78. rész

Vasárnap elég későn ébredtem. Heikki már nem volt mellettem. Egy cetlit találtam az éjjeliszekrényen. *Nem akartalak felkölteni, olyan édesen aludtál. Találkozunk a pályán. Csók, Heikki!* A papírt elolvasva elmosolyodtam, majd átmentem saját szobámba, elkészültem, aztán kimentem a ringre. A garázsban nagy volt a sürgés-forgás, Heikki viszont épp a pultot támasztotta.
- Szia! – léptem oda hozzá boldogan, majd meg akartam ölelni, de elhúzódott. – Mi az?
- Szia! Semmi, csak nem akarom, hogy azt mondják, hogy veled vagyok, miközben dolgoznom kéne.
- Oké! – sóhajtottam. – Nem láttad apát?
- A motorhome-ban van.
- Akkor meglátogatom. – mondtam, s búcsúcsókot szerettem volna neki adni, de elfordult, így csak az arcára kapta. – Heikki, elmondod, hogy mi van? Nem igaz, hogy egy gyors csók nem fér bele. Különben sem csinálsz most semmit.
- Nem akarom, hogy észrevegyenek. – sóhajtott.
- Hogy mi? – néztem döbbenten. Minden megvilágosodott. – Szóval nem akarsz felvállalni.
- Nem ezt mondtam.
- De igen! – mondtam, majd otthagytam.
Nem volt kedvem egy veszekedéshez. Inkább megkerestem apát, akivel együtt ebédeltem. Mikor visszafelé indultam Heikki jött velem szembe.
- Stacy beszélhetnénk? – kérdezte.
- Itt? – néztem szét. – Tele van a paddock. Nem félsz, hogy észrevesznek? – kérdeztem kicsit gúnyosan.
- Stacy! Szeretnék bocsánatot kérni!
- Ha megbocsájtok, felvállalod a kapcsolatunkat? – kérdeztem, mire választ nem kaptam. – Szóval nem. Nagyszerű! Mond, miért van az, hogyha történik velünk valami jó, akkor azt egy rossz követi?
- Nem tudom. – sóhajtott.
- Rendben! Ha nem akarod fölvállalni, ami köztünk van, akkor ne tedd. De akkor ne is legyen mit titkolnunk. – mondtam, s könnyeimmel küszködve hagytam ott.
Egy nyugodt helyet kerestem, s hirtelen a motorhome jutott eszembe. Ott egyedül lehetek egy darabig. Bementem, s az első üres helységben érkezve, zokogva csúsztam le a földre. Mikor nagyjából megnyugodtam, összeszedtem magam, majd lementem a garázsba. A verseny már elkezdődött. Feszült volt a hangulat a boxban. Csöndben leültem a háttérben és ott vártam meg a végét. A futam alatt rá sem néztem Heikkire. A leintés után rögtön indultam apa „irodájába”, hogy megírjam a rám kiszabott cikket a holnapi Red Bulletinbe. Amint készlett leadtam, majd rögtön visszaindultam a szállodába. Fölmentem Skype-ra és vártam, hogy Sarah megérkezzen. Miközben neten bóklásztam kopogtattak. Sok kedvem nem volt ajtót nyitni, ugyanis nem akartam senkivel sem találkozni, mégis föltápászkodtam és kinyitottam.
- Szia! – köszönt Heikki.
- Szia! – köszöntem én is.
- Beszélnünk kell. – sóhajtott.
- Nincs miről! – csuktam volna be az ajtót.
- Várj! – fogta meg, majd beljebblépett. – Nem felejthetnénk el?
- De. – sóhajtottam pár másodperc után. - És tudod mit? Amíg nem vagy képes felvállalni a nyilvánosság előtt a kapcsolatunkat, addig engem is felejts el! – mondtam könnyeimet visszatartva.
Szerencsére Sarah a legjobbkor ért föl Skype-ra.
- Ha megbocsájtasz, most dolgom van.
- Nem akartam, hogy így legyen! – sóhajtott szomorúan.
- Én sem, de nem rajtam múlt!
Miután elment elmeséltem Sarah-nak mindent. Mire kibeszélgettük magunkat már este 10 óra is elmúlt. Gyorsan elmentem zuhanyozni, majd aludtam. Reggel korán keltem. Amint elkészültem összepakoltam cuccaimat, elbúcsúztam Stutól, majd megkerestem apát és indultunk is haza.

