~ MÁSODIK ÉVAD 31. rész

Már reggel volt. Annyira fáradt voltam előző este, hogy amint lehunytam a szemem, már el is aludtam. Ma viszont elérkezett életem legszebb napja.
Kikeltem Heikki mellől és az ajtóhoz mentem. Mikor kinyitottam Carline állt velem szemben.
- Jó reggelt! – lépett be.
- Neked is! – hallottam Heikki hangját.
- Legyetek szívesek elbúcsúzni egymástól. Legközelebb ugyanis már csak a ceremónián találkoztok.
- Muszáj már hajnali negyed 8-kor elkezdeni készülődni? – tette fel a kérdést Heikki.
- Attól tartok, igen. – ültem vissza mellé az ágyban. – Vagy nem készülök el teljesen és kénytelen leszel elvenni félig kész hajjal, fél pár cipőben. – nevettünk fel.
- Így is feleségül veszlek én. – döntött hátra, majd megcsókolt.
- Na jó. Stacy, 10 perc múlva várlak! – hagyott ott minket Caroline.
Mivel jól ismerem barátnőmet, hamarabb átmentem a másik szobába, ahol már várt a ruhám. Nem sokkal utánam befutott a fodrász is, s nekilátott hajamnak. Hamarosan a koszorús lányok is megérkeztek és ők is elkezdtek a szépítkezni. A hajam elkészültével a sminkes látott neki arcomnak. Mire az is elkészült, fölhozták az ebédemet. Ebéd és sminkigazítás után eljött a pillanat, amikor magamra ölthettem ruhámat. Az idegesség ekkor kezdett kijönni rajtam.
- Mi a baj? – kérdezte Car, mikor felálltam, hogy belebújjak ruhámba, majd megszédültem és visszaültem a székre.
- Nincs semmi gond, csak az idegesség. – mondtam. – Remeg a kezem, görcsben van a gyomrom.
- Nincs miért aggódni. Nemsokára kimondod az igent és belépsz a boldog házasok táborába.
A ruhámat felvéve a tükör előtt álltam.

Valahogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtörténik. Tényleg férjhez megyek.
- Szerintetek mit fog hozzá szólni Heikki? – néztem végig koszorúslányaimon.
- El lesz ragadtatva. – mondta Sarah.
- Bátyámat ismerve.. – kezdett bele Ruut – Odáig lesz!
- Szerintem meg is fog hatódni. – mondta Essi.
- Csak azt ne! Megfogadtam, hogy nem fogom lesírni a sminkem. Ehhez pedig az is kell, hogy Heikki ne kezdjen el könnyezni.
Beszélgetésünket kopogás törte meg.
- Bejöhetek? – nyitott be apa.
- Persze! – bólintottam.
- Akkor mi megyünk is. – mondták a többiek.
- Készen állsz? – kérdezte apa.
- Igen. – sóhajtottam. – Vagyis nem.
- Akkor indulhatunk.
- Nem! Várj!
Apa kérdően nézett rám.
- Jól áll a ruhám?
- Igen. Nagyon gyönyörű vagy benne!
- És a hajam?
- Stacy! Szép vagy, minden rendben van. Már csak el kellene indulni, mielőtt a násznép azt hiszi, megszöktél.
- Rendben! – sóhajtottam hatalmasat, majd megindultunk.
A templomhoz érve

már csak koszorúslányaim, valamint az ikerlányok és öcsém állt az épület előtt.
- Kezdődhet? – néztek rám, mire bólintottam.
A templomban megszólalt az orgona hangja, majd megkezdtük a bevonulást. Először Beverly és Emma ment Aaronnal, majd a koszorúslányok következtek. Mikor ők is elfoglalták helyüket, apa rám nézett.
- Mehetünk?
- Azt hiszem.
Apába karolva indultunk meg az oltár felé. Heikkit meglátva szívem egyre hevesebben vert. Hatalmas gombóc keletkezett torkomban, mikor Heikki megtörölte szemét.
- Vigyázz rá! – mondta apa, majd átadott neki.
A szertartás hamarosan megkezdődött. Könnyeimet szerencsére itt sikerült visszatartani. A gyűrűket öcsém adta át nekünk.

Miközben felhúztuk egymás ujjára a két kis ékszert, lepergett előttem az elmúlt 6 év. Még mindig tisztán emlékszem a napra, amikor először megláttam. Mikor ezek után Heikki megcsókolt, olyan volt, mint az első csókunk. Nem a Svájcban történtre gondolok itt, hanem arra, ami Belgiumban történt. Az első igazira. A szertartás végén a vendégek a templom elé állva várták, hogy kisétáljunk. Mikor mi is kiértünk a rizseső után elárasztottak minket a jókívánságokkal. Nemsokára átsétáltunk a kastélyhoz, ahol az anyakönyvvezető várt minket. Itt már nem tudtam visszatartani könnyeimet. Mielőtt itt is örök hűséget ígértünk volna egymásnak, mindketten felolvastuk a másikhoz írt fogadalmainkat. Szemfestékem vízállósága mentett meg attól, hogy a ceremónia végére mindenhol festékfoltos legyen arcom. Már jogilag is elmondhattuk, hogy házasok vagyunk. Nem maradt már hátra, csak a fényképezkedés. A csoportképek után – együtt az egész vendégsereg, menyasszony a koszorúslányokkal, vőlegény a lányok kísérőivel, ifjú pár a szülőkkel, stb. – amíg a többiek az ünnepség helyszínére mentek,

ahol a pincérek étvágygerjesztőket és italokat szolgáltak fel, mi visszavonultunk egy kicsit. Amíg nekem megigazították sminkemet és hajamat, Heikki a szüleivel beszélgetett.
- Azt hiszem, lassan idő van. – biccentett a falon lévő óra felé férjem, amikor már csak ketten maradtunk.
- Akkor vágjunk bele! – vettem nagy levegőt, majd elindultunk a többiekhez.
A kertbe vezető ajtónál már várt minket Caroline. Mikor meggyőződött, hogy felkészültünk, kiment szólni a konferansziénak.
- Hölgyeim és Uraim, Tisztelt vendégek! Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy bemutassam önöknek Mr. és Mrs. Huovinent! – hallottuk, majd rákulcsoltam ujjaimat Heikkiére, s mikor kinyílt az ajtó, kisétáltunk a vendégek közé.
A zene megszólalt, majd mikor nagyjából a „parkett” közepére értünk bemutattuk az ekkorra betanult táncunkat. Minden szempár ránk szegeződött. Mikor végeztünk tapssal jutalmazták előadásunkat. A zene véget ért, s egy újabb következett, a vendégek pedig táncra perdültek. Mindkettőnket sorra kértek le az emberek. Rövid idő alatt táncoltam apával, apósommal, Dave-vel, Adammel, de még Josh-sal is.
- Milyen érzés házasnak lenni? – kérdezte Josh tánc közben.
- Semmihez sem fogható. – mondtam, s széles mosolyra húztam számat.
- Gratulálok és nagyon sok boldogságot! – ölelt meg, s máris következő partnerem karjai közt voltam.
- Ugye tudod, mindig is feleségül akartalak venni? – nézett szemeimbe Stu.
- Mégis Georgiát vetted el.
- Mert neked jött ez a Huovinen gyerek, akibe halálosan belezúgtál, így hát feladtam. És akkor jött az asszony. – bökött felesége felé, aki épp apával táncolt.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.
- De komolyan. – váltott hangsúlyt. – Régen volt idő, mikor úgy gondoltam, lehetne köztünk több is.
- Tudom. – bólintottam. – Csak nem akartad, hogy rámenjen a barátságunk.
- Ezt te honnan..? – kérdezte zavartan.
- Alábecsülsz. – mosolyogtam. – Most viszont megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Táncoljunk el az asztalunkig és közben ne adj át senkinek. Ha még valakivel táncolnom kell a vacsora előtt, garantálom, hogy a menyasszonytáncból semmi nem lesz.
Stu elnevette magát majd teljesítette kérésemet. Az asztalhoz érve végre le tudtam ülni. Miközben belekortyoltam pezsgőmbe, a vendégeket néztem. Mosolyra húzódott a szám, ahogy láttam a többieket boldogan táncolni. Mivel eddig egy percet sem tudtam egyedül lenni a mai nap, megpróbáltam észrevétlenül elsurranni. A tengerpart felé indultam, hogy pár perc erejéig átgondoljam, mi is történt velem ilyen rövid idő alatt és mi vár rám elkövetkezendő éveimben. Már épp megnyugodtam, hogy senki nem vette észre, hogy eljöttem, mikor valaki megszólalt mögöttem.
- Azt hiszem ezzel elkéstél!
- Mivel? – fordultam hátra.
- Még a szertartás előtt kellett volna megszöknöd. – mosolyodott el Heikki.
- Ne reménykedj. Nem megszökni akartam.
- Akkor? Miért hagytál ott mindenkit egy szó nélkül?
- Csak szerettem volna kicsit egyedül lenni és gondolkodni. – mondtam, miközben megfogta kezem és együtt indultunk tovább.
Szótlanul mentünk le a partra s ott is csöndben telt már perc.

- Emlékszel az első találkozásunkra? – mosolyodtam el.
- Soha nem fogom elfelejteni. – nézett rám. – Utáltál, pedig nem is ismertél. Végig lázadtad a vacsorát, majd elküldtél.
- De te visszajöttél.
- Mert látni akartalak.
- Miért?
- Miért akartalak látni?
- Nem. Miért akartál megismerni egy olyan embert, akiből sugárzott, hogy látni sem akar téged? Miért bocsájtottál meg nekem mindig? Miért pont engem választottál? Miért bontottad fel az eljegyzésed? Nem tudhattad biztosra, hogy mi fog történni. Mi van, ha megbántad volna? – Szegeztem neki ezeket és ehhez hasonló kérdéseimet.
- Igazából nem tudom. Csak azt tudom, hogy az első pillanattól kezdve, mikor megláttalak, valami megváltozott. Valami más lett. Olyan érzés kerített hatalmába, ami eddig még sohasem. Először nem akartam, hogy utálj, aztán, hogy szomorú légy, meg akartalak védeni mindentől, ami fájdalmat okozott neked. De nem tudtam, hogy tegyem. Végül addig fajult a dolog, hogy azt sem akartam, hogy mással légy. Magamnak akartalak és ekkor döbbentem rá, hogy mit jelentesz nekem. A legfurcsább pedig az egészben az, hogy erre nem hónapok elteltével jöttem rá, hanem elég volt mindössze pár nap. – mondta, s én csillogó szemekkel figyeltem. – De te miért tartottál ki mellettem? Hisz nem egy baklövésem volt.
- Azzal fogtál meg, hogy nem hagytad rá a dolgokat. Mikor gorombán viselkedtem veled, te megbocsájtottál, mert a dolgok mögé láttál. Tudtad, hogy nem rád irányul haragom. Aztán mindent elkövettél azért, hogy feldobd a napom. A közös programok, vagy csak a reggeli telefonhívások, hogy megtudd, hogy vagyok. Foglalkoztál velem, pedig nem érdemeltem meg. Aztán valami megváltozott. Egyik pillanatban vonzottál, másikban taszítottál. Egyszer mindent elkövettél, hogy mellettem légy és ne érjen semmi rossz, aztán pedig ellöktél magadtól.
- Annyira meg akartalak védeni a rossz dolgoktól, hogy én okoztam neked fájdalmat vele.
- Akkorra viszont már megváltozott valami. Már tudtam, hogy akár mi is történik, nem foglak elengedni. – mondtam, mire hosszasan megcsókolt.
- Gondoltad volna, hogy a történtek után mi itt fogunk állni férj és feleségként?
- Tudtam hogy el fogsz venni. – mondtam magabiztosan.
- Ó, tényleg? És honnan?
- Mert nem tudsz nekem ellenállni.
Beszélgetésünket ismerős hang szakította félbe.
- Csakhogy megvagytok! Már tálalnák a vacsorát. Mindenki rátok vár! – teremtett le minket Car.
- Megyünk már! – mondta Heikki, majd gyors csók után visszamentünk esküvőnk helyszínére.

