~ MÁSODIK ÉVAD 2. rész

Épp Heikkit kerestem, hogy együtt menjünk vissza a szállodába, mikor Stuba botlottam, aki meglepő dologgal állt elő.
- Szia! Szeretnék beszélni Heikkivel és veled. – mondta.
- Szia! Épp őt keresem. – válaszoltam. – Mi az? Valami baj van?
- Nem. Épp ellenkezőleg, de ezt egyszerre szeretném elmondani nektek.
- Akkor keressük meg Heikkit.
- Rendben! – mondtam, majd elindultunk.
A kamionok között találtunk rá. Épp Sebtől jött.
- Sziasztok! – köszönt, mikor mellé értünk, majd gyors csókot nyomott számra és egyik karjával átölelt.
-- Szóval? – néztem Stura kérdőn.
- Khm.. szóval.. – kezdett bele mondandójába. – Ezt szeretném átadni nektek. – nyújtott egy borítékot.
- Mi ez? – kérdeztem, miközben Heikki elvette, s kinyitotta.
- Esküvői meghívó. – mondta Heikki meglepődve.
- Megházasodsz? – kérdeztem döbbenten.
- Igen. – felelte Stu mosolyogva.
- És ki a szerencsés? – kérdezte Heikki, ugyanis eddig azt sem tudtuk, hogy barátnője van, nem még, hogy esküvőre készül.
- Egy whaddoni lány. – válaszolta.
- Neked most mennem kell, el kell még intéznem pár dolgot, viszont nincs kedved velünk vacsorázni? Közben mesélhetnél arról a titokzatos lányról.
- Rendben! – egyezett bele, majd magukra hagytam a fiúkat.
Átnéztem a maradék cikket, majd felraktam őket. Utána tartottunk még egy rövid megbeszélést a csapattal, végül visszamentem a szállodába, s miután elkészültem, az étteremhez mentem, ahol már vártak. Gyors üdvözlés után bementünk, asztalhoz ültünk, majd nem sokkal az étlapok megkapása után rendeltünk.
- Szóval? – néztem kérdőn Stura.
- Mit szeretnétek tudni?
- Mindent. – vágtam rá. – Honnan ismered, mióta ismered, mióta vagytok együtt, hogy jöttetek össze stb.
- Hát jó. Szóval.. egy közös ismerősünk eljegyzési partiján találkoztunk még körülbelül 8 éve. Aztán megismerkedtünk és 7,5 éve alkotunk egy párt. – mondta, mire leesett az állam. 7,5 éve??
- És én erről miért nem tudtam?
- A csapatból körülbelül ketten tudták. Többen nem. Te pedig nem kérdezted.
- Mert úgy gondoltam, elmondod magadtól is.
- Most elmondtam.
Vacsora közben jó pár dolgot megtudtunk a titokzatos lányról s még képet is láttunk róla. Miután ettünk és kibeszélgettük magunkat visszamentünk a szállodába, majd amíg én beszéltem Dave-vel, Heikki lement edzeni. Visszatérése után megfürödtünk, majd aludtunk. Másnap reggel korán keltünk. Délelőtt összepakoltuk cuccainkat, délben pedig indult a gépünk Angliába. Miután megérkeztünk Heikki bement Sebbel a gyárba, nekem pedig volt egy találkozóm Dave-vel, és bementem a szerkesztőségbe is, ahol tartottunk egy megbeszélést. Már este volt, mire végeztünk dolgainkkal és visszamentünk anyáékhoz. Megvacsoráztunk, játszottunk még egy kicsit Aaronnal, majd Heikki lement a parkba, én pedig addig fölmentem netre. Viszont nagyon nem tudtam a világ eseményeire figyelni, ugyanis gondolataim Stuék esküvője körül forgott. Vagyis igazából nem is Stuék esküvőjén, hanem a sajátomon. Nekem vajon mikor lesz? Milyen lesz a jövőm? Vajon Heikkivel fogom leélni az életem, vagy valaki