77. rész

Amilyen jó volt a péntek este, a hétvége többi napja olyan rosszra sikeredett. Szombat délelőtt semmi dolgom nem volt, így miután Heikki kikelt mellőlem én még lustálkodtam egy kicsit, majd átmentem saját lakosztályomba. Rendeltem reggelit, 

lezuhanyoztam, majd lassan elkezdtem készülődni, ugyanis délelőtt

még jelenésem volt a pályakórházban, majd együtt ebédeltem Dietrich-kel. Miután felöltöztem tettem föl egy halvány sminket

és kimentem a pályára. Először bementem a dokihoz, aki megvizsgálta bokámat, megszabadított a síntől majd miután befáslizta, szabadjára engedett. Az étteremben már várt Mateschitz úr. Leültem hozzá, majd ebéd közben megbeszéltük, mi lesz a feladatom a hétvégén. Mikor végeztem elindultam megkeresni Heikkit. A kamionok között bukkantam rá. 

Épp Sebtől jött.
- Szia! – lépett oda hozzám mosolyogva, majd derekamnál átkulcsolta ujjait és megcsókolt.
- Szia! – köszöntem én is boldogan.
- Hiányoztál! – mondta szomorú szemekkel.
- Te is nekem! – bújtam hozzá.
- Hogy van a lábad?
- Már nem fáj. – mosolyogtam.
- Örülök neki! – mondta, majd újabb csókot kaptam.
Pillanatok múlva viszont úgy állt távolabb, mintha nem is ismerne.
- Mi az? – kérdeztem értetlenül, mire a kamionok vége felé bökött, ahonnan Britta közeledett egy halom papírt nézegetve.
Reakcióját még mindig nem értettem, de ráhagytam, ugyanis szerettem volna még beszélni apával időmérő előtt. Miután elváltunk, megkerestem apát. A garázsban találtam rá. Sajnos nem tartott sokáig beszélgetésünk, ugyanis dolgoznia kellett menni, de megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. Az időmérő végeztével gratuláltam a csapatnak, hogy Sebnek sikerült elcsípnie az első sort, majd mikor Heikki visszaért Seb sisakjával a garázsba, felé indultam. Mikor ő ezt meglátta, hirtelen valami dolga akadt.
- Gratulálok! – léptem oda hozzá.
- Köszönöm! – mondta ridegen.
- Mi az? Még puszit sem kapok?
- Dolgoznom kell. –húzta félre száját alig láthatóan.
- Hát jó! – sóhajtottam.
- Remélem vacsira szabad vagy! – nézett rám mosolyogva.
- Sajnálom, de megígértem apának, hogy vele vacsorázok.
- Kár! Pedig lettek volna terveim!
- De utána ráérek! – mosolyodtam el. – A vacsit meg majd bepótoljuk. – mondtam, s meg akartam simítani karját, de elhúzta. Miután ezt a reakcióját sem értettem, inkább úgy döntöttem, hogy megírom a cikkem az újságba. Mikor kész lett leadtam a szerkesztőségbe, majd amikor ott is végeztem visszamentem a hotelba. A szobámba érve fölmentem Skype-ra, ahol beszéltem először anyával, majd Sarah-val, akinek kipanaszkodtam magam. Elmeséltem neki, hogy tegnap összejöttünk Heikkivel, és, hogy most nem értem a reakcióit. Valamennyire sikerült megnyugtatnia barátnőmnek, aki azt mondta, szerinte csak fél még, hisz új neki ez az egész, ezért ilyen. Mikor kibeszélgettük magunkat átöltöztem, majd elindultam az étterembe. Apa már ott volt. Miután leültem, rendeltünk, majd beszélgetni kezdtünk. A Heikkis dologról ő is ugyan azt mondta, mint Sarah. Lassan kiérkezett a vacsoránk, majd miután elfogyasztottuk visszamentünk a szállodába. Apa a saját szobája felé vette az irányt, én pedig Heikkihez mentem. Bekopogtam, majd pár pillanat múlva nyílt az ajtó.
- Szia! – köszönt mikor beléptem, s amint becsukódott az ajtó hosszasan megcsókolt.
- Szia! – köszöntem én is.
- Most értem vissza, Sebbel edzettünk. Épp zuhanyozni indultam. Megvársz? 2 perc és kész leszek!
- Rendben! – mondtam, majd megpuszilta homlokom és eltűnt.
Lefeküdtem az ágyra és azon gondolkodtam, mi baja lehet Heikkinek. 