~ MÁSODIK ÉVAD 30. rész

A másnap hamarabb eljött, mint gondoltuk volna. Az utolsó napunk kezdődött meg jegyespárként. Ha eddig egy pillanatra is azt hittük, fárasztóbb napunk már nem lehet, tévedtünk. Az esküvő előtti nap ugyanis mindennél rosszabb. Izgalom, idegesség, sietség, minden játszott. A korai kelés után, mikor Heikki lement edzeni, én elmentem leellenőrizni a ruhákat és az előkészületeket. A konyhába érve örömmel láttam, hogy a szakácsok és segédeik szorgosan egyeztetik, kinek mikor mi a dolga, valamint a cukrászcsapat is elkezdte a tortánk készítését. Az utam ezek után kifelé vezetett, ahol szintén örömmel láttam, hogy már az asztalok és a székek is a helyükre kerültek. Épp a kastély melletti templomba igyekeztem, hogy megnézzem az ottani díszítést is, mikor megcsörrent telefonom. Car hívott, hogy újabb csapat vendégsereg érkezett. Visszamentem, s örömmel láttam, a rengeteg embert. Sarah-ék, Heikki többi családtagjai, a csapattagok és a cég dolgozói is megérkeztek. Épp ekkor érkezett meg Heikki is, így körbevezettük vendégeinket a helyszínen, majd megmutattuk nekik ideiglenes szállásukat. Mire végeztünk újabb vendégsereg érkezett. Sajnos arra már nem volt időnk, hogy őket is körbevezessük, így gyors üdvözlés után elmentünk az utolsó táncóránkra, majd sietősen megebédeltünk és a 2 tanúval, valamin apával és leendő anyósommal elindultunk az esküvői próbára. Mire végeztünk, már az összes vendég megérkezett a helyszínre. Próbáltunk mindenkit üdvözölni, de nem vagyunk benne biztosak, hogy sikerült. A vendégeket magukra hagyva Heikkivel újra bejártuk a terepet. Örömmel láttuk, hogy már készítették a vacsorát a konyhában, valamint a tortánk is nagyjából elkészült. Már csak az utolsó simítások voltak rajta hátra. Annyi tennivalónk volt még, hogy nem is gondoltunk a vacsorára. A többiek már rég befejezték az étkezést, mikor mi korgó gyomorral megérkeztünk.
- Merre jártatok? – kérdezte Caroline.
- Úgy minden felé. – válaszoltam.
- Látom, eléggé elfáradtatok. Menjetek fel a szobátokba, majd felküldöm a vacsorátokat az egyik pincérrel.
- Nagyon szépen köszönjük! Fogalmam sincs, hogy fogom végigcsinálni a holnapi napot.
- Már csak azt kell kibírnod. Utána mehettek a nászútra, ahol pihenhettek.
- A hova ahol mit csinálhatunk? Vasárnap délután megyünk haza, onnan pedig szerda reggel irány Mexikó.
- Akkor mikor mentek nászútra?
- Majd szezon végén. – mondta Heikki. – Stacynek még jó is lenne, mert ő el tud menni a munkahelyéről 1-2 hétre, de nekem, ha verseny van, ott kell lennem.
- Akkor pihenjétek ki magatokat nagyjából Mexikóig. És most is. Irány felfelé! Mindjárt küldöm a vacsorát. Holnap reggelig pedig már nem akarlak titeket látni.
- Értettük! – mondtuk egyszerre Heikkivel, majd felmentünk szobánkba.
Nemsokára meg is érkezett a pincér a vacsoránkkal, majd miután ettünk, elpakolt utánunk. Amíg Heikki a fürdőben volt, én szobánk ablakából figyeltem a tengert. Naplementében még gyönyörűbb volt.
- Szeretnél lemenni, igaz? – ölelt át hátulról.
Nem válaszoltam, csak tovább figyeltem a hullámokat.
- Gyere. – fogta meg kezem, majd magával húzott.
Egyenesen a partra mentünk, s a tengert figyelve álltunk egymás mellett.

- El sem hiszem, hogy holnaptól a feleségem leszel. – húzott szorosan magához.
- Még mondhatok nemet. – néztem komolyan a szemébe.
- De nem fogsz.
- Tényleg? Honnan tudod?
- Mert nem tudsz nélkülem élni. – mosolyodott el, majd megcsókolt.
Már besötétedett, mikor visszaindultunk. Az előtérben Josh-sal futottunk össze.
- Sziasztok! – köszönt ránk.
- Szia! – üdvözöltük mi is.
- Hát ti? Azt hittem, már rég elvonultatok és készültök a holnapra.
- Mára már eltiltottak minket. – mondtam.
- Sziasztok! – lépett oda hozzánk Mikko. – Heikki! Rég láttalak!
- Nagyon hiányoztál. – nevetett Heikki.
- Nem iszunk meg valamit? Már ha elengeded. – nézett rám.
- Nem függ tőlem, nyugodtan elmehet, ha szeretne. – mosolyogtam.
- Bárcsak az én feleségem is ilyen lenne.
- Fent találkozunk. – mondta Heikki, majd gyors csókot váltottunk, s elmentek.
- Jó téged ilyen boldognak látni. – mondta Josh. – Látszik, hogy nagyon szeretitek egymást. Heikkitől mindent megkaphatsz. Többet, mint én tudtam nyújtani.
- Hé, amire szükségem volt, azt tőled is megkaptam.
- Én nem így érzem, de hagyjuk a múltat. Te holnap férjhez mész. Amúgy mikor volt az eljegyzés?
- Hónap elején. Szóval, körülbelül 2 hét alatt kellett mindent leszerveznünk.
- Mennyi? Mások évekig szervezik.
- Igen, de mi szeretjük a kihívásokat.
- De mire fel volt ez a nagy sietség?
- Nem tudom. Így alakult.
- Ne értsd félre, de nem Heikki miatt tettétek ilyen hamarra az esküvőt?
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy nem lehet, hogy Heikki fél? Mármint attól, hogy elveszít.
- Nem tudom. Nem hiszem. Tudja, hogy mennyire szeretem, és, hogy soha nem fogom elengedni.
- Nem úgy értem.
- Hanem?
- Tudod.. hallottam, hogy mikor megismertétek egymást, ő jegyben járt valakivel és..
- És?
- És, hogy attól fél, hogy ez megismétlődik. Mármint, hogy felbontja az eljegyzést egy másik lány miatt. Így inkább feleségül vesz és hozzád láncolja magát.
- Ez hülyeség! Közösen hoztuk meg a döntést az időpontról. Egyikőnk sem erőltette a másikra az időpontot. Csak egyszerűen nem akartuk tavaszra tenni, mert nem tudjuk, hogy hogyan alakul majd a szezon és mennyi időnk lesz rá. A téli esküvőt pedig kizártuk.
- Értem. Bocsánat.
- Semmi baj.
- Nekem viszont most mennem kell. Holnap találkozunk. Szia!
Elválva egymástól a szobába indultam. A fölfelé vezető úton folyton az járt a fejemben, amit Josh mondott. A helyiségbe belépve Heikki már várt.
- Kibeszélgettétek magatokat? – néztem Heikkire.
- Inkább ő beszélt, én hallgattam. – nevette el magát. – Valami baj van?
- Nincs, csak fáradt vagyok. – erőltettem mosolyt, majd mellé feküdtem. – Heikki. Kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Miért akartad, hogy ilyen hamar házasodjunk össze?
- Nem azt mondtam, hogy márpedig össze kell házasodnunk 29-én, hanem csak feldobtam egy ötletet, te pedig igent mondtál rá.
- Akkor nem azért mondtad, mert minél hamarabbra akartad?
- Igazából az is benne volt, de nem ez volt a legfőbb. Ha az időpont lett volna a legelső szempont, akkor elvittelek volna Vegasba és ott összeházasodtunk volna. De mért kérdezted?
- Nem fontos. – néztem rá, mire felhúzta egyik szemöldökét és úgy figyelt. – Jó. Josh kérdezett valamit..
- És mi volt az?
- Hogy nem-e azért akarsz ilyen gyorsan elvenni, mert attól félsz, hogy megismétlődik az, ami Sannaval volt.
- Stacy! – nézett mélyen a szemembe. – Te vagy az a nő, akiért bármire képes lennék. Akiért az életemet adnám. Felőlem akár ki jöhetne velem szembe, akkor sem hagynálak el érte. Az előző jegyességemet azért is bontottuk fel, mert az a kapcsolat már csak egy erőltetett dolog volt. Egyre erősebben húztuk a madzagot, s a végén elszakadt. De érzem, hogy velünk ilyen soha nem fog előfordulni, ugyanis még mindig ugyan azt érzem, amit akkor, amikor először megláttalak. – mondta csillogó szemekkel, nekem pedig könnyek szöktek szemeimbe. – Szóval, ha tetszik, ha nem, holnaptól a feleségem leszel, és soha nem foglak elengedni!
Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam rá mit mondani. Egyszerűen csak szorosan hozzá bújtam és lehunytam a szemem, amit legközelebb kopogás miatt kellett kinyitnom. Már reggel volt. Annyira fáradt voltam előző este, hogy amint lehunytam a szemem, már el is aludtam. Ma viszont elérkezett életem legszebb napja.

~ MÁSODIK ÉVAD 29. rész

Reggel a szokottnál jóval később ébredtem. Még azt sem vettem észre, mikor Heikki felkelt mellőlem. Kikeltem az ágyból majd lementem. Sem a nappaliban, sem az étkezőben nem találtam senkit. A kert felől Aaron hangját hallottam, így kimentem. Anya és apa épp kisöcsémmel játszottak, Mike a növényeket gondozta, Natasha pedig épp akkor ért haza a bevásárlásból.

