~ MÁSODIK ÉVAD 2. rész

Épp Heikkit kerestem, hogy együtt menjünk vissza a szállodába, mikor Stuba botlottam, aki meglepő dologgal állt elő.
- Szia! Szeretnék beszélni Heikkivel és veled. – mondta.
- Szia! Épp őt keresem. – válaszoltam. – Mi az? Valami baj van?
- Nem. Épp ellenkezőleg, de ezt egyszerre szeretném elmondani nektek.
- Akkor keressük meg Heikkit.
- Rendben! – mondtam, majd elindultunk.
A kamionok között találtunk rá. Épp Sebtől jött.
- Sziasztok! – köszönt, mikor mellé értünk, majd gyors csókot nyomott számra és egyik karjával átölelt.
-- Szóval? – néztem Stura kérdőn.
- Khm.. szóval.. – kezdett bele mondandójába. – Ezt szeretném átadni nektek. – nyújtott egy borítékot.
- Mi ez? – kérdeztem, miközben Heikki elvette, s kinyitotta.
- Esküvői meghívó. – mondta Heikki meglepődve.
- Megházasodsz? – kérdeztem döbbenten.
- Igen. – felelte Stu mosolyogva.
- És ki a szerencsés? – kérdezte Heikki, ugyanis eddig azt sem tudtuk, hogy barátnője van, nem még, hogy esküvőre készül.
- Egy whaddoni lány. – válaszolta.
- Neked most mennem kell, el kell még intéznem pár dolgot, viszont nincs kedved velünk vacsorázni? Közben mesélhetnél arról a titokzatos lányról.
- Rendben! – egyezett bele, majd magukra hagytam a fiúkat.
Átnéztem a maradék cikket, majd felraktam őket. Utána tartottunk még egy rövid megbeszélést a csapattal, végül visszamentem a szállodába, s miután elkészültem, az étteremhez mentem, ahol már vártak. Gyors üdvözlés után bementünk, asztalhoz ültünk, majd nem sokkal az étlapok megkapása után rendeltünk.
- Szóval? – néztem kérdőn Stura.
- Mit szeretnétek tudni?
- Mindent. – vágtam rá. – Honnan ismered, mióta ismered, mióta vagytok együtt, hogy jöttetek össze stb.
- Hát jó. Szóval.. egy közös ismerősünk eljegyzési partiján találkoztunk még körülbelül 8 éve. Aztán megismerkedtünk és 7,5 éve alkotunk egy párt. – mondta, mire leesett az állam. 7,5 éve??
- És én erről miért nem tudtam?
- A csapatból körülbelül ketten tudták. Többen nem. Te pedig nem kérdezted.
- Mert úgy gondoltam, elmondod magadtól is.
- Most elmondtam.
Vacsora közben jó pár dolgot megtudtunk a titokzatos lányról s még képet is láttunk róla. Miután ettünk és kibeszélgettük magunkat visszamentünk a szállodába, majd amíg én beszéltem Dave-vel, Heikki lement edzeni. Visszatérése után megfürödtünk, majd aludtunk. Másnap reggel korán keltünk. Délelőtt összepakoltuk cuccainkat, délben pedig indult a gépünk Angliába. Miután megérkeztünk Heikki bement Sebbel a gyárba, nekem pedig volt egy találkozóm Dave-vel, és bementem a szerkesztőségbe is, ahol tartottunk egy megbeszélést. Már este volt, mire végeztünk dolgainkkal és visszamentünk anyáékhoz. Megvacsoráztunk, játszottunk még egy kicsit Aaronnal, majd Heikki lement a parkba, én pedig addig fölmentem netre. Viszont nagyon nem tudtam a világ eseményeire figyelni, ugyanis gondolataim Stuék esküvője körül forgott. Vagyis igazából nem is Stuék esküvőjén, hanem a sajátomon. Nekem vajon mikor lesz? Milyen lesz a jövőm? Vajon Heikkivel fogom leélni az életem, vagy valaki mással? Amint ezen gondolkodtam, észre sem vettem, hogy Heikki megérkezett, sőt, már le is zuhanyozott.
- Min gondolkodsz? – ült le mellém az ágyra.
- A jövőnkön. – válaszoltam.
- És beavatsz belső gondolataidba?
- Csak azon gondolkodtam, hogy mi mikor jutunk el odáig, hogy elkezdjünk gondolkodni az esküvőn.
- Tudom, hogy neked már kész haditerved van róla. – mondta Heikki, mire elnevettük magunkat.
- Nincs is. Csak azt tudom, hogy hatalmas esküvőt szeretnék, rengeteg emberrel. „Gyönyörű ruhám lesz, rengeteg koszorúslányom, valamint mivel nekünk az esküvőkor még nem lesz saját gyerekünk, ezért Sarah-ék ikrei adják át a gyűrűket. – álmodoztam.
- És még nincs haditerved. – nevetett Heikki. – Én egy visszafogottabb esküvőnek jobban örülnék.
- Álmodozni szabad. – sóhajtottam. – Különben is, miért nem jó egy nagy esküvő? Ha kevesen lesznek, kevés emberrel tudod megosztani az örömödet. Nagy lagzival, sok embernek tudod közölni, mennyire boldog vagy. – mondtam, mire nem válaszolt, csak mosolyogva megrázta fejét. Velem szemben nem győzhet. Ezt már megtanulta az évek alatt. – Amúgy te hány gyereket szeretnél? - kérdeztem hirtelen.
- Ez most, hogy jön az esküvőhöz? – kérdezte döbbenten.
- Sehogy. De a jövőhöz annál inkább.
- Nem sokat.
- Hát akkor ebben is különbözünk. – sóhajtottam. – Én ugyanis minimum 4 gyereket szeretnék.
- Nekem elég egy.. két.. hoki csapatnyi is. – válaszolta, s egyszerre nevettünk fel. – De mit szólnál hozzá, ha már most elkezdenénk gyakorolni? – csókolt meg.
Válasz helyet inkább nyaka köré fontam karom, majd eltöltöttünk egy kellemes estét.