Egyszer rám se néz, máskor pedig megőrül értem. Amint ezen morfondíroztam, végzett a fürdőben, és egy szál törölközőben lépett ki. Leült az ágy szélére, majd megsimította combomat.

- Mi a baj? – kérdezte.
- Semmi. – mondtam, s erőltettem egy mosolyt.
- Látom, hogy valami bánt.
- Kettőnkön gondolkodtam. – mondtam, majd közelebb húzódtam hozzá, végül az ölébe ültem, s átöleltem.
- Hogy?
- Olyan fura voltál ma. Nem akartad, hogy Britta meglásson minket, elhúzódtál mikor meg akartalak érinteni a garázsban..
- Csak még nem tudom, hogy kezelni ezt a helyzetet. Mégiscsak a főnököm lánya a barátnőm.
- És ez miért baj? Rengeteg csapattag szeretné, hogy összejöjjünk, szóval nem kell aggódnod miattuk.
- Ha te mondod.. – sóhajtott, majd megcsókolt.
Miután úgy tűnt, sikerült tisztázni a dolgokat, lefeküdtünk aludni. Viszont a java még csak ez után jött.

76. rész

A garázs előtt kisebb csoportokba állva vártuk a többieket. Épp Heikkivel és az egyik szerelővel beszélgettem, mikor Stu tűnt fel a garázsban. Elővette telefonját, majd nemsokára pityegni kezdett az enyém. *Beszéltél már vele?* írta Stu. *Még nem.* Küldtem rá a választ. Mikor elolvasta, eltette telefonját és felénk indult. *Ne merj kettesben hagyni vele!* írtam neki gyorsan egy újabb üzenetet, amit akkor nézett meg, mikor mellénk ért. Kérdőn nézett rám, majd a szerelőhöz fordult.
- Nem tudjátok, mikor indulunk? Kikre várunk még? – nézett aztán Heikkire is, mire a megkönnyebbültségtől egy szikla esett le szívemről.
- Még páran hiányoznak. – mondta a szerelő. – De szerintem perceken belül.
- Rendben! – mondta, majd mielőtt otthagyott minket rám nézve megrázta a fejét.
- Mi az? – kérdeztem Heikkit, mert felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Semmi. – rázta meg fejét.
Nemsokára összegyűlt mindenki és elindultunk. A pálya háromnegyed részénél sikerült rosszul lépnem, és a bokám sikeresen megsérült. A körülöttem lévő emberek mind megálltak és odajöttek hozzám.
- Mi történt? – kérdezte Heikki.
- Azt hiszem kiment a bokám. – néztem föl rá.
- Vissza tudsz jönni a garázsig? – kérdezte, miután alaposan szemügyre vette.
- Valahogy megpróbálok. – tápászkodtam föl egy kis segítséggel.
- Vele maradsz? – kérdezte Stu, s nekem torkomban dobogott a szívem.
- Persze! Ti fejezzétek be a kört. Mi is megyünk, csak lassan. – fordult a többiekhez.
- Rendben! – hangzott a válasz, majd otthagytak minket.
Ketten maradtunk. Heikkire támaszkodva bicegtem vissza.
- Kérdezhetek valamit? – törte meg nemsokára a csöndet Heikki.
- Persze!
- Mi van köztetek Stuval?
- Csak barátok vagyunk! – mondtam unott sóhajjal.
- Néhányszor egy kis extrával. – mondta alig hallhatóan.
Gondolkodás nélkül fordultam vele szembe, s tenyerem hatalmasat csattant arcán, mire felszisszent, én pedig, már amennyire tudtam, sietősen indultam tovább.
- Mit gondolsz te rólam? – kérdeztem döbbenten, mikor mellém ért.
- Stacy ne tagadd! Láttam, amit láttam.
- Igen? És mit láttál?
- Magyarországon is egy szobában voltatok. Egy ágyban aludtatok..
- Az azért volt, mert szerettem volna meglepni apát, szobát pedig már nem tudtam foglalni. Így arra jutottam, hogy nála alszok, mert tudom, hogy ő mindig szívesen lát.
- Stacy, légy őszinte! Köztünk is megtörtént.
- Azt akarod, hogy legyek őszinte? – álltam meg és fordultam szembe vele.
- Igen! Ugyanis kár titkolóznod.
