem rád irányul haragom. Aztán mindent elkövettél azért, hogy feldobd a napom. A közös programok, vagy csak a reggeli telefonhívások, hogy megtudd, hogy vagyok. Foglalkoztál velem, pedig nem érdemeltem meg. Aztán valami megváltozott. Egyik pillanatban vonzottál, másikban taszítottál. Egyszer mindent elkövettél, hogy mellettem légy és ne érjen semmi rossz, aztán pedig ellöktél magadtól.
- Annyira meg akartalak védeni a rossz dolgoktól, hogy én okoztam neked fájdalmat vele.
- Akkorra viszont már megváltozott valami. Már tudtam, hogy akár mi is történik, nem foglak elengedni. – mondtam, mire hosszasan megcsókolt.
- Gondoltad volna, hogy a történtek után mi itt fogunk állni férj és feleségként?
- Tudtam hogy el fogsz venni. – mondtam magabiztosan.
- Ó, tényleg? És honnan?
- Mert nem tudsz nekem ellenállni.
Beszélgetésünket ismerős hang szakította félbe.
- Csakhogy megvagytok! Már tálalnák a vacsorát. Mindenki rátok vár! – teremtett le minket Car.
- Megyünk már! – mondta Heikki, majd gyors csók után visszamentünk esküvőnk helyszínére.