~ MÁSODIK ÉVAD 1. rész

Először is, szeretnék minden kedves olvasómnak Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepeket kívánni! Gondolom már járt nálatok a Jézuska, így meghoztam az én ajándékomat is! Ez úttal fogadjátok szeretettel a második évad első részét!

5 év.. elég hosszú időnek tűnik, de hamar elrepül. Az a bizonyos csók után az étkezőben, ugyanis ennyi idő telt el. Rengeteg dolog történt ez idő alatt. Fél évvel később pl Heikkihez költöztem Svájcba, akivel az óta is boldogan éljük mindennapjainkat. Heikki még mindig Seb mellett dolgozik, apa még mindig a csapat főnöke, anya visszament dolgozni a gyárba, nekem pedig Dave-vel összejött a nagy projekt. A weboldalként induló vállalkozásunk annyira kinőtte magát, hogy mostanra egy hetilap is lett mellette. Natasha és Mike egymásra talált és nemrég össze is házasodtak, úgy, ahogy Sarah és Adam is, akik az óta 2 gyönyörű ikerlány szülei. Adam sebészként dolgozik ez egyik kórházban, Sarah pedig terjeszteni kezdte szülei éttermét. Így a régen még csak családi vállalkozásként működő presszó mostanra étteremlánccá alakult. Caroline és Alex pedig Kaliforniába költözött és rendezvényszervezéssel foglalkoznak.

- Stacy! El fogunk késni! – kiabált be Heikki a fürdőbe.
- Mindjárt kész vagyok! – válaszoltam, s kilépve zuhany alól magamra csavartam egy törölközőt.
- Keresnek! – nyitott be a fürdőbe. – Mindjárt kész vagy!? – húzta föl szemöldökét mikor meglátott, majd átnyújtotta telefonom. – Siess! – mondta, majd kiment.
Anya hívott, hogy megtudja, mikor érkezünk majd meg a reptérre, mert kiküldi elénk Mike-ot. Miután tájékoztattam, folytattam a készülődést. Felöltöztem, megszárítottam hajam, majd tettem föl egy szolid sminket.
- Hogy nézek ki? – néztem a tükörbe, s túrtam hajamba, mikor Heikki belépett a fürdőbe.
- Gyönyörű vagy, mint mindig! – ölelt át hátulról. – Akkor indulhatunk?
- Igen!
Miután összeszedtük cuccainkat Lisa – aki már évek óta rendben tartja a házat, amíg mi távol vagyunk- kivitt minket a reptérre. Fölszálltunk a gépre, majd kb 1órányi út után meg is érkeztünk Londonba, ahol már várt minket Mike. Bepakoltuk csomagjainkat az autóba, majd elindultunk Milton Keynesbe. Jó volt újra hazatérni.
- Stacy! Heikki! – szaladt boldogan Aaron, mikor kiszálltunk az autóból. 