- Rendben! Akkor őszinte leszek! Soha nem volt köztünk semmi Stuval és nem is lesz! Nem vagyok olyan, aki minden fiú barátjával ágyba bújik. Hogy veled mégis miért történt meg? Mert akkor úgy éreztem, hogy többet jelentek neked, holmi havernál. Azt éreztem, lehet több köztünk. De csalódnom kellett. Mint az óta már többször is. De akárhányszor megbántottál nem tudtam rád szívből haragudni, mert valami itt bent nem hagyott. – tettem szívemre kezemet. - Féltem, hogyha nem bocsájtok meg neked, akkor örökre elveszítelek, és ebbe belepusztulnék! Idő közben ugyanis rájöttem, hogy többet, sokkal többet jelentesz nekem, mint szimpla barát. Hónapok óta máson sem jár az agyam csak rajtad! Semmi másra nem vágyom, csak rád. Mert szeretlek! – mondtam már könnyes szemmel, majd Heikki megához szorított és megcsókolt, mire kellemes borzongás öntött el.
- Én is szeretlek, Stacy! – mondta.
Elhúzódtam tőle, majd folytattam mondanivalómat.
- Te csak ne csókolgass engem a mondatom közepén! – förmedtem rá, mire meglepődve nézett rám. – Tudod hány éjszaka aludtam el sírva miattad? Mikor kétértelmű jeleket adtál. Amikor felébredtem a kómából téged láttalak meg először és ezt nem tudtam mire vélni. Reménykedtem, hogy talán változhat köztünk valami, de aztán folytatódott, ami addig. Hogy csak barátként nézel rám. Féltékeny vagy Stura, mégis úgy kezelsz, mint egy szimpla havert..
- Befejezted? – nézett rám komolyan, mégis láttam szemében a mosolyát.
- Nem. – vágtam rá. – Vagyis igen. - sóhajtottam.
Heikki derekamnál fogva magához húzott, majd hosszasan megcsókolt. Mikor kezét végighúzta karomon, újra beleborzongtam. Nem akartam elengedni. Meg akartam állítani a pillanatot. Csak mi ketten voltunk, senkitől sem zavartatva. Megkaptam, amire vágytam. Őt. Homlokomnak támasztotta az övét, majd szorosan átölelt.
- Sajnálom, hogy annyiszor okoztam neked fájdalmat! Soha nem engedlek el többet! – mondta halkan.
Nem válaszoltam rá, csak mellkasának döntöttem fejem.
- Nem ártana visszamennünk. – mondtam végül, ugyanis akármilyen lassan is megyünk, már oda kellett volna érnünk a többiekhez.
- Igazad van. – sóhajtott, majd elindultunk.
A boxutca bejáratánál apa és Stu várt ránk.
- Hogy vagy? – kérdezte apa aggódva, mikor meglátott.
- Kicsit fáj a bokám, de túlélem. – mondtam, s Stura nézve elmosolyodtam. Ebből már tudta, minden rendben van velem.
- Azért örülnék, ha látná egy orvos. – mondta apa.
- Egyet értek! – mondta Heikki.
- El tudsz bicegni a pályakórházig? – kérdezte apa.
- Megpróbálhatok. – válaszoltam.
- Várj, elviszlek! – ajánlotta föl Heikki.
Miután fölvett az ölébe, bevitt a pályakórházba, ahol az orvos megvizsgált. Szerencsére kiderült, hogy nincs komolyabb bajom, de kaptam egy rögzítő sínt, amivel holnap vissza kell mennem. Mivel Stu már hamarabb elment, apának pedig még dolga volt, Heikkivel ketten mentünk vissza a szállodába.
- Nem alszol nálam? – húzott magához csípőmnél fogva, mikor becsukódott a lift ajtaja.
- Ha mondasz rá egy jó okot, talán meggondolom. – mosolyogtam.
Heikki beletúrt hajamba, majd megcsókolt.
- Ez megfelel? – kérdezte.
- Nem is tudom. – mondtam, majd újabb csókot nyomott számra. – Ez már igen. – mosolyogtam és majd ki csattantam a boldogságtól.
Mikor megérkeztünk Heikki szobája felé vettük az irányt. Jó volt újra mellette lenni. Mellkasán feküdve érezni illatát és úgy elaludni. Maga volt a mennyország.