- Jó reggelt! – köszöntek mikor megláttak.
- Jó reggelt! – üdvözöltem őket én is.
- Mit kérsz reggelire? – kérdezte Natasha.
- Semmit. Nem vagyok éhes. Csak egy kávét kérek.
- Biztos?
- Persze! – bólintottam. – Heikki? – kérdeztem a többiektől.
- Valahol a lakásban. – kaptam meg a választ.
Megkaptam a kávémat,

majd tovább figyeltem szüleimet kisöcsémmel. Pár másodperccel később két kar fonódott össze derekamnál.
- Min gondolkodsz? – támasztotta meg Heikki állát vállamon.
- Semmin. Csak néztem ki a fejemből. – fordultam meg, majd hosszú csókot váltottunk.
- Mi a baj? Feszült vagy.
- Már túl akarok lenni ezen az egészen. – fúrtam vállába fejem.
- Az esküvőn?
- Nem. Az esküvőt várom. Csak az előtte lévő herce-hurcát, ami a következő napokban lesz.
- Nehéz dolog is 2 hétbe belesűríteni azt, amit egy átlagos pár 2 évig tervez.
- Közelről sem vagyunk átlagos pár. – néztem rá, majd nevettük el magunkat.
Ami igaz, az igaz. A mi kapcsolatunk nem mindennapi. A megismerkedésünktől kezdve semmi nem úgy zajlott nálunk, mint ahogy két normális ember között szokott. Különleges volt mind a megismerkedésünk, az, ahogyan összejöttünk, az eljegyzés és az eddig eltöltött idő is. Keresve sem találnák még egy olyan emberpárt, akik története egyezne a miénkkel.
- Azt hiszem, mondanom kell valamit, amitől nem leszel elragadtatva. – nézett rám Heikki.
- Ne kímélj! – sóhajtottam.
- Beszéltem Carrel. Azt mondta, van egy kis probléma.
- Ez nem igaz..
- Nyugi, annyira nem nagy tragédia. Csak pár apróság. A szalvéták anyaga nem olyan, mint rendeltük, a szalvétagyűrűk gravírozása csak pénteken lesz kész, vagyis csak szombat reggelre tudják elvinni a helyszínre, a négyzet alakú tányérokból nincs annyi, amennyi nekünk kellene, így csak a kör alakúakat tudnak vinni, valamint a lampionosok visszamondták, így egyelőre úgy néz ki, nincs mit felengednünk. De Car intézkedik.
- Más valami?
- Egyelőre nincs.
- Egyelőre? – vontam fel szemöldököm. – Biztató vagy.
- Minden rendben lesz! – húzott szorosan magához.
- Nagyon remélem. – sóhajtottam. – Ma még a tányérból van kevés, holnap meg már a pap nem tud eljönni.
- Elveszlek én pap nélkül is, attól ne félj.
- Naa! Valami együttérzést? Elvégre a te esküvőd is lesz. – löktem meg vállát.
- Jól van! – nevetett, majd szorosan magához húzva megcsókolt.
A nap további része inkább már a pakolással telt, másnap ugyanis indult a repülőnk Olaszországba. Jó néhány cuccunkat már hamarabb elküldettük anyáékhoz, így nem a versenyhétvégére összeszedett ruhákkal indulhattunk neki az útnak.
A reggel nehezen indult. Az elalvás után kapkodás következett, majd rohanás a reptérre. Az oda vezető úton a taxiban felhívtam Caroline-t, aki már a helyszínen tartózkodott, hogy érdeklődjek ruhámról, és az előző napi gondokról. Car csupa jó hírekkel szolgált. A ruhám biztonságos helyen van, a szalvétagyűrűk gravírozását megsürgette, így péntek délutánra már a helyükön lesznek, és talált új, ráadásul olasz céget, akiktől sikerült beszereznie a lampionokat. Azt hiszem, barátnőmnek valami természetfeletti képessége van, hogy mindent képes elintézni szinte egy varázsütésre. A repülőtérre megérkezve örömmel vettem tudomásul, hogy bőven van még időnk beszállásig. Talán az izgalomtól, talán az unalomtól, de mintha egy örökké valóság lett volna, amíg várakoztunk. Mikor megszólalt a hang, hogy kezdjük meg a beszállást, hatalmasat sóhajtva indulunk el. A repülőút alatt Heikkivel mindent átbeszéltünk még egyszer. Mi hogy lesz, ki, mikor hová megy, mi után mi következik és hasonlók. Landolás után megkerestük csomagjainkat, majd a helyszínre indultunk. A kastélyhoz érve Caroline fogadott minket. Az előkészületek már javában zajlottak. A székek, asztalok, díszek és a többi kellék is halomban állt arra várva, hogy helyükre kerüljenek. Miután körbenéztünk az épületben, hogy minden rendben van-e, a városba mentünk ebédelni. A helyszínre visszaérve örömmel vettem tudomásul, hogy a benti rész díszítése már majdnem készen áll, és a kertben is állítják fel a pavilonokat. Amíg szüleim és Natasháék elfoglalták szobáikat, mi Caroline-nal leültünk megbeszélni a dolgokat.
- A ruhám? – tettem fel kérdésem.
- Biztonságos helyen. – nézett Heikkire. – És a koszorúslányruhákat is külön helyiségbe tettük.
- Csokor?
- Szombat reggel hozzák.
- Minden rendben zajlik a díszítéssel, az ételekkel, a zenekarral..?
- Igen, minden a legnagyobb rendben van.
- Biztos?
- Igen. Nyugi, Stacy! Nem lesz semmi baj.
- Remélem. A pap is eljön?
- Mondtam, hogy elveszlek én a nélkül is. – nézett rám Heikki. – Anyakönyvvezető van, nem?
- Van anyakönyvvezető is és a pap is holnapra már itt lesz. – próbált nyugtatni Car.
- Csak lennénk már túl az egészen.
- Ne aggódj! Inkább menjetek pihenni. Majd szólok, ha kelletek. – küldött el minket.
Pihenés gyanánt lementünk a tengerpartra. Ott állva, az esküvőn gondolkozva jöttem rá, kívánni sem tudnék jobb férjet Heikkinél.
- Szeretlek! – fordultam hozzá, majd fúrtam bele arcom vállába.
- Én is téged, de mi történt?
- Semmi, csak rájöttem, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy te vagy nekem.
Heikki nem válaszolt, csak szorosan átölelt. Percekig álltunk így a parton, figyelve a hullámokat. Lassan visszaindultunk. Mivel Heikki szülei és testvérei gépe nemsokára landolt, ezért Heikki, apa, Mike és én külön autóval indultunk értük. A reptéren hamar rájuk találtunk, majd üdvözlés után visszaindultunk esküvőnk helyszínére. Mire megérkeztünk, Natasha és anya már kész vacsorával vártak minket. Ettünk, körbe vezettük a többieket a helyszínen, majd késő estig beszélgettünk.

~ MÁSODIK ÉVAD 28. rész

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen későn hoztam az új részt. Tudom, már hamarabb megígértem, de a véglegesítésére most jutott időm. Kárpótlásul viszont a mai 2 extra hosszúságú rész mellé, holnap újabb, hasonló terjedelmű epizód kerül fel. Jó olvasást! :)

Majd elindultunk a leánybúcsúmba.
- Még mindig nem áruljátok el hová megyünk? – néztem a lányokra.
- Nem. – mondták egyszerre.
- Nagyszerű. – dőltem hátra.
Pár perc autóút után Caroline háza előtt parkoltunk le.
- Megérkeztünk. – mondta, majd kiszálltunk.
A házba belépve rengeteg ember jött elő. Barátok, kollégák, ismerősök, mindenki, aki számít. Üdvözlés után mindenki kapott egy-egy poharat a kezébe majd elindult a buli.
- És? Mi a program? Hamarosan becsönget két egyenruhás pasi, akik majd sztriptízelni fognak nekem? – kérdeztem Caroline-t, s abban a pillanatban megszólalt a csengő.
- Nem. Itt nem lesz semmiféle chippendale show. – válaszolta.
- Csajok, megjöttek a limuzinok. – hallottam Sarah hangját az ajtóból.
- A mik? – néztem döbbenten.
- A limuzinok. – ismételte meg Car. – Azt hitted, itt fogjuk tartani a leánybúcsúd? – nézett körül.
- Mondjuk.
- Irány az autó! Az elsőbe ülj.
Az ajtón kilépve két hatalmas fehér limuzint pillantottam meg. 

- Azt megtudhatnám, hogy hová megyünk? – néztem Sarah-ra, aki egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe.
- Ünnepelni. – rántotta meg a vállát.
Körülbelül 20 perc autóút után egy külvárosi bár előtt parkoltunk le. Amint beléptünk meglepő látvány fogadott. Élő zene volt, a pincérek pedig mindössze öltönynadrágot és csokornyakkendőt viseltek. Pillanatokon belül mindkét oldalamon egy-egy úr termett, akik elkísértek a színpadon lévő trónomhoz. Miután leültem, kaptam egy tiarás fátylat, majd tennem kellett fogadalmat az estével és a házas életemmel kapcsolatban is. Hogy ki után kellett ismételnem a mondatokat? A konferanszié nem volt más, mint Bonnie.
Az este jól telt. A fogadalmak után megkaptam az ajándékokat, ami általában fehérnemű volt, majd megkezdődött a buli. A chippendale show után kaptam egy hatalmas tortát, az után pedig elkezdődtek a különböző feladatok, amiknek középpontjában főként az alkohol állt, így jó pár lány eléggé kiütötte magát. A limuzinok hajnalban vittek minket vissza Caroline-hoz. Bár én vagyok a menyasszony, egyedül nekem volt erőm arra, hogy lezuhanyozzak és átvegyem ruhámat Car egyik alvós pólójára. Miután lefeküdtem, pillanatokon belül ellepett az álom. Reggel, vagyis inkább már késő délelőtt fejfájással ébredtem a csengőszóra. Mivel senki nem ébredt még föl, én nyitottam ajtót. Mikor megláttam az ajtóban álló személyt, azt hittem, még álmodom.
- Szia Stacy! – köszönt, s hangjából meglepettség sugárzott.
- Szia Josh! – üdvözöltem én is.
- Csak Bonnie-ért jöttem. A bárban azt mondták, ide jöttetek. Haza kellene vinnem.
- Mindjárt szólok neki, addig gyere bentebb. – mondtam, majd bementem megkeresni húgát. – Bonnie, itt van Josh. Érted jött. – szóltam neki, s közben kerestem egy nadrágot is, amibe gyorsan belebújtam.
- Megyek. – mondta, majd lassan felült. – Mennyi az idő? – kérdezte fejét fogva.
- Mindjárt dél. – néztem az órára. – Igyekezz! – hagytam ott, s visszamentem Josh-hoz. – Kérsz valamit inni? Már ha van itthon Carnek valami üdítője. – nyitottam ki a hűtőt.
- Nem kérek semmit. – mondta. – Akkor tényleg igaz. Férjhez mész.
- Igen. – mosolyodtam el.
- Gratulálok! Szerencsés srác ez a Heikki.
- Köszönöm! Inkább én nevezném magam szerencsének.
- Mikor lesz az esküvő?
- Szombaton. Már csütörtök reggel megyünk Olaszországba.
- Olaszországban lesz?
- Igen, egy nápolyi kastélyban a tengerpart mellett.
- Akkor gondolom, elég sokan lesztek.
- Igen. 350 fő. – sóhajtottam. – Kár, hogy nem tudtok eljönni Bonnie-val.
- Mert nem tudunk elmenni?
- Nekem Bonnie azt mondta, hogy azon a hétvégén Spanyolországban koncerteztek.
- Ó, igen. Akkor még úgy volt, csak az óta lemondták. Valami baj volt a helyszínnel.
- Sajnálom. Így viszont eljöhetnétek ti is.
- Ó, hát köszönjük szépen a meghívást!
- Amúgy is szerettem volna, ha ott vagytok. Meghívóból még maradt, szóval majd küldök, ha hazaértem. – mondtam, s közben megérkezett Bonnie is.
- Elkészültél? – nézett rá Josh.
- Azt hiszem.
- Akkor mi nem is zavarunk tovább. Még egyszer köszönjük szépen a meghívást!
- Nem zavartok. A részleteket majd elküldöm e-mailbe.
- Köszönjük! – mondta, majd búcsú képen megölelt.
Mikor elmentek összedobtam egy könnyed ebédet, amiből a többiek is tudnak enni, mikor felkelnek, majd fölhívtam Heikkit. Elmeséltem neki, hogy találkoztam Josh-sal és meghívtam őket az esküvőre, beszéltünk az elmúlt hétvégéről, az esküvőről, hogy mennyire hiányzik a másik és sok minden másról is. Lassan a lányok is magukhoz tértek, én pedig elköszöntem tőlük és haza mentem. Meglepetésemre otthon már anya várt. Megbeszéltük az előző esti bulit, majd segített még az esküvő előkészítésében. Másnap délelőttre koszorúslány találkozót hívtam össze, ugyanis a szabó szólt, hogy elkészült. A ruhák szerencsére mindenkire tökéletesen passzoltak. Miután elment a szabó, a csajokkal úgy döntöttünk, hogy jár egy kis lazítás, és elmentünk a közeli plázába vásárolgatni, ebédelni és egy kellemes masszázsra is beugrottunk. Bár pihenésnek indult, mégis fáradtan értem haza, Bejártuk szinte a pláza összes boltját, így fájó lábakkal mentem föl a lépcsőn szobámba. Az ajtót kinyitva meglepő látvány fogadott, amitől elmúlt minden fáradtságom. Az ágyon jövendőbeli férjem aludt. Halkan lépdeltem bentebb, s feküdtem mellé. Annyira aranyosan aludt, hogy nem volt szívem fölébreszteni. Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd lementem a többiekhez.
- Heikki? – kérdezte Natasha.
- Alszik.
- Nem csodálom. Nem sokat aludt. – mondta apa.
- Szólj neki, kész a vacsora. – tálalt meg Natasha.
Ott hagytam a többieket, majd szobámba mentem. Heikki még mindig aludt.
- Jó reggelt álomszuszék! – birizgáltam haját.
Lassan megfordult, majd álmos szemekkel nézett rám. Mikor felfogta a történteket, mosolyogva húzott magához.
- Hiányoztál! – mondta, majd hosszasan megcsókolt.
- Te is nekem! – öleltem meg. – Éhes vagy? – pusziltam meg homlokát.
- Igen. – került felém, majd megcsókolta nyakam.
- Úgy értem, kész a vacsora.
- Én is úgy gondoltam. – nézett szemembe.
- Ja, gondoltam. – nevettem fel, majd az étkezőbe mentünk.
Vacsora alatt folyton a közelgő eseményről beszélgettünk. Heikkivel már mindkettőnkön nagy volt az izgalom. Személy szerint már semmi másra nem vártam, csak túl lenni az egészen. Már most fáradt voltam az előkészületek miatt, a java viszont még csak ez után következett.