– Hiányoztál! – mondta, mikor fölemeltem.
- Te is nekem, öcsi! – mosolyogtam, majd bementünk a házba.
Ahogy beléptem a lakásba különös érzés csapott meg. Már évek óta nem lakom itt, mégis úgy érzem, ez a ház az igazi otthonom.
Miután anyával és Natashával is üdvözöltük egymást, fölvittük cuccainkat szobánkba. Mikor végeztünk Heikki Skype-on beszélt szüleivel, én pedig lementem anyáékhoz.
- Stacy, jössz játszani? – kérdezte Aaron.
- Persze! – mosolyogtam, majd kisöcsém szobájába mentünk.
Nemsokára Heikki jelent meg az ajtóban és dőlt mosolyogva az ajtófélfának.
- Mi az? – kérdeztem, mikor nem szólt semmit.
- Jó így is látni téged. – mosolygott. – De ha jól hallom, megjött édesapátok.
- Gyere, lemegyünk apához, vacsora után majd játszunk még. – néztem Aaronra.
- Rendben! – mondta, majd fölálltunk. – Fúj! – fintorgott, mikor Heikki megölelt és csókot nyomott számra. – Én soha nem fogok csókolózni! – mondta, mire elnevettük magunkat, majd lementünk.
Apa meglepődött, mikor meglátott minket, hisz úgy tudta, csak másnap érkezünk. Az üdvözlés után utunk az étkezőbe irányult, ahol asztalhoz ültünk, majd vacsora alatt elég sokat beszélgettünk. A másnap tartandó szülinapi zsúr és a hétvége is téma volt. Meglepetésemre anyáék is elkísérik apát a magyarországi futamra. Vacsora után még leültünk kicsit a nappaliba beszélgetni, majd kivételesen mi fektettük le Aaront Heikkivel. Miután elaludt bevonultunk szobánkba, majd mi is aludni készültünk. Mikor az utolsó lámpát is lekapcsoltuk, kinyílt a szoba ajtaja, és kisöcsém lépett be.
- Stacy! – szólt.
- Tessék. – kapcsoltam föl a lámpát. – Mi a baj?
- Nem tudok aludni. Nem lehetek itt veletek egy kicsit? – kérdezte olyan aranyosan, hogyha akartam sem tudtam volna nemet mondani.
- De csak egy kicsit!
- Rendben! – mondta, majd fölmászott az ágyra és befeküdt középre.
Átölelt, majd simogatni kezdtem. Mikor pár perc múlva ránéztem, már aludt. Próbáltam fölvenni, hogy majd átviszem szobájába, de úgy ölelt, hogy megmozdulni sem bírtam. Így hát kettőnk közt aludt. Másnap reggel korán keltünk, hisz jöttek a vendégek Aaron szülinapi zsúrjára és még el kellett készülnünk. Nemsokára rokonok, barátok és Aaron ovis társai lepték el a házat. Átjött Sarah és Adam is, akik magukkal hozták 1,5 éves ikerlányaikat, Emmát és Beverly-t. Amíg lent a zsúr tartott, addig mi a szobámba beszélgettük át a napot. A munka miatt nem sűrűn van ilyen alkalom. A torta felvágása után a vendégek egy része haza indult, majd nemsokára rokonaink is követték őket. Amíg arra vártunk, hogy Natasha elkészítse a vacsorát, leültünk a nappaliba beszélgetni. Aaront annyira kifárasztotta a mai nap, hogy közben elaludt apa ölébe. Mivel nem volt szíve fölébreszteni, ezért fölvitte szobájába, majd asztalhoz ültünk. Vacsora után még Heikkivel kivittük Tainat a parkba, majd beszéltem Dave-vel, aki már hétfő óta Magyarországon tartózkodik, végül úgy döntöttünk, alszunk. Másnap reggel korán keltünk, hisz már délelőtt indult a gépünk. Miután elbúcsúztunk Natasháéktól elindultunk a reptérre. Rövid várakozás után megkezdődött a beszállás, majd útnak indultunk Budapest felé. Még nem volt dél, mikor landoltunk. Egyenesen a szállodába mentünk, majd miután kipakoltunk rögtön mentem is kis csapatomat ellenőrizni, akik már javában dolgoztak. Mivel Dave lebetegedett, az ő munkája is rám hárult erre a hétvégére. Megbeszélések sora várt rám. Innen egyenesen az egyik étterembe mentem, ahol megvacsoráztunk, majd mikor visszatértünk a szállodába átgondoltam a következő napomat, végül aludtunk. A hétvége további része csupa rohanás volt. Heikkivel alig volt időnk egymásra. Ráadásul ezen a hétvégén lapunk egy új rovatot is indított. Minden verseny előtt egy volt versenyzőtől kérdezhetnek a rajongók, és az interjút videó formájában tesszük közzé. A kérdéseket előző estig lehet megírni az oldalnak. Ezen a hétvégén a Forma1-ből rallybaleset miatt visszavonult, azóta ott világbajnok Robert Kubica volt a vendégünk. Az interjúk készítésének felügyelete az én feladatom volt. Épp oda siettem, miközben Jane – egyik szerkesztő – cikkét néztem át.
- Ez így jó lesz! – adtam vissza a papírt, majd egy kéz megfogta karomat és magához rántott.
Heikki volt az, aki hosszú csókot nyomott számra, amitől mai napig kellemes borzongás lesz úrrá rajtam.
- Ebédelünk együtt? – kérdezte,
- Nem lehet. – mondtam szomorúan. – Rengeteg dolgom van. Most is rohannom kell. Föl kell venni az interjút Robert Kubicával.
- Akkor menj. – mondta, majd csókot váltottunk és saját dolgunkra indultunk.
Az étteremben már vártak. Gyorsan megcsináltuk az interjút, majd én elvonultam és átnéztem a cikkeket, amiket kaptam, majd feltöltöttem a videót. Mikorra végeztem kaptam egy adag kiselejtezendő képe is. Azokat is szétválogattam és feltöltöttem, majd megebédeltem s lementem a garázsba megnézni a futamot, amit a címvédő Daniel Ricciardo nyert, csapattársa, Sebastian Vettel előtt. Az futam végeztével elkészültek az interjúk és a képek az ünneplésről, amik nemsokára már fönt is voltak az oldalon. Épp Heikkit kerestem, hogy együtt menjünk vissza a szállodába, mikor Stuba botlottam, aki meglepő dologgal állt elő.