75. rész

A napok teltek-múltak. Szerdán apa elutazott Belgiumba, én pedig csütörtök reggel mentem utána. Úgy éreztem, itt az idő beavatni apát terveimbe. A balesetem óta ugyanis nem vetődött föl a téma. A szállodába délután 3 óra körül érkeztem meg. Miután elrendezkedtem felhívtam anyáékat, majd felkerestem apát, akivel elmentünk vacsorázni.
- Szóval.. – kezdtem bele mondandómba, miután rendeltünk. – A balesetem előtt szerettem volna elmondani neked valamit.
- Igen. És én nem hallgattalak meg. – sütötte le szemét.
- Nem baj! Sőt. Örülök is neki. Ugyanis volt időm átgondolni a dolgokat. Először tervem az volt, hogy alapítok egy újságot. Ezt szerettem volna neked akkor elmondani. De aztán rájöttem, hogy túl nagy fába vágnám a fejszém. Ezért arra jutottam, hogy először egy internetes oldalt kezdek el szerkeszteni, és közben szeretnék a Red Bulletin egyik írója lenni.
- Ez nagyszerű! Örülök, hogy vannak céljaid! – mosolygott. – És beszéltél már Dietrich-kel?
- Nem, még nem. Most, a hétvégén szeretnék.
- Sok sikert akkor hozzá! Remélem szerencséd lesz és valóra tudod váltani álmaidat! – simította meg kezem. – Ha bármire szükséged van, szólj!
- Rendben!
Nemsokára kihozták a vacsoránkat, 

majd miután elfogyasztottuk, én visszamentem a szállodába, apa pedig még elintézett néhány dolgot. A bejárathoz érve láttam, amint Heikkit megrohamozzák a rajongók. Nagyot sóhajtva léptem be az épületbe. A liftnél Stuval futottam össze, aki egyik munkatársával volt. 

Rögtön látta rajtam, hogy valami baj van. Mikor megérkezett a lift, mi beszálltunk, Kenny pedig visszament a bárba. Stu nem kérdezett semmit, csak felém fordult és rám nézett.

- Ez így nem mehet tovább! – sóhajtott.
- De igen! – vágtam rá rögtön, mert tudtam, mire mondja. Azt akarja, hogy mondjam el Heikkinek az igazat.
- Stacy! Nem tudom tovább nézni, ahogy szenvedsz!
- Nem szenvedek.
- Látom..
- Jó. Mit szeretnél? Hogy valljak be neki mindent?
- Jobban tennéd.
- Csakhogy nem merem! – fakadtam ki.
- Miért?
- Mert ő nem akar többet tőlem, mint barátság, és különben is én akartam csak a barátja lenni.
- Az akkor volt. Most meg most van. És szerinted nem akar tőled többet? Te teljesen hülye vagy. – nevette el magát. – De jó! Tegyük fel, hogy igazad van és tényleg csak barátként tekint rád. Szerinted feladná a barátságotokat?
- Nem tudom! Mi van, ha igen? - fordultam hozzá elbizonytalanodva.
- Akkor ő nem normális! – mondta ki egyszerűen. - Stacy, ígérd meg, hogy még a hétvégén beszélsz vele! Nem bírom ezt tovább nézni! – simította meg arcom.
- Rendben! – sóhajtottam megadva magam, s megöleltem.
- Ez a beszéd! – mosolygott, majd megérkeztünk az emeletre és elváltak útjaink.
Mindketten saját lakosztályunkba mentünk. Megfürödtem, majd szétnéztem, mi újság a nagyvilágban, végül aludtam. Péntek a délelőtti edzésre nem mentem ki, inkább szétnéztem a környéken. Délutánra szántam rá magam, hogy megnézzem, mik történnek a ringen. Épp a paddockba indultam, mikor megpillantottam Dietrich Mateschitz-t.

- Elnézést! – léptem oda hozzá. – Jó napot kívánok! – köszöntem.