~ :)

Kedves Olvasóim!
Ezúttal a segítségeteket szeretném kérni. Az ITT lévő linken található Facebook albumot szeretném, ha minél többen megosztanátok péntek éjfélig. Nagyon fontos lenne számomra és persze ti sem maradnátok jutalom nélkül. Amint kiderül az eredmény, a blog extra hosszúságú dupla részekkel jelentkezik!
Előre is nagyon köszönöm! :)

~ MÁSODIK ÉVAD 27. rész

A vasárnap reggelem pedig nem is indulhatott volna szebben. Mikor kinyitottam szemem Caroline és Sarah ült az ágyam szélén.
- Hát ti? Mit kerestek itt? – ásítottam.
- Készülj! – mondta Car.
- Hova?
- Elmegyünk pár helyre. Vásárolni, szépülni.. – mondta Sarah. – Ez a nap csakis rólad fog szólni.
- Tényleg? Jó nekem.
- Este pedig megtartjuk a leánybúcsúdat. – fejezte be Car.
- Ez komoly? – néztem felváltva a két lányra.
- Öltözz. Lent várunk. – zárták le a beszélgetést és otthagytak.
Kimásztam az ágyból, majd lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem a többiekhez.
- Kész vagy? – pattant fel Car.
- Ha nem bánjátok, még előtte megreggeliznék. – indultam az étkezőbe.
- Stacy! Lehetne gyorsabban?
- Nem. – vágtam rá és leültem reggelizni.
Hogy tűrőképességük határát elérjem, lassan fogyasztottam el az ételt. Mikor felálltam az asztaltól Caroline nagyot sóhajtott.
- Még nem. – nézett rá Sarah. – Most jön a kávé.
- Stacy Horner. – húzta föl szemöldökét Caroline.
- Megyek már. – nevettem, majd gyorsan megittam kávém, összeszedtem cuccaimat és elindultunk.
Utunk először egy közeli szépségszalonba vezetett, ahol többek között kaptunk masszást és arcpakolást is. Ez után ebédelni indultunk, majd következett a vásárlás. Egy tucat boltot jártunk be, mire mindenkinek sikerült estére megfelelő ruhát találnia. A csajok hatására én egy vörös, nyakpántos, mélyen dekoltált rövid ruhát találtam. 

A boltokat megjárva már csak a buli volt terítéken, így haza indultunk.

- Minek kell ennyire kiöltözni? – kérdeztem.
- Mert dögösnek kell lenned a leánybúcsúdon. – mondta Car. – Egyezzünk meg abban, hogy mindenkit kiteszek otthon, majd 1 óra múlva értetek megyek.
- Miért? Hol lesz?
- Az egyelőre titok. – mondta miközben megérkeztünk házunkhoz. – Akkor majd jövünk érted. Szia Stacy! – zárta le beszélgetésünket.
A lakásba érve egyenesen szobámba mentem, ahol lefeküdtem az ágyra, majd egy darabig azon gondolkodtam, hogy mit tervelhettek ki a bulimra. Ezzel viszont úgy elszaladt az idő, hogy mire észbe kaptam már csak fél órám volt volt. Azt hiszem, rekordot döntöttem, ugyanis ennyi idő alatt ettem, lezuhanyoztam, átöltöztem, megcsináltam hajam és még a sminkre is volt időm. Mire barátnőmék megérkeztek már mindennel kész voltam.
- Hűha! – mondták egyszerre a lányok.
- Csini vagy. – jegyezte meg Sarah.
- Azt a.. – kezdett bele Mike mondatába mikor meglátott, de nem tudta befejezni. – Lemaradtam valamiről?
- Leánybúcsúja lesz. – mondta Sarah.
- Azt hittem már, hogy pasizni mész. Heikki tud róla, hogy te így nézel ma ki?
- Nem.
- Akkor küldj neki róla egy képet. Ilyen látványtól fosztanád meg jövendő férjed?
- Majd csinálunk róla képet a buliban. Most viszont indulnunk kell. – nézett ránk Car.
- Majd egyszer, valamikor jövök. – mondtam a konyhából érkező Natashának és Mike-nak.
- Rendben. Jó szórakozást! – köszöntek el, majd elindultunk a leánybúcsúmba.

~ MÁSODIK ÉVAD 26. rész

- Van egy ötletem. – mosolyodott el Car.
- Mi? –néztem föl rá.
- Én vagyok ugye az esküvő és minden vele járó dolog szervezője. Vagyis a leány-, és legénybúcsúkról is tudnom kell. Az időpontot, a helyszínt, esetleg ha nem a baráti kör állja, akkor a költségeket stb.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Engem nem ismer Mikko. Így ha felhívom, nem fogja azt hinni, hogy miattad kérdezem.
- Szerinted elmondja mi lesz? – nézett kérdőn Sarah.
- Egy próbát megér. – rántotta meg vállát Car, majd elkérte a telefonszámot és tárcsázott.
Sokadik csöngés után végre felvette.
- Jó napot kívánok! Caroline Patrick vagyok. Mikko Pesolat keresem. – kezdte Car. – Értem.. Rendben.. Köszönöm, viszont hallásra! – zárta le a beszélgetést. – A húga vette fel. Azt mondta, hívjam vissza később.
- Akkor mind egy. Nem muszáj. – sóhajtottam. – Megpróbálok bízni benne, hogy nem készül semmilyen hülyeséggel.
- Még később megpróbálom. Amúgy is bele tartozik a munkámba. – mosolyodott el Car. – De nekem most mennem kell. Még meg kell szerveznem egy lánykérést. Majd hívlak. Sziasztok!
Ketten maradtunk Sarah-val. Hamarosan viszont neki is mennie kellett. Elbúcsúztunk, majd fölmentem szobámba s írtam Heikkinek egy SMS-t, hogy ha tudunk beszélni, hívjon. Másodpercek múlva meg is kaptam a válasz SMS-t, miszerint Skype-on vár. Pillanatok alatt bekapcsoltam laptopom, és rövid időn belül már meg is láttam jövendőbelimet a kis ablakon.
- Hiányzol. – volt az első mondata, amivel keserű mosolyt csalt arcomra.
Rettenetesen hiányzik már most is, és elképzelni sem tudom, hogy mi lesz velem keddig. Várhatóan csak akkor látom újra.
- Te is nekem. – válaszoltam. – Fogalmam sincs, hogy bírom ki jövő hétig. Lehet, vasárnapra átugrom. – nevettem fel.
- Jó lenne, ha itt lennél. – sóhajtott. - De intézd az esküvőt. Tényleg, hogy álltok?
- Délelőtt volt a szabó és szerencsére meg tudja csinálni a ruhákat keddre.
- Az jó! Akkor mindenkinek lesz ruhája. – nevetett. – És a leánybúcsúd?
- Gondolom lesz.
- Gondolod?
- Sarah szervez valamit elvileg. Mi a helyzet a te legénybúcsúddal?
- Stu szervezi Sebbel.
- Kik? – kerekedtek ki szemeim.
- Jól hallottad.
- Nagyszerű. – szaladt ki a számon.
- Mi a baj?
- Ja, semmi. Milyen az élet Szingapúrban? – váltottam gyorsan témát
- Nélküled rossz. Amúgy most is nagyon meleg van, mint minden évben. A szálloda jó, a rajongók már most özönlenek. – nevetett. – De mennem kell. Majd hívlak. Szeretlek.
A kép eltűnt és a zöld jelzés is megszűnt Heikki neve mellől. Elővettem telefonom, majd írtam egy SMS-t Car-nek, hogy fölösleges Mikkot zaklatnia, Stu és Seb szervezi a bulit, ők pedig nem árulnak el semmit. Már épp ki akartam lépni Skype-ból, mikor hívást kaptam. Dave volt az. Ez nem csak azért jött jól számomra, mert beleláttam a kint történtekbe, hanem a gondolataimat is lefoglalta. Sem az esküvő nem aggasztott, sem Heikki nem járt a fejemben jelenleg. Attól, mert nem vagyok kint, szerettem volna dolgozni, így arra jutottunk, hogy ő átküldi az anyagokat, én pedig otthonról szerkesztem az online hírportálunkat. A beszélgetésünk végeztével kikapcsoltam laptopom, majd lementem. Natasháék épp akkor indultak vásárolni, így velük tartottam. Már késő délután volt, mire hazaértünk. Amíg Mike a ház körül tett-vett, addig segítettem Tashának elkészíteni a vacsorát. Mikor kész lett ettünk, majd szobámba mentem és felhívtam Caroline-t. Sokadjára is átbeszéltünk minden az esküvővel kapcsolatban. Mikor valamennyire sikerült barátnőmnek egy időre megnyugtatnia, hogy minden rendben lesz, befejeztük a beszélgetést majd úgy gondoltam, dolgozom még egy kicsit a weboldalon. Az idő viszont annyira elszaladt, hogy már késő este volt, mikor észhez kaptam. Gyorsan kikapcsoltam laptopom, elmentem zuhanyozni, majd aludni tértem. A következő napok nagyon lassan teltek. Egyre jobban izgultam az esküvő és a ruhák miatt és Heikki hiánya is borzasztó volt. Még a munka se nagyon tudta elterelni figyelmemet. A vasárnap reggelem pedig nem is indulhatott volna szebben. 