80. rész

Ma reggelre virradóan, a Mikulás meghozta az új részt. Az utolsót. Igen. Ez a történet is véget ért. De csak egy időre, ugyanis a karácsonyfa alá érkezik az új évada. Addig is, szeretném megköszönni, hogy ennyien olvastátok az elsőt. Jó olvasást a 80., és egyben utolsó részhez! J

- Látom, hamar túlléptél a dolgon – mondta Heikki köszönés nélkül, mikor mellé értem.
- Nem érted, igaz? – kérdeztem, s én kerültem sorra.
- Mit? Hogy csak játszottál? Én meg még hittem neked.
- Nem tudom, ki nem harcolt kettőnkért. – néztem fel égkék szemeibe, majd otthagytam.
Semmi kedvem nem volt veszekedni. Inkább szobámba indultam.
- Minden rendben? – kérdezte Dave, mikor beért.
- Persze! – sóhajtottam, majd mosolyt erőltettem.
- Ő az, akiről meséltél, igaz?
- Igen.
Szerencsére megérkeztünk az emeletünkre és elváltak útjaink. Jelenleg hanyagolni szerettem volna a Heikkis témát. Szobámba mentem, majd mikor berendezkedtem, fölhívtam anyáékat és Sarah-t, valamint megbeszéltem Stuval, hogy együtt vacsorázunk. Épp a recepcióhoz indultam, ahová megbeszéltük a találkozót, mikor a folyosón Heikkivel futottam össze.
- Hol hagytad az új pasidat? – kérdezte cinikusan.
- Nem a pasim. – fordultam vissza.
- Rosszul hazudsz. – mondta szemtelen mosollyal.
- Miért hazudnék? Hidd el, ha lenne valakim, már tudnál róla. – tártam szét karom mosolyogva, majd eljöttem.
Végig az volt fejemben, hogy Heikki előtt erősnek kell lennem. A recepcióhoz mentem, ahol Stu már várt, majd elmentünk az egyik étterembe. Vacsora közben volt időnk beszélgetni. Elmeséltem neki mindent Heikkiről és rólam, valamint a terveimről is beszéltem vele. Miután végeztünk visszamentem a szállodába, átbeszéltük a következő nap eseményeim Dave-vel, majd aludtam. Csütörtök reggel már korán a pályán voltunk. Amíg én Mateschitz úrnak írtam cikkemet, Dave elment a pályabejárásra képeket készíteni, majd a nap többi részén osztoztunk a munkán. Ő csinálta az interjúkat, én a képeket, a friss hírekről pedig együtt írtuk a beszámolót. A péntekünk már nem volt annyira nyugis, mint az előző nap. Állandó rohanás, kapkodás, információcserélés. Nem hittem volna, hogy a lap és a weboldal ennyi időt elvesz az életemből, és, hogy ennyire nehéz lesz a kettőt egyszerre csinálni. De tévedtem. Szombatra úgy éreztem, ha a nap 48órából állna, se lenne elég. Délelőtt a szabadedzéssel és a Red Bulletinnel, délután az időmérővel kellett foglalkoznom. Szerencsére most ebédre szabad voltam, így volt egy kis időm, amíg apával lehettem. Mivel az időmérő utáni interjúk után lenyugodott a helyzet, visszavonultam egy csöndes helyre a paddockba, majd ott írtam meg és tettem föl a friss híreket az oldalra, miközben Dave lesben állva várta, hogy elcsípje valamelyik versenyzőt és lefényképezhesse. Mikor azzal végeztem megbeszéltem apával, hogy együtt vacsorázunk, majd visszamentem a szállodába és végre tudtam beszélni Sarah-val. Mikor minden érdekes és érdektelen dolgot elmeséltünk egymásnak elkezdtem készülődni, majd átmentem apához, ahonnan egyenesen az étterembe mentünk. Vacsora alatt végre tudtunk kötetlenül