- Jó napot, Ms Horner! – mosolygott.
- Lenne rám valamikor pár perce? Szeretnék beszélni önnel.
- Persze! Ha önnek megfelel, felőlem most is beszélhetünk.
- Rendben!
- Jöjjön, igyunk egy kávét és közben elmeséli, mit szeretne!
Fölmentünk a csapat éttermébe, ahol egy kávé mellett 

elmeséltem Mateschitz úrnak, hogy mit szeretnék. Örömmel vette tudomásul, hogy az ő lapjánál szeretném kezdeni pályámat. Igaz, egyelőre gyakorlatra, de fel is vett, mint szerkesztőt. Örömmel mentem le a garázsba, hogy elújságoljam apának a hírt. Az edzés végét tűkön ülve vártam ki. Mikor befejeződött, fülig érő szájjal léptem apa elé és rögtön bele is kezdtem mondandómba. Ő is nagyon örült annak, hogy munkát kaptam.

- Vacsorázunk együtt? – kérdeztem, mielőtt visszaindultam a szállodába.
- Persze! – mondta apa. – De nem tudom, mikor jutok el addig. Este a csapatból páran még kimegyünk edzeni. Tényleg, nem tartasz velünk?
- Nem tudom, még meggondolom!
- Ha kedvet kapsz hozzá, körülbelül 6ra érj vissza. Itt lesz Heikki és Stu is.
- Rendben! Még meglátom!
Visszamentem a szállodába, majd átgondoltam apa mondandóját. Végül arra jutottam, én is velük tartok este. Mielőtt visszamentem volna a pályára beszéltem anyáékkal és Sarah-val is, lezuhanyoztam és átöltöztem.

Lassan kiértem a pályára. Apa elmosolyodott, mikor meglátott. Örült, hogy velük tartok. Legalább addig is szemmel tarthat. Hiába vagyok 20 éves, még mindig úgy félt, mintha 10 lennék. A garázs előtt több kisebb csoportba állva vártuk a többieket. Ekkor még halvány fogalmam sem volt arról, hogy egy szerencsétlen baleset következtében életem eddigi legjobb estélyére teszek szert.

74. rész

Lassan elérkezett a péntek. Délelőtt türelmetlenül járkáltam a házban. Azt hiszem, mindenkinek az agyára mentem már. Mivel apa dolgozott, anya pedig nem engedte, hogy kimenjek Heikki elé a reptérre, Natasha és Mike hozták őt el.
- Stacy, szívem, most telefonáltak a bankból, hogy be kellene mennem, elintézni pár dolgot, megtennéd, hogy vigyázol Aaronra addig? – kérdezte anya.
- Persze! – bólintottam.
Gondoltam sok dolgom nem lesz öcsémmel, hisz alszik, nyugodtan tudom várni Heikkit. Csakhogy Aaron keresztbe húzta számításaimat. Amint anya kilépett a házból fölébredt és sírni kezdett. Megetettem, majd fél órán keresztül járkáltam vele a nappaliban, hogy elaltassam, végül miután leültem, persze, hogy akkor aludt el. Szobájába indultam vele, mikor Heikkit pillantottam meg, aki a falnak dőlve mosolygott.
- Nagyszerű anya lesz egyszer belőled! – suttogta.
- Remélem! – mosolyogtam. – Mindjárt jövök, csak fölviszem! Addig érezd magad otthon!
- Rendben!
Miután letettem öcsémet az ágyába, 

 megmutattam Heikkinek ideiglenes szobáját,

 majd amíg kipakolt beszélgettünk. Úgy elszaladt az idő, hogy mire észbe kaptunk már kész volt a vacsora. Lementünk enni, majd mivel mindketten azon a véleményen voltunk, hogy a következő napunk hosszúsága miatt jó lenne minél hamarabb lefeküdni, egy rövid film után nyugovóra tértünk. Másnap hajnalban szólt az ébresztőm. Akármennyire is fáradt voltam, muszáj volt fölkelnem. 9re jött a fodrász, 11re a sminkes, 1órára pedig már a menyasszonynál kellett lennünk. Álmosan keltem ki az ágyból és mentem le az étkezőbe. Mivel még túl korán volt, hogy egyek, egy kávé kíséretében ültem ki a kertbe. 

Mikor megittam, úgy döntöttem lezuhanyozok. Amint végeztem a fürdőbe, visszamentem az étkezőbe, ahol már Heikki is ott volt és megreggeliztünk. 