~ MÁSODIK ÉVAD 25. rész

Az utcára kilépve alapos meglepetés ért. A bejárat előtt az egyik parkoló autónak dőlve Heikki várt.
- Kiköltekezted magad? – nézett rám száját félmosolyra-, szemöldökét felhúzva.
- Én egy fontot nem költöttem. Apáék állják a ruhámat,
- Nem úgy volt, hogy nem engeded?
- Csak volt. – mondta apa. – Ha nem veszem meg neki, akkor otthagyja és fehér pólóba és farmerbe megy hozzád.
- Azért nem! – mondtam. – Választottam volna egy olcsóbb ruhát.
- Ami nem tetszett volna. – mondta Heikki.
- Majd megszerettem volna. De te mit keresel itt?
- A többiek kidőltek. Az ikrek elég fárasztóak. – nézett Sarah-ra. – Mikor felhívtál akkor döntöttem úgy, hogy eljövök eléd. – ölelt át.
Nemsokára visszaértünk a szállodába, majd vacsora után hozzákezdtünk a pakoláshoz. Viszont amíg szüleim és jövendő férjem Szingapúrba készült, Sarah, Caroline, Tasha és én Angliába vettük az irányt. Az út és az időeltolódás miatt elég fáradtak voltunk a csajokkal, így nem is volt csoda, hogy a szerdára virradó éjszaka alatt több mint 16 órát aludtunk. A szerdai nap korán indult. Reggeli után lassan befutott az összes koszorúslányom, majd a szabó is hamarosan megérkezett. Hozott pár képet, amin különféle stílusú ruhák voltak, valamint színskálát és anyagot is kaptunk mintának. Mivel az ikreken kívül 8 koszorúslányom van és nem egyforma az ízlésük, ezért nehezebb volt a választás, mint gondoltam. Nagy nehezen csak sikerült egyességre jutniuk. A lányok egy pink színű, chiffon anyagú, rövid ruha mellett tették le voksukat. 

Mikor a szabó levette mindenkiről a méreteket, a tanú következett.

- Az én ruhám már megvan. – mondta Sarah mire eléggé ledöbbentem.
- Mi? – néztem kikerekedett szemekkel.
- Adammel vettük Amerikában. Megláttam a bolt kirakatában és azonnal beleszerettem. Mivel volt rám való méret, ezért megvettük.
- Csak azért nem haragszom rád, mert tudom, hogy szép lesz. A lányoknak milyen ruhát szeretnél?
- Már az övék is megvan. Anyósoméktól kaptak egy gyönyörű szép ruhát. Az lesz rajtuk.
- Hát jó. – sóhajtottam. – Akkor nem lesz más. – fordultam a szabó felé. – Mikorra lesznek kész?
- Jövő hét csütörtök. – mondta.
- Jövő héten csütörtökön mi már Olaszországban leszünk. Nem lehetne hamarabb?
- Mennyivel hamarabb?
- Mondjuk legkésőbb keddig.
- Megoldjuk. – bólintott.
- Nagyon köszönöm!
- Majd jelentkezem!
Miután a szabó elment azt sem tudtam, mihez fogjak. A meghívók nagy része a múlthét végén és e hét elején szét lettek osztva. A maradékot Heikki Szingapúrban kézbesítette a többieknek. Így is egyszerre kellett volna több helyen is lennem. Szerencsére, amíg én értekeztem párommal és Dave-vel a kinti eseményekről, az oldal és az újság rendben létéről és úgy mindenről, addig Caroline beszélt a szakácsokkal az ételekről, véglegesítette a hely díszítésével kapcsolatos dolgokat és elintézte, hogy a pap ne csak angolul, de finnül is tudjon. Az esküvő ugyanis két nyelven fog zajlani. Sarah ez idő alatt pedig megszervezte a lánybúcsúmat. Állítása szerint nem lesz semmi különleges, csak egy házibuli szerűség, ahol leszünk körülbelül 15-en, de nem hiszek neki. Biztos vagyok benne, hogy készül valami turpisággal is. Viszont nem csak nekem lesz búcsúztatóm. Mivel szerettem volna rendet tenni a fiúk elképzelésében, hogy milyen egy megfelelő legénybúcsú, ezért arra jutottam, hogy felhívom Heikki legjobb barátját, Mikkot. Rögtön megkerestem telefonomban, majd tárcsáztam. Viszont a sokadik csörgés után sem vette fel. Úgy döntöttem, majd megpróbálom később, s lementem a többiekhez a kertbe.
- Min töröd a fejed? – kérdezte Car.
- Azon, hogy milyen legénybúcsút szerveznek Heikkinek.
- Nyugi, nem lesz semmi rossz. Buliznak egy kicsit, leisszák magukat.
- Meg lesz egy tucat nő. Ruha nélkül. És ez még csak a kezdet szerintem.
- Ne parázz, bízz Heikkiben. – mondta Sarah.
- Nem Heikkiben nem bízok. Mikko az, akiből bármit kinézek. Beszélni is akartam vele, hogy mit és hol terveznek, de nem vette fel.
- Szerinted neked elárulná, hogy mire készülnek? – kérdezte Car.
- Gondolom.
- Biztos vagyok benne, hogy nem. Simán letagadna mindent. „Csak egy kis buli lesz az egyik bárban.” – rajzolt ujjaival macskakörmöket Car. – Hagyd. Nem lesz semmi rossz dolog.
- Én azért félek ettől a legénybúcsútól. – sóhajtottam. – Valahogy ki kellene deríteni, hogy mennyire számítsak durvára.
- De neked úgyse árulna el semmit. – mondta Sarah
- Van egy ötletem. – mosolyodott el Car.

~ MÁSODIK ÉVAD 24. rész

- Viszont van egy kis gond. – mondta Keasha.
- Micsoda? – kérdeztem megijedve.
- Ez a ruha 17.000$-ba kerül.
Ettől már nekem is elállt a szavam.
- Kaphatnék egy kis időt? – kérdeztem, még mielőtt bárki megszólalhatott volna.
- Persze. – bólintott Keasha, majd az öltözőbe mentem.
Ez álmaim ruhája, mégsem lehet az enyém? Túl sokba kerül. Vagy megengedhetem magamnak? Vívódásom közepette arra jutottam, a legjobb, ha megbeszélem Heikkivel.
- Haló!? – szólt bele a telefonba két csörgés után.
- Szia kicsim. – mondtam, miközben letöröltem könnyeimet.
- Mi a baj? – kérdezte rémülten.
- Itt vagyok a szalonban. Nagy nehezen találtam egy ruhát, ami csodaszép és elsőre beleszerettem, viszont van egy kis bökkenő.
- Micsoda?
- Túl drága. 17.000$. Nem engedhetjük meg magunknak.
- Figyelj, ha tényleg olyan szép, és az álmaid ruhája, akkor ne gondolkodj. Vedd meg. Ne foglalkozz a pénzzel. Jár ennyi. – mondta, s hallottam, ahogy elmosolyodik.
- De már így is túl sokba kerül az esküvő.
- Több úgysem lesz. – nevetett. – Vedd meg és kápráztass el benne.
- De..
- Nincs de! Nem akarom, hogy csak azért válassz egy olyan ruhát, ami nem tetszik, mert az nem túl drága.
- Jó. – sóhajtottam. – Szeretlek!
- Én is szeretlek!
Miután megbeszéltük a dolgokat kimentem a többiekhez.
- Fölhívtam Heikkit. – mondtam.
- És? Mit mondott? – néztem rám a többiek.
- Azt, hogy vegyem meg. Ne foglalkozzak az árával. De ez akkor is túl drága.
- Hűha! Nagyon csinos vagy benne! – jött oda egy kedves nő. – Pnina vagyok, a tervező. – mutatkozott be.
- Stacy Horner. – mutatkoztam én is be.
- Nem tetszik? – kérdezte, mikor látta arcomon a bizonytalanságot.
- De igen. A ruha nagyon tetszik. Csak az ára kicsit sok.
- Értem. Mesélj egy kicsit az esküvőről és a párodról.
- A jövendőbeli férjemet Heikki Huovinennek hívják. A forma 1-ben dolgozik, Sebastian Vettel mellett. 5 éve vagyunk együtt. Az esküvő, ahogy az eljegyzés is, Olaszországban lesz. Egy nápolyi kastélyban tartjuk. Már maga a helyszín is rengetegbe került, így szerettem volna nem az egyik legdrágább ruhát megvenni. Viszont ahogy a költséggel, úgy az idővel is szűkösen állunk. Az esküvő ugyanis a jövő héten lesz.
- Értem. Az idő rövidsége miatt ez a ruha tökéletes lenne, ugyanis ezt nem kell rád igazítani. Mennyi a ruhára szánt keret?
- 7000 és 10.000$ között szerettük volna. Ez viszont a duplája.
- Ez a ruha egy mintadarab, ami tegnap került a szalonunkba és úgy tudom rajtad kívül még senkin nem volt. – mondta Randy. – Viszont mivel a mérete pont jó és nem kell átalakításokat végezni rajta, ezért 16.499$-ért megveheted.
- Valamint kedvezményt is tudunk rá adni, amivel 15.799$ lenne. – mondta Keasha.
- Nem. – mondta apa. – Nem kérünk rá kedvezményt. Az egyetlen lányom férjhez megy és tudom, hogy nem vagy oda az ötletért, de én állom a ruhádat.
- Mi? – döbbentem le. Ezt a kérdést tudtommal már megbeszéltük. – Ezt nem..
- De igen! – mondta anya.
Randy föltette a fátylat, majd Keasha felém fordult.
- Akkor? – nézett rám. – Igent mondasz a ruhára?
- Igen. – mondtam ki már könnyes szemmel. – Köszönöm! – fordultam szüleim felé, majd megöleltem őket.
Amíg Caroline intézte a ruhával kapcsolatos teendőt, mi kiválasztottuk a megfelelő fátylat, a cipőt és a többi szükséges dolgot. Barátnőm elintézte, hogy a ruhát és a hozzá tartozó kellékeket jövő héten Olaszországba szállítsák, így nincs arra esély, hogy Heikki meglássa. Mire végeztünk a szalonban, már késő délután volt. Az utcára kilépve alapos meglepetés ért.

~ MÁSODIK ÉVAD 23. rész

- Akkor mindjárt jövök és hozok pár ruhát. – mondta Keasha, majd magamra hagyott.
Pár perc izgatott várakozás után nyílt az ajtó, s három ruhával kezében lépett be segítőm.
- Melyiket szeretnéd először felpróbálni? – akasztotta fel egyenként a ruhákat a fogadra.
- Haladjunk jobbról balra. – válaszoltam, majd Keasha kivette az első ruhát és belebújtam.

- Na? Hogy tetszik?
- Szép! Mutassuk meg a többieknek is. – mosolyogtam, majd kifelé indultunk. – Na? Mit szóltok? – néztem körbe.
- Szépnek szép, viszont valahogy nem illik hozzád. – mondta anya.
- Szerintem túl egyszerű. – mondta apa. – Valami feltűnőbb kellene.
- Nekünk nem tetszik. – rázták a fejüket Sarah-ék.
- Aaron? – néztem öcsémre, aki egyszerűen csak elhúzta a száját.
- Hát jó. Ez nem nyert. Jöhet a következő. – mondtam, majd az öltözőbe mentem, ahol fölvettem a következő ruhát. 

 Ez a ruha hercegnős stílusú és elefántcsont színű volt, felül gazdagon gyöngydíszítéssel.

- Nem fehér. – szólalt meg először anya.
- Olyan vagy benne, mint egy porcelánbaba. – mondta Tasha.
- Apa? – néztem rá.
- Szerintem próbálj fel másfélét is.
- Például az előzőnek tetszett a stílusa. Esetleg ha olyat próbálnál, csak mondjuk, tüll lenne az alja? – kérdezte anya.
- Én is gondolkodtam hasonlón.
- Akkor keresek olyat. – mondta Keasha, majd az öltözőbe indultunk.
- Előtte viszont próbáljuk fel azt is. – mutattam a harmadik fogason lévő ruhára.