beszélgetni. Nem voltunk körülvéve csapattagokkal és semmi zavaró körülmény nem volt. A vacsora után visszamentünk a szállodába, beszéltünk még anyáékkal, majd aludtunk. A vasárnap történtet álmomban sem gondoltam, hogy valóra válik. Minden egy átlagos, rohanó reggellel indult. Reggeli után rögtön megírtam az újságba a részemet, majd folyamatosan az oldalt szerkesztettük Dave-vel. Készítettünk néhány képet, valamint pár pilótát is megkérdeztünk egy-egy cikkel kapcsolatban. Ebédidőhöz közeledve Dave fölment az étterembe, hogy néhány BBC-s dolgozóval ebédeljen, én pedig apa csapatának étkezőjébe mentem. Az egyik asztalnál már ott ült Adriannel.
- Sziasztok! – köszöntem, mikor odaléptem hozzájuk, majd nyomtam puszit apa arcára.
- Szia! – mosolygott apa. – Csatlakozol?
- Ha nem zavarok!
- Te sosem zavarsz!
- Rendben, akkor mindjárt jövök. – mondtam, s elindultam ebédemért.
A sorba állva nemsokára Heikki jelent meg mögöttem.
- Mi az? Csak nem összevesztetek, hogy nem együtt ebédeltek? – kérdezte.
- Mondtam már, hogy nem a pasim. – vágtam rá hátra sem fordulva.
- Mondtam már, hogy rosszul hazudsz! Egész nap együtt vagytok. Ismerlek, Stacy! Kizárt, hogy nem lenne köztetek több mint barátság. – mondta, mire megfordultam.
- Még mindig nem érted, igaz? – kérdeztem, és minden szempár ránk szegeződött.
A levegő megdermedt a feszültség tapintható volt. Mindenki levegőt visszatartva ült. Apa épp a SkySportnak adott volna interjút, de helyette ő is feszülten figyelt minket. Sebastian és Rocky épp akkor léptek be, s mikor megláttak minket, ledermedtek. Ott álltunk Heikkivel egymással szemben, szemünk szikrákat vetett, úgy néztünk egymásra.
- Amit akkor mondtam neked a pályán, azt mind a mai napig komolyan is gondolom. – léptem hozzá egyre közelebb, addig, amíg teljesen össze nem értünk. – Ez alatt a majd 2 hét alatt semmire nem vártam, csakhogy felhívj, vagy írj, vagy akármi, hogy kezdjük újra, csak már úgy, hogy mindenki tudja. Tudod hány éjszakán át sírtam miattad? De te nem kerestél, és rájöttem miért. Azért, mert nem érek neked annyit, hogy vállalj a nyilvánosság előtt! De most már nem fogsz érdekelni! És tudod mit? – nevettem föl már kínomban. - Remélem, hogyha egyszer sikerül túllépnem rajtad, és boldog leszek valakivel, akkor te azt végignézed, és rájössz, hogy mit vesztettél, mert..  - Heikki nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.
Egyik kezével átfogta derekamat, másikkal hajamba túrt, majd hosszasan megcsókolt, mibe beleborzongtam.
- Ha jól emlékszem, egyszer már mondtam, hogy ne csókolgass a mondatom közepén! – néztem szemébe mire elmosolyodott, majd újabb csókot váltottunk.
Az étkezőben lévő emberek tapsban, füttyben és éljenzésben törtek ki. Néhányan - köztük Seb is - odakiabálták, hogy „Na végre!”. Mindenki örült nekünk. Boldogan öleltem át Heikkit, majd néztem apára, aki mosolyogva, büszkén nézett ránk. Arra, hogy mi lesz ez után, nem gondoltam, ugyanis köztudott, hogy ha köztünk történik valami jó, azt egy rossz váltja föl. De jelenleg nem aggódtam. Mindennél boldogabb voltam, és csak ez számított.