Nemsokára az egész házban megnőtt a sürgés-forgás. Amíg minket anyával kezelésbe vett a fodrász, apáék Aaronra vigyázva beszélgettek, Natasha a nászajándékot csomagolta, Mike pedig lemosta az autót és feldíszítette. Mikor a sminkünk is felkerült elmentünk átöltözni. Amint felöltöztem, kopogtak.
- Bejöhetek? – kérdezte apa.
- Persze! – válaszoltam.
- Kész vagy?
- Egy pillanat! – mondtam, s föltettem az ékszert,

amit még Heikkitől kaptam, majd megkerestem cipőmet. – Most már igen. Hogy nézek ki? – fordultam körbe.
- Csodálatosan! – mosolygott apa, majd lementünk.
Anyáék már a nappaliban vártak minket. Miután bepakoltunk a kocsiba elindultunk. Mivel koszorúslány voltam, engem kitettek a menyasszonynál, a többiek pedig egyenesen a templomhoz mentek. Mi együtt indultunk utánuk. Mikor mindenki megtalálta helyét a templomban, először mi, hárman –én és Cloe 2 húga-, koszorúslányok vonultunk be, végül az ara is bevonult édesapjával.

Mikor Danny meglátta jövendőbeli feleségét, könny szökött szemébe. 

Először látta ebben a ruhában. A templomi ceremónia után volt egy gyors fényképezkedés, majd egy étterembe mentünk. Ott volt megtartva a fogadás, valamint az anyakönyvvezető is oda jött.

A polgári szertartás végeztével anyáék az ifjú párhoz mentek, én pedig kivittem Aaront kicsit a levegőre. Heikki is velünk tartott, s elmentünk sétálni. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy eléggé eltávolodtunk az éttetemtől.
- Átveszed egy kicsit? – kérdeztem Heikkitől, ugyanis megcsörrent a telefonom.
- Persze! – mondta, majd átadtam neki öcsémet.
A telefon másik végén anya volt, hogy megkérdezze, merre járunk, ugyanis már több mint egy órája eljöttünk. Miután letettem a telefont vissza akartam venni Aaront, de mivel elaludt Heikki karjában, inkább hagytam, nem szerettem volna, ha felébred.
- Jobb lesz, ha visszamegyünk. Anyáék már keresnek. – mondtam.
- Rendben! – válaszolta Heikki, majd visszasétáltunk az étteremhez.
Már majdnem visszaértünk, mikor Aaron felébredt és sírni kezdett.
- Jobban szeret anyánál lenni? – kérdezte mosolyogva Cloe anyukája, mikor átvettem öcsémet Heikkitől.
- Nem az enyém. Ő a testvérem. – mondtam, s mosolyom erőltetett volt, ugyanis rögtön terhességem jutott eszembe.
- Ó, elnézést!
- Semmi baj! – mondtam, majd visszamentünk anyáékhoz.
Nemsokára felszolgálták a vacsorát, majd elkezdődött a mulatság. Mivel anyáék fáradtak voltak, és Aaronnak is aludnia kellett, ők kora este elmentek. Mi Heikkivel hajnalig maradtunk. Mikor hazaértünk fáradtan estünk be mindketten az ágyba. Legszívesebben másnap délig ki sem keltünk volna az ágyból, de mivel Heikkinek délután 4kor indult a gépe, muszáj volt időben felkelni. Ebéd után összepakolta cuccait, majd Mike-kal kivittük a reptérre. Hazafele jövet volt időm beszélgetni új munkaerőnkkel és sikerült jobban megismernem őt. Azt hiszem, tényleg igaza volt Natashának. Egy kedves embert ismertem meg benne. Miután hazaértünk átjött Sarah, akinek meséltem az esküvőről, majd vacsora után egyből feküdtem is le, hogy rendesen ki tudjam magam pihenni.