Ez a ruha egy hófehér, derékban karcsúsított, hímzéssel díszített ruha volt.
- Szép. – mosolygott apa.
- Tetszik, hogy fehér. – mondták a lányok.
- Szép vagy. – mondta meglepetésemre Aaron is.
- Feltegyük a fátylat? – kérdezte Keasha, mire mindenki bőszen bólogatott.
A tükör előtt állva próbáltam elképzelni magam, ahogy ebben a ruhában vonulok az oltár felé.
- Milyen? – kérdezte Keasha.
- Valahogy nem az igazi. – sóhajtottam. – Szép és nagyon tetszik, de mégsem érzem azt, hogy ez lenne az.
- Akkor keresünk tovább. – bíztatott Keasha. Látta rajtam a félelmet, hogy nem találom meg az álomruhám.
Az öltözőbe visszatérve pár percre magamra hagyott, hamarosan viszont újabb ruhákkal tért vissza. A következő felpróbált ruhám egy hófehér, sellő fazonú volt, felül gyöngy és hímzett díszítéssel.

- Nekem tetszik. – mondta Sarah.
- A háta nem jön be. – mondta Car.
- Lehetne kicsit több díszítés is rajta. – véleményezte Tasha.
- Csillogósabb legyen. – hallottam öcsém kívánságát.
- Lehetne valami feltűnőbb. – mondta apa.
- Az alján is lehetnének díszek. – javasolta anya.
Csalódottan tértem vissza a kis helységbe. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a választás, de már a negyedik ruhát próbáltam fel, és őszintén mondva ezek közül eddig egyetlen egy tetszett. A következő ruha pont olyan volt, mint amilyet leírtunk.

- Ebben szélesebbnek tűnik a csípőd. – mondta Caroline.
- Kövérít. – mondta ki egyszerűen Aaron.
- Nem. – hallatszott anyáéktól is. – Még mindig túl egyszerű.
A csalódottságtól és a félelemtől könnyeimet nyelve sétáltam vissza az öltözőbe, ahol Keasha újra magamra hagyott. Mikor legközelebb nyílt az ajtó meglepetésemre nem tanácsadóm lépett be, hanem egy addig ismeretlen férfi.
- Szia! Randy Fenoli vagyok. Gondolom te vagy Stacy. – mutatkozott be.
- Igen, én vagyok.
- Hoztam neked két ruhát is. Mit szólsz ezekhez? – akasztotta fel őket.
- Szépek. Tetszenek. – mosolyodtam el. Az egyik ruha elnyerte tetszésemet.
- Akkor próbáld föl.
Mikor belebújta a ruhába felemás érzések fogtak el. A felső része nagyon szép volt, az alsó részét viszont túl díszesnek találtam. 

Mindenesetre megmutattam kint lévő kísérőimnek is. Caroline-on kívül mindenki egyet értett velem. Barátnőm szerint viszont ez az igazi. Ő beleszeretett ebbe a ruhába El is döntötte, hogy ezt fogja viselni, ha egyszer férjhez megy. Izgatottan lépdeltem vissza az öltözőbe, ugyanis a másik Randy által kiválasztott ruha volt az, ami első látásra megfogott. Mikor felvettem, hirtelen nem jutottam szóhoz. Nagyon szép volt. Nem volt sem túl egyszerű, sem túl feltűnő. 

Mosolyogva mentem ki megmutatni magam. Ez a ruha teli találta volt. Mindenkinek nagyon tetszett. A fátyolt feltéve szépnek éreztem magam. Viszont a kellő hatás elmaradt.
- Na? Ez lesz az igazi? – jött oda hozzánk Randy.
- Nagyon tetszik. Viszont az alsó része lehetne egy picit keskenyebb, valamint a felsőjén is több dísz.
- Tudom, mire gondolsz, és azt is, hogy melyik ruha lesz számodra a tökéletes. Megkeresem és beviszem.
Türelmetlenül várakoztam, amíg Randy megkereste ruhámat. Nemsokára nyílt az ajtó és egy fehér ruhát akasztott fel a fogasra.
- Tetszik? – kérdezte.
- Hasonló, mint az előző, viszont ennek szebb a felső része.

- Próbáld föl.
Különleges érzés fogott el, mikor először belenéztem a tükörbe. A ruha egyszerűen fantasztikus volt. Fülig érő szájjal sétáltam ki a többiek elé.
- Na? – néztem körbe.
- Gyönyörű vagy! – mondta Sarah.
Anyáék meg sem tudta szólalni.
- Stacy.. – kezdett bele Aaron, de az ő szava is elakadt.
- Apa, te sírsz? – néztem rá, mikor Keasha a fátylat is feltette.
- Mi? Ja, nem, csak valami belement a szemembe.
- Chris! – nézett rá anya könnyes szemmel.
- Na, jó. Hogy ne sírna az ember, mikor az egy szem lánya férjhez megy? – mondta, és nekem is könnyek szöktek szemembe.
- Viszont van egy kis gond. – mondta Keasha.

~ MÁSODIK ÉVAD 22. rész

- Ó, értem. – mondta megdöbbenten, s kicsit megijedve Amanda.
- Meg lehet oldani a szállítást? – érdeklődtem félve.
- Nem tudom. Ilyen messzire még nem szállítottunk. Ami pedig azt illeti, nem is nagyon merek.
- Mi lenne, ha helyben csinálnátok meg? A kastélyt csütörtöktől foglaltuk le. Szombatig lenne időtök ott elkészíteni.
- Ez nem rossz ötlet. – bólintott Amanda. – Akkor, ha megadjátok a pontos címet, kiküldök pár embert, akik elkészítik majd az ünnepi édességet.
- Köszönjük szépen! – hálálkodtunk Heikkivel.
A cukrászdában végezve a hotel felé vettük az irányt.
- Akkor hogyan tovább? – érdeklődött jövendő férjem.
- Visszamegyünk a többiekhez, megebédelünk, majd amíg te, Adam és az ikrek elfoglaljátok magatokat valahol, addig mi kiválasztjuk a ruhámat. – vázoltam a délutánt. – Beszélnem kell Caroline-nal, hogy többen leszünk. – jutott eszembe. – Biztos, hogy minden kész lesz az esküvőig? – néztem rémülten Heikkire miközben leparkolt a szálloda előtt.
- Minden rendben lesz, nyugodj meg! Nem fogunk kicsúszni az időből. A meghívók szerdára készen lesznek. Estére már lesz ruhád, a fogadásra pedig már minden meg van rendelve. – mondta, majd kaptam egy gyors, nyugtató csókot.
Az épületbe lépve fölmentünk a lakosztályunkba, majd átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, 

megkerestük a többieket és elindultunk az egyik közeli étterembe, hogy megebédeljünk.

- Mi mit fogunk csinálni, amíg ők kiválasztják a ruhát? – nézett Heikki Adamre.
- Elmegyünk a vidámparkba. – mondta Emma.
- Közben pedig veszünk fagyit is. – folytatta Beverly.
- Hát lányok, ez nem talált. – nézett Adam ikreire. – Megvesszük ezeket. – tett ki egy papírt az asztalra.
- Én nem akarok vásárolni. – mondták a lányok egyszerre.
- Gyerünk inkább vidámparkba! Ott sokkal jobb! – érvelt Beverly.
- Na, jó. Nem bánom. – adta meg magát Sarah. – De nincs fagyi!
- Miért? – hallatszott a lányoktól. – Apa!
- Hallottátok mit mondott. – nézett lányaira, majd alig észrevehetően rájuk kacsintott.
- Adam! – nézett szúrósan Sarah.
- Most mi az? – kérdezte döbbenten, mire kifakadt belőlem a nevetés.
- Utána pedig miattad lesznek betegek és ülhetek az ágyuk felett éjszakánként. – nézett férjére barátnőm. – Te pedig ne nevess. Majd megtudod milyen, ha a férjed folyton fagyival eteti a gyereket, aki utána megfázik. – fordult felém.
- Garantálom, hogy nem fogja. – néztem Heikkire, aki felvont szemöldökkel nézett rám.
- Emberek, azt hiszem nem ártana indulnunk. – szólalt meg Caroline. – Ilyen forgalomba nem ártana hamarabb elindulnunk, hogy ne késsünk el. Szóval búcsúzzatok el és lassan induljunk. – nézett a Crawford családra.
- Rendben! – bólintottam, majd amíg Sarah elbúcsúzott családjától én pedig Heikkitől, apa kifizette a számlát.
Nemsokára már úton is voltunk a szalon felé. Ahogy közeledtünk, úgy izgultam egyre jobban. Féltem, és valami azt sugallta, itt sem fogom megtalálni álmaim ruháját. Körülbelül félórányi utazás után Caroline leparkolt az üzlet előtt. Mikor mindenki készen állt, elindultunk a bejárat felé. A hatalmas üvegajtón belépve elképesztő látvány fogadott minket. 

A hatalmas, elegáns, mégis barátságos előtérben több menyasszony is várakozott családjával, barátaival. Egyenesen a recepcióhoz mentünk, ahol Caroline bejelentett érkezésünket, majd leültünk az egyik kanapára. Rövid várakozás után egy szimpatikus fiatal hölgy jött oda hozzánk. 

- Üdvözlöm önöket szalonunkban! Stacy Horner? – kérdezte.

- Jó napot kívánok! Igen, én vagyok az. – válaszoltam.
- Keasha vagyok. Én segítek megtalálni az álomruhádat. Gyertek velem! – indult befelé. – Foglaljatok helyet. Stacy, kik kísértek el?
- A szüleim, a kis öcsém, aki őszintén és kíméletlenül megmondja, ha valami nem tetszik neki, Natasha, aki gyermekkorom óta velem van, valamint a két legjobb barátnőm, Sarah és Caroline.
- Mennyi a keret?
- Körülbelül 7000$-t szánunk a ruhára. Nem nagyon szeretnék ez fölé menni, mert már így is sokba kerül az esküvő. Csak ha nagyon muszáj, akkor megyünk föntebb, de akkor is maximum 10.000$-ig.
- Értem. Akkor gyere velem. – indult el az öltözők felé. – Van esetleg valami elképzelésed, hogy milyen legyen?
- Nem szeretnék sem túl egyszerűt, sem túl feltűnőt. Valami különlegesre és nem mindennapira gondoltam.
- Stílusban milyenre?
- Tetszenek a sellőszabásúak, de az A vonalúak is.
- Akkor mindjárt jövök és hozok pár ruhát. – mondta, majd magamra hagyott.