79. rész

A következő napjaim sűrűek voltak. Szinte alig volt egy perc nyugtom. Nap közben, ha nem Aaronra vigyáztam, akkor vagy az oldalamat tervezgettem, vagy Sarah-ékkal voltam, vagy az írást gyakoroltam, ami abból állt, hogy Dietrich naponta küldött egy témát, amiről megfelelő terjedelmű szöveget kellett gyártanom. Esténként mindig a többiekkel voltam. Vagy moziba mentünk, vagy bulikba, de olyan is volt, hogy csak összegyűltünk egyikünknél és beszélgettünk, iszogattunk. Viszont voltak olyan esték is, mikor egyedül voltam otthon. A mai pont ilyen volt. Az előző esti buli után fejfájással, a szokottnál korábban keltem. Lementem az étkezőbe, megreggeliztem, s miután bevettem egy fájdalomcsillapítót fölmentem és beálltam a zuhany alá. Mikor végeztem felöltöztem, majd laptopommal lehuppantam fotelembe. 

Körülnéztem neten, e-mail fiókomba lépve pedig megláttam az újabb levelet Mateschitz úrtól. Rögtön neki is kezdtem a cikk írásának. Mivel ezt a témát nagyon nem ismerem, ezért eléggé szenvedtem a megírásával. Épp belelendültem, mikor kopogtak.
- Vendégeid vannak. – szólt Natasha.
- Ezt meg kell csinálnom. – mondtam föl sem nézve.
- Akkor majd visszajövünk máskor. – hallottam Sarah hangját.
- Ha csöndben tudtok maradni, amíg végzek, bejöhettek. – szóltam ki.
Választ nem kaptam, helyette becsődültek Caroline-ék.
- Negyed órát kérek. Annyi idő alatt végzek. – néztem rájuk.
- Rendben! – mondták egyszerre, majd elcsendesültek.
Sejthettem volna, hogy nem bírják ki szó nélkül 15 percig, mégis bíztam benne, hogy sikerülni fog. Tévedtem. Kb 3 perc után egyre hangosabban kezdtek beszélgetni.
- Amíg befejezem, nem játszanátok Tainaval? – néztem körbe.
- Miért? Csöndben voltunk! – mondta Sarah.
- Te és a csönd? Max, ha alszol.
- Jó! – sóhajtott, majd kivonultak.
Végre lett egy kis nyugtom és be tudtam fejezni művemet. Pár perc múlva viszont újra kopogtak.
- Bocs, csak itt hagytam a telefonom és hívást várok. – lépett be Dave.
- Semmi baj! – mosolyogtam. – Úgyis mindjárt kész vagyok. – mondtam, s átnéztem még egyszer írásomat, elküldtem Mateschitz úrnak, végül lecsuktam laptopomat.
- Megkérdezhetem, hogy mit írtál?
- Persze! Próbaidőn vagyok Dietrich Mateschitz-nél és ő küld naponta anyagot gyakorlásként.
- Nála fogsz dolgozni? Ez tök jó!
- Egy ideig. Szeretnék később egy saját vállalkozást is létrehozni. Persze először csak kicsiben, internetes oldalként, aztán később egy újságot is kiadni. Legalábbis álmaimban ez szerepel.
- Nem is rossz tervek.
- Csak kár, hogy sosem fognak megvalósulni.
- Miért?
- Mert egyedül nem tudom megcsinálni, olyat, aki segítene pedig még nem találtam. – álltam föl és indultunk az udvarra.
- Én tudok.
- Igen? És ki az?
- Én.
- Mi? – néztem döbbenten.
- Szívesen segítek neked, ha szeretnéd! – mosolygott.
- Hát.. azt nagyon megköszönném!
- Ugyan már!
Mikor kiértünk a kertbe a többiek épp Tainaval játszottak. 