73. rész

Legközelebb a nővér ébresztett. Meghozta a gyógyszereimet. Mikor kiment, Heikki állt meg az ajtóban.
- Bejöhetek? – kérdezte.
- Persze! – ültem föl.
- Hogy vagy?
- Fáradtan, de egyre jobban!
- Örülök neki! Igazából azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. – mondta.
- Mész haza?
- Igen. Holnap kora délelőtt indul a gépem.
- Értem. Akkor jó utat holnapra! És jó pihenést is! – mondtam.
Szörnyű érzés volt elengedni, de nem várhattam el tőle, hogy amíg fel nem épülök, itt üljön mellettem. Már így is rengeteg dolgot tett értem. A 12 nap alatt, amíg én kómában voltam, ő végig mellettem volt.
- Köszönöm! – mosolygott. – Bár nagy pihenés nem lesz.
- Miért?
- Mivel most van szabadidőm, most végzem el a ház körüli dolgokat otthon.
- Áh, értem! És.. 17.-ére van programod? – kérdeztem félve.
- Nincs, miért?
- Tudod.. 17.-én lesz apa öccsének az esküvője, és.. azt mondták.., vihetek.. valakit.. - hebegtem.
- Ha szeretnéd! – mosolyodott el. – Lennék a kísérőd.
- Köszönöm! – mosolyogtam. Annyira boldog voltam.
Nemsokára viszont tényleg eljött a búcsú ideje, és Heikkinek mennie kellett. Miután magamra maradtam elújságoltam Car-nek és Sarah-nak, hogy mi történt, majd aludtam. A kórházi társaságot szerencsére már csak 3 napig kellett élveznem. Gyors gyógyulásomnak köszönhetően a doktor úr megengedte, hogy otthon folytassam a lábadozást. Persze szigorú feltételekkel! Sok pihenés, semmi aggodalom és rendszeres kontrollvizsgálat. Miután a zárójelentésem is a kezemben volt, haza indultunk. A repülőn a biztonság kedvéért egy orvos is velünk tartott. Kora délután értünk haza. Ennyire még sosem örültem a lakásunknak. Miután mindenki meggyőződött arról, hogy még élek, fölmentem a szobámba, apa pedig utánam hozta cuccaim. Mikor Taina meghallotta hangomat boldogan rohant hozzám. Miután kiörültük magunkat kutyusommal elkezdtem kipakolni bőröndömből, közben pedig átjött Sarah.
- Stacy! – ölelt meg boldogan. – Hogy vagy? – kérdezte.
- Jelenleg jól, de ha a maradék ép bordáimat is eltöröd, már nem leszek. – mondtam.
- Bocs! – mondta, majd elnevettük magunkat. – Mesélj, minden rendben? Hogy vagy?
- Hát.. egyre jobban. Kicsit még fáj a fejem és a bordáim, de az orvos szerint, ha betartom az utasításokat, hamar meg fogok gyógyulni!
- Akkor nem akarom, hogy ellenkezz azzal, amit mondott!
- Értettem! – mosolyodtam el. – És itt mi történt, amíg nem voltam?
- Hát.. olyan sok minden nem. Kiderült, hogy van egy bátyám.
- Mi?
- Igen.
- Mesélj el mindent! – ültettem le az ágyra.
- Rendben! – mondta. – Akkor tudtuk meg mi is öcsivel, hogy mi van, mikor elmentetek Magyarországra. Apa összehívott egy családi kupaktanácsot és elmondta, hogy nemrég felkereste őt egy srác, akiről később kiderült, hogy a fia.
- Ez hogy lehet?
- Mielőtt apa megismerte anyát volt egy elég komoly kapcsolata. Már az esküvőt tervezték, mikor a lány lelépett. Akkor még senki sem tudta, hogy terhes volt. Mikor rájött, szégyenében nem akart visszamenni apához, hisz ő hagyta el, és azt gondolta, apa nem hinné el, hogy az ő gyerekével terhes. Így egyedül nevelte föl Dave-et, akinek azt mondta, hogy már nem él az apukája. Nemrég viszont sajnos meghalt a nő. A nagyszülei elárulták neki, hogy az apukája igenis él, és minden mást is, majd megkeresett minket.
- És a szüleid mit szóltak hozzá?
- Eléggé meglepődtek, de balhé nem volt, hisz mindeddig senki nem tudta, hogy apának van még egy fia. Én örülök neki, öcsi viszont utálja ezt a helyzetet és lázad minden ellen. Főleg az ellen, hogy hozzánk fog költözni.
- Hogy mi? – néztem döbbenten.
- Igen. Az eddigi lakása túl nagy neki, a nagyszüleinél pedig nem szeretne zavarni, ezért albérletbe akar költözni, de apa nem engedi. Vagyis először anya vetette fel az ötletet.
- Ez tök jó! – mosolyogtam.
- Igen! – bólintott ő is mosolyogva. – Remélem, nemsokára megismeritek egymást!
Miután kibeszélgettük magunkat Sarah-val ő haza ment én pedig a nap többi részét pihenéssel töltöttem.