~ MÁSODIK ÉVAD 21. rész

Pihenni viszont már nem tudtam. Nemsokára megcsörrent a telefonom, ami azt jelentette, hogy apáék megérkeztek a szállodához, így lementünk eléjük. Családomat és Sarah-t már elég rég láttam, így jó volt újra találkozni velük. A hosszúra nyúlt üdvözlés után fölkísértük őket a lakosztályukba, majd közösen indultunk vacsorázni egy közeli étterembe. Sokáig viszont nem tudtunk maradni, ugyanis a hosszú repülőút és az időeltolódás miatt mindenki elég fáradt volt, így hamar a szállodai szobáinkban kötöttünk ki, az álom pedig hamar elnyomott minket. A következő nap korán indult. Gyors készülődés után együtt reggeliztünk a többiekkel, miközben Carrel még átbeszéltünk pár dolgot az esküvővel kapcsolatban.
- Kérlek, hívd föl a szabót és egyeztess vele időpontot minél hamarabbra. Szeretném, ha a koszorúslányaim egyedi ruhában jelennének majd meg. – néztem barátnőmre.
- Rendben. Szóljak a lányoknak is? – kérdezte.
- Azt megköszönném. Mindjárt leírom a nevüket és a telefonszámukat egy papírra. - Pár perc elteltével elkészültem a listával és Caroline-nak adtam.
- Mikorra próbáljam meg az időpontot kérni?
- Minél hamarabbra. Ha lehet, már szerdára.
- Rendben! – bólintott.
- Mi az? – néztem Sarah-ra, aki a koszorúslányok listáját nézte már egy ideje.
- Ennyien lesznek? – kérdezte.
- Igen. Miért? Kihagytam valakit?
- Öm.. nem.. – válaszolta, s már tudtam, mire gondol.
- Indulhatunk? – kérdezte Heikki. – Nem ártana időben odaérni a cukrászdába.
- Persze, csak előtte még elmegyek a mosdóba. Sarah, nem jössz? – néztem rá.
- De. – bólintott. Hangsúlyomból rájött, hogy nem véletlenül kérdeztem meg.
- Figyelj Sarah, tudom, hogy azért nézted úgy azt a papírt, mert te nem szerepelsz rajt. – kezdtem bele. – Ez pedig azért van, mert nem szeretném, ha a koszorúslányom lennél. – mondtam, s barátnőm megdöbbenve állt velem szembe. – Azt szeretném, ha te lennél a tanúm. – mondtam ki, mire könnyek szöktek a velem szemben álló lány szemébe. – Elvállalod?
- Hát persze, hogy el! – borult nyakamba.
Hamarosan visszamentünk a többiekhez, majd Heikkivel elindultunk a cukrászdába. Az autóba ülve párom beindította a motort, majd rám nézett.
- Átnéztem a vendéglistát.. – kezdett bele.
- Valami baj van vele? Túl sokan vannak? – kérdeztem félve.
- Nem. Épp ellenkezőleg. Rájöttem, hogy szinte mindenkit kihagytunk.
- Mi?
- Összeírtam még azokat, akik szerintem kimaradtak. – vett elő egy papírt.
- Így hány fővel kell számolnunk?
- Nem tudom. Nem személyeket írtam külön, hanem egyelőre csak családokat. De körülbelül olyan 220 fő szerepel a papíron.
- Mennyi? – döbbentem le. – Az összesen.. 350 ember.
- Igen, tudom. De ebből a listából nyugodtan húzhatsz ki.
- Hát jó. – sóhajtottam, majd amíg meg nem érkeztünk célunkhoz, átnéztem a vendégeket.
- Mire jutottál? – kérdezte Heikki kiszállva az autóból.
- Arra, hogy senkit nem húzunk ki. Meghívunk mindenkit. Az összes felírt személynek van oka ott lenni. Szóval, ha itt végeztünk szólok Carnek, hogy több meghívót rendeljen.
- Rendben! – puszilta meg homlokom, majd bementünk a cukrászdába.
Egy kedves, fiatal lány fogadott minket és egyenesen egy irodába vezetett.
- Itt várjatok. Egy pillanat és jön a nővérem. – mosolygott, majd magunkra hagyott bennünket.
Pár másodperc múlva már meg is érkezett a várt hölgy. Üdvözlés és bemutatkozás után helyet foglalt, majd elővette noteszét.
- Milyen tortát képzeltetek el?
- Mivel sok vendég lesz, ezért körülbelül olyan 6 emelet magasat szeretnénk. Mindenféleképpen fehér legyen. Szeretnénk, ha egyszerű lenne, elegáns, de mégsem lenne egy szokásos esküvői torta. – vázoltam fel, hogyan néz ki az álom esküvői tortánk, mire Amanda rajzolgatni kezdett.
- Valami ilyesmire gondoltatok? – fordította felénk a lapot.
- Igen. – bólintottunk egyszerre Heikkivel.
- Ízben gondolkodtatok valamilyenben? Van konkrét elképzelésetek, vagy hozzak kóstolókat?
- Mivel a fogadáson a fehér mellett a vörös szín dominál, ezért a vörös bársonyra gondoltunk. – mondta Heikki.
- Nagyszerű választás! – mosolygott. – Mikor lesz az esküvő?
- Jövő héten szombaton. – mondta ki párom az ijesztően közeli időpontot. – Viszont egy nápolyi kastélyban.
- Ó, értem. – mondta megdöbbenten, s kicsit megijedve Amanda.

~ MÁSODIK ÉVAD 20. rész

A lakásba érve elakadt a szavam. Rajtunk kívül senki nem volt a házban, ahol félhomály borított mindent és az étkezőben két személyre volt megterítve, behűtött pezsgővel és gyertyákkal.
- Ez.. – kerestem a szavakat.
- Anyáék csinálták. – mosolygott Heikki. – Felajánlották, hogy ma éjszakára átmennek Essiékhez. – ölelt át hátulról. – És szeretnék bocsánatot kérni is. – fordított maga felé.
- Miért? Mit tettél? – vontam össze szemöldököm.
- Azért, mert eddig nem foglalkoztam annyit az esküvővel, mint kellett volna. Tudom, hogy ez mennyit jelent neked, és, hogy szorít az idő.
Nem találtam szavakat, annyira aranyos volt, így egy csókot nyomtam ajkára. Ez után lassan hozzákezdtünk a vacsorához, majd miután nagyjából rendet tettünk a konyhában, a háló felé vettük az irányt. Mivel a mai nap mindkettőnket eléggé kifárasztotta, ezért csak egy könnyed filmet néztünk meg összebújva.
Úgy terveztük, hogy a hetet még Finnországban töltjük, de az esküvő előkészületei miatt ez sajnos nem valósulhatott meg. Amit tudtunk persze onnan intéztünk, így sikerül megtalálnunk a tökéletes helyszínt a ceremóniához. A választásunk egy gyönyörű, nápolyi kastélyra esett. Azonnal föl is hívtuk Caroline-t, hogy értesítsük döntésünkről. Barátnőm nagyon örült neki, hogy végre találtunk egy helyszínt, ami tetszik, és rögtön fel is hívta a tulajdonost. Szerencsénkre a kastély arra a hétvégére szabad volt, így megbeszéltük, hogy másnap oda is utazunk, hogy körülnézhessünk, és ha úgy adódik ki is béreljük.
- Jelenleg tehetek még értetek valamit? – kérdezte Car.
- Azt mondta, ha szeretném, akkor tudsz időpontot kérni nekem annál a ruhaszalonnál. – mondtam.
- Persze. Mikorra beszéljem meg?
- Olaszországból egyenesen oda megyünk, ugyanis hétfőn lesz a megbeszélés a tortával kapcsolatban, szóval jövő hét eleje jó lenne.
- Rendben, akkor beszélek velük és majd hívlak.
- Köszönöm!
A boldogságtól majd ki csattanva bontottam a vonalat és merültünk bele Heikkivel a szervezésbe. Nem gondoltam volna, de estére mindennel végeztünk. Megegyeztünk a színekben, kiválasztottuk a fotóst, összeállítottuk a menüsort és az ültetést is megbeszéltük. Fáradtan dőltem hátra az ágyon mikor kész lettünk. Az esküvő megszervezése megterhelőbb, mint gondoltam. Épp vacsorázni indultunk, mikor megcsörrent a telefonom. Caroline hívott. Már hétfő délutánra lett időpontot a szalonba. Szerencsére sikerült pont úgy kapnom, hogy előtte el tudjunk menni, megrendelni a tortát. Mivel úgy terveztem, hogy amikor kiválasztom a ruhámat, velem van a családom, ezért rögtön telefonálásba is kezdtem. Először anyáékat hívtam föl, akik természetesnek vették, hogy ott lesznek velem, és rögtön meg is beszélték, hogy már vasárnap estére New York-ban lesznek. A következő beszélgetésem Sarah-val zajlott le. Őt is szerettem volna, ha velem van abban a fontos pillanatban. Ő az, akivel kiskorunk óta barátnők vagyunk és én is ott voltam, amikor ő választott ruhát. Természetesen ő is örömmel igent mondott arra, hogy elutazzon és segítsen a döntésben. A telefonbeszélgetések lezárása után már semmi nem tartott vissza a vacsorától. Étkezés után hamarosan lefeküdtünk aludni, ugyanis a másnap korán indultunk. A gépünk kora délelőtt szállt fel, s körülbelül 1,5 óra alatt meg is érkeztünk Nápolyba. A kastély előtt találkoztunk a tulajdonosával, majd bementünk, hogy szétnézzünk. Az épület teljesen más volt élőben, mint képeken. Sokkal szebb és nagyobb volt. 

Mivel az előtte lévő kert is gyönyörű, elgondolkodtunk Heikkivel, hogy ott tartjuk majd meg a fogadást. Miután körbenéztünk, csak még biztosabb lettem abban, hogy ez a tökéletes helyszín. A kastélyért viszont nem csak én voltam oda. Heikkinek is nagyon tetszett, így azonnal lefoglaltuk. Bármennyire is szerettünk volna, nem maradhattunk sokáig Nápolyban, ugyanis már este indult a gépünk New York-ba. Hosszú, fárasztó utazás volt. Bár valamennyit tudtunk pihenni a repülőn, így is nyúzottan indultunk a szállodába. Az időeltolódás elégé megviselt minket, így a hotelszobába érve azonnal ágynak estünk. Igaz, nagyon fáradtak voltunk, sokat mégsem tudtunk pihenni. Folyamatosan az esküvő körül jártak gondolataim, forgolódásom pedig Heikkit is felébresztette. Féltem, hogy nem tudunk tökéletes tortát rendelni, hogy nem találok megfelelő ruhát, hogy kicsúszunk az időből, de már attól is, hogy senki nem jön el a nagy napon. Szerencsémre viszont egy olyan férfi van mellettem, aki egy mosolyával eltörli a fejemben cikázó rossz gondolatokat, karjai közt pedig a tökéletes biztonságérzetet tapasztalhatom meg, így sikerült valamennyire megnyugodnom. Pihenni viszont már nem tudtam.

~ MÁSODIK ÉVAD 19. rész

Bementem a fürdőbe és becsaptam magam mögött az ajtót. Lehunytam szemem, vettem egy mély levegőt, hogy lenyugodjak, majd mikor kinyitottam szemem Heikki pólóját láttam meg.
- Nem igaz, hogy nem tudja elrakni a cuccait. – mérgelődtem. – HEIKKI! – kiabáltam ki mérgesen, majd megfogtam pólóját, hogyha belép, hozzá vágjam.
Miközben kezeimben tartottam késztetést éreztem rá, hogy megszagoljam. Illatát érezve millió gondolat futott át agyamon. Hogy mondhattam neki azokat? Miért kaptam fel úgy a vizet? Annyira belemerültem gondolataimba, hogy észre sem vettem, ahogy ott áll mögöttem. Mikor megfordultam, csak álltam vele szemben, s nem tudtam mit mondjak.
- Mi az? – nézett rám. Azt várta, hogy elmondjam, amiért hívtam.
Nem válaszoltam, csak szorosan megöleltem és vállába fúrtam arcom.
- Sajnálom! – mondtam ki végül, majd fölnéztem rá, mire megcsókolt.
- Semmi baj! – döntötte homlokát enyémnek. - De mondtam már, hogy ne húzd fel magad mindenen.
- Tudom. – sóhajtottam.
Békülésünk még körülbelül negyed óráig tartott, majd magamra hagyott a fürdőben. Mikor ott végeztem, Heikkivel lementünk még a konyhába, és bolondozásunk közben észre sem vettük, ahogy szülei mosolyogva figyelnek minket. Elköszöntünk tőlük, majd visszatértünk szobánkba és aludtunk. Másnap Heikkinek már kora reggel indult a gépe. Mikor kikelt mellőlem az ágyból, én is felébredtem, utána pedig már nem tudtam visszaaludni. Kikísértem, majd visszatértem a szobánkba és bekapcsoltam a TV-t. Mikor már kezdtem emberinek érezni az időt, lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy kávét. Meglepetésemre mamó már szorgosan készítette a reggelit, ami rozs-kenyér volt joghurttal, müzlivel, valamint banánnal.