 Mi is csatlakoztunk hozzájuk. Nemsokára szólt Natasha, hogy kész az ebéd, majd bementünk és asztalhoz ültünk. Az étkezés végeztével Dave kivételével a többiek hazamentek, mi pedig fölmentünk a szobámba és elkezdtük megbeszélni a weboldallal kapcsolatos dolgokat. Annyira belemerültünk a témába, hogy már 4óra is elmúlt mire észbe kaptunk. Dave hazament, én pedig csatlakoztam anyához és Aaronhoz. Mivel ma apa később ért haza, úgy döntöttünk, hogy vacsora előtt megfürdetjük és lefektetjük öcsit. Mikor végeztünk fölmentem szobámba és körülnéztem neten. 

 Skype-ra épphogy csak belépve Heikkit pillantottam meg. Mivel nem volt kedvem beszélni vele és féltem, hogy felvillan a videóhívás, inkább kiléptem és lementem. A vacsora épp készlett. 

Akármilyen éhes is voltam nemrég, most csak turkáltam az ételben. Anyáék látták rajtam, hogy valami baj van, így szó nélkül engedték, hogy felénél otthagyjam a vacsorát és szobámba menjek. Semmihez sem volt kedvem. Gyorsan lezuhanyoztam és inkább aludtam. 

Vagyis, inkább csak próbáltam. Hajnalig forgolódtam, gondolataim pedig Heikki körül jártak. A következő napok gyorsan teltek. Dave elég sokat volt nálunk, ugyanis először még csak tervezgettük az oldalunkat, később viszont létre is hoztuk. Mire az Olasz nagydíj hete elérkezett, kész volt a lap. Mivel idő kell neki még elterjed, sok látogatót nem is vártunk az elején, bár aktívan terjesztettük a hírt, hogy megnyitottunk. Az utazás napja meglepően hamar érkezett el. A gépünk kora délelőtt indult. Már hajnalban keltünk, majd gyors készülődés és búcsúzkodás után Mike kivitt minket a reptérre. A repülőúton elterveztük a hétvégét Dave-vel és megírtam Mateschitz útnak is a Red Bulletinbe szánt cikket, majd át is küldtem. Dél elmúlt, mikor landoltunk a milánói repülőtéren. Egy sofőr már várt ránk, és egyenesen a hotelba vitt. Mivel apát letámadták a rajongók, Dave-vel ketten mentünk be, miközben ő mindenféle vicces sztorikat mesélt az életéből. A jókedvem viszont addig tartott, amíg meg nem pillantottam Heikkit a recepciónál. Ő is nemrég érkezhetett meg, ugyanis a bejelentkezésre várt.
- Menj előre. – szólt Dave. – Ezt fel kell vennem. – mutatta telefonját.
- Rendben! – mondtam, majd leváltam róla és a recepció felé indultam.
- Látom, hamar túlléptél a dolgon. – mondta Heikki köszönés nélkül, mikor mellé értem.