Amíg összeállította, lefőtt a kávé, én pedig kimentem egy kicsit az udvarra. Közben folyamatosan telefonomat szorongattam. Heikkivel ugyanis megígértettem, hogy amint megérkezik, hívjon föl. Épp befelé indultam, mikor megcsörrent a telefonom. Csak egy „rövid”, körülbelül negyed órás telefonbeszélgetésünk volt, viszont ezt is elég volt arra, hogy rádöbbenjek, már pár óra elteltével mennyire hiányzik. Beszélgetésünk után visszamentem a konyhába megreggelizni. Miközben ettem, sokat beszélgettünk mamóval. Elterveztük az előttünk álló napot. Reggeli után segítettem elpakolni a konyhában, majd mamó megmutatta a ruhát, amit az esküvőjén viselt, valamint pár családi fotóalbum is előkertül. Ezek után az az ötlete támadt, hogy gyerünk el a közelben lévő esküvői ruhaszalonba, és, ha tetszenek az ott lévő ruhát, kérjek időpontot. Nemsokára el is készültünk és útnak indultunk. A szalonba belépve mamó rögtön az egyik eladóhoz ment, aki mint később kiderült, egy kedves ismerőse, én pedig egy másik kiszolgáló segítségével belenéztem a kínálatba. Majd’ egy óra elteltével rájöttem, hogy nincs abban az üzletben az álomruhám, így arra jutottunk, hogy a következő programot célozzuk meg. Ez pedig nem volt más, mint a pláza, ahol vettünk magunknak pár dolgot, majd beültünk az egyik étterembe. Ebéd után hazavittük a cuccokat, s újra útnak indultunk. Mostani célunk az esküvői torta kiállítás volt. Rengeteg gyönyörű tortaminta volt megtalálható, és sok különböző ízből lehetett válogatni is. Hamarosan végre sorra kerültünk mi is és sikerült időpontot egyeztetnünk hétfőre, a megbeszélésre. Mire végeztünk, már késő délután volt, így gyorsan elmentünk bevásárolni a vacsorához, majd haza indultunk. Épp csak hozzá kezdünk a főzéshez, mikor megcsörrent a telefonom. Heikki volt az, hogy hamarosan indul a repülőgépe. Segítettem mamónak elkészíteni a vacsorát, majd elkészültem és indultam párom elé a reptérre. Nem sokat kellett várnom, pár perc után már meg is érkezett. Hosszú csókkal és öleléssel köszöntöttem őt. Még magamon is meglepődtem, mennyire tudom hiányolni. Persze, sokat gondoltam rá a nap folyamán és hiányzott is, viszont, hogy mennyire, csak akkor jöttem rá, mikor megláttam és végre hozzábújhattam. A haza vezető út alatt részletesen beszámoltam neki a mai napomról. Tövéről-hegyére elmeséltem neki, hogy milyen ruhákat láttam és melyik miért nem tetszett, valamint, hogy hétfőn lesz a tortával kapcsolatos megbeszélésünk is. Azt hiszem, a végére már kicsit unta is a beszámolómat, de szerencséjére a lakásba érve elakadt a szavam.

~ MÁSODIK ÉVAD 18. rész

Így ketten maradtunk a konyhában Mamóval, Heikkiék édesanyjával.
- Boldog vagyok, hogy a fiam egy ilyen lányt talált magának, mint te. – mosolyodott el mamó. – Mikor Heikki elmesélte, hogy megkérte a kezed és te igent mondtál, elmondani nem lehet mennyire örültem.
- Elmondta az eljegyzést? – kérdeztem döbbenten. Heikki családja ugyanis még nem tudott róla. Nem tudtak elutazni Olaszországba, és úgy döntöttünk, személyesen mondjuk el nekik, ha meglátogatjuk őket.
- Igen. De ne haragudj rá. Én húztam ki belőle. Láttam rajta, hogy valamiért különösen boldog. Viszont megígértette velem, hogy senkinek ne mondjam el, így én vagyok az egyetlen, aki tudja. Örülök, hogy ilyen menyem lesz. – ölelt meg, majd a többiek megérkeztek az étkezőbe és ezt elég nagy hanggal adták tudtunkra.
Az ebéd elfogyasztása után segítettünk elpakolni mamónak, majd a nappaliba vonultunk. Mikor Heikki meglátott, felállt és félre hívott kicsit. Szeretett volna pár dolgot tisztázni a nagy bejelentésünkkel kapcsolatban. Mikor úgy döntöttünk, mindent megbeszéltünk, visszamentünk a többiekhez és helyet foglaltunk a kanapén.
- Szeretnénk Stacyvel bejelenteni pár dolgot! – mondta Heikki, mire mindenki felénk fordult, anyukája pedig izgatottan nézett ránk. – Olyat is, amiről még te sem tudsz, anya. – fordult felé, mire elkomolyodott. – Szóval, vasárnap megkértem Stacy kezét. – kezdte. – És ő igent mondott! – húzott magához.
- Gratulálunk! – hallatszott mindenkitől, miközben Jaakko Mamó utasítására egy üveg előhűtött pezsgőt hozott és öntött mindenkinek.
- Sss! – csitított le minket mamó. – Erről tudtam. Mi a többi? – kérdezte türelmetlenül.
- Nos, úgy döntöttünk, az esküvőt e hónap 29.-ére tűzzük ki. – folytatta Heikki.
- Hova ez a nagy sietség, fiam? – kérdezte apukája. – Lesz időtök rendesen megszervezni?
- Muszáj lesz! – nézett rám Heikki. – Stacy ugyanis nem szeretne télen hozzám jönni. A jövő nyár pedig sokára lesz még.
- És meg tudjátok szervezni ennyi idő alatt? – kérdezte Ruut.
- Egy profi van a segítségünkre, szóval nagyon reméljük. – válaszoltam.
Nemsokára a nappaliban összegyűlt társaság feloszlott, és mindenki visszavonult saját szobájába pihenni. Mi is így tettünk Heikkivel. Leültem az ágyra, bekapcsoltam laptopom, majd fölmentem netre. E-mail fiókomba belépve egy üzenetet láttam Car-től. Küldött néhány lehetséges helyszínt, és azt üzente, minél hamarabb válaszoljunk, hogy ha szeretnénk, akkor még időben le tudja foglalni. Átnéztük az átküldött anyagot, de egyiket sem találtuk megfelelőnek. Az e-mail megírása után úgy döntöttük, belekezdünk egy filmbe. Épp vége lett mikor kopogtak. Eeva szólt, hogy elkészült a vacsora, így lementünk az étkezőbe. Miután ettünk szerettem volna segíteni a konyhában elpakolni, de mamó nem engedte, méghozzá azért, mert nekem most magammal és az esküvővel kell foglalkoznom. Mivel nem tehettem mást, fölmentem a szobába. Amíg Heikki a fürdőben volt, én megírtam az újabb levelet Caroline-nak a meghívóról és a színekről, majd én vonultam be a fürdőbe.
- Figyelj, kicsim. – szólt Heikki, mikor kiléptem a fürdőből. – Holnap után Milton Keynesbe kell mennem, Sebhez. – mondta.
- Rendben! Legalább be tudok nézni néhány esküvői ruha szalonba. – ültem le mellé.
- Épp ez az, hogy szeretném, ha te nem jönnél. Ne értsd félre, nem azért mondom, csak úgyis annyi dolgod van, és anya is örülne, ha el tudnátok tölteni egy napot kettesben. – simította meg arcom. – Különben sem leszek sokáig. Reggel megyek, este pedig már jövök is vissza.
- Muszáj elutaznod? – bújtam hozzá. – Nem lehetne neten elintézni?
- Sajnos nem. – nyomott puszit homlokomra, majd lehunytam a szemem, s pár pillanat múlva már aludtam is.
Heikki testvérei másnap indultak haza. Eeváék még reggel elmentek, ugyanis nekik dolgozniuk kellett, Essiék nem sokkal utánuk indultak, Ruut és Martin ebéd után lépett le, Jaakko-ék pedig késő délutánig maradtak. Miután Eveliinaék is hazamentek, kiültünk egy kicsit a kertbe, majd Heikkivel és szüleivel közösen megcsináltuk a vacsorát. Annak elfogyasztása után felvonultunk a szobába, majd amíg Heikki összeszedte cuccait másnapra, én fölmentem netre. Amint bejelentkeztem Skype-ra, Car azonnal hívást is indított felém.
- Képzeljétek! Van egy jó hírem! – kezdett bele azonnal. – Az esküvői tortás csapat, akikről meséltem, európai körúton van, és nemrég tudtam meg, hogy holnap lesz az utolsó állomásuk, méghozzá Finnországban. Már kértem is nektek időpontot. Délután 2kor találkozunk Helsinkiben.
- Az baj, ha én nem tudok ott lenni? – kérdezte Heikki.
- Nem Heikki, nem baj, ha a férj nem tud elmenni az esküvői torta kiválasztására. – sóhajtott Car.
- Muszáj most kiválasztani?
- Nem. Ráérünk 28-án is. – válaszoltam rá rögtön.
- Nekem holnap Sebhez kell mennem.
- Akkor egyedül megyek. – sóhajtottam.
- Rendben. Végül is elég csak időpontot egyeztetni egy komolyabb megbeszéléshez. – mondta Car.
Mivel barátnőmnek még dolga volt, ezért nemsokára bontottuk a vonalat. Annyit kért még, hogy a meghívókat holnapra válasszuk ki és jó lenne a színekről is döntenünk. Amíg én beszéltem anyáékkal, Heikki elment fürdeni, majd mikor visszaért elővettem a Cartől kapott mintameghívókat és a katalógust.
- Szerinted melyik legyen? – terítettem ki az ágyra mindent.
- Az. – mutatott az egyikre fel sem nézve laptopjából. Nem tudom mi lehetett jelenleg fontosabb.
- Ez? – emeltem fel egy másikat.
- Igen. – bólintott.
- Jó. Akkor ez lesz. – fogtam meg egy harmadikat.
- Oké.
- Heikki te nem is figyelsz rám.
- De figyelek! – nézett rám.
- Nem! Ha figyeltél volna, észrevetted volna, hogy 3 teljesen más meghívót mutattam.
- Jó. Figyelek! – csukta le a laptopot és jött közelebb.
Végül sikerült kiválasztani a meghívót,

 de a katalógust nézegetve szintén másfele jártak gondolatai.
- Heikki! Hahó!
- Tessék!
- Már megint nem figyelsz rám! Komolyan mondom, kezdem úgy érezni, hogy csak számomra fontos az esküvő!
- Sajnálom, kicsim, csak elgondolkoztam.
- Azt látom. És szabad tudnom, hogy merre?
- A holnapi megbeszélésen jár a fejem. – sóhajtott.
- Értem. Szóval neked fontosabb a munkád, minthogy 5 percre rám figyelj, és kiválasszuk milyen lesz az esküvőnk. Tudod mit? Akkor majd én eldöntöm. Holnap megbeszélem Caroline-nal a helyszínt, a színeket, lerendezem a tortát, a díszítést, a vacsorát, az italokat, az étkészletet, mindent. – mondtam. - Te menj csak holnap Angliába, Hétfőn pedig találkozunk Svájcba! – tőlem zengett a ház. Nemsokára otthagytam a szobába, bementem a fürdőbe és becsaptam magam mögött az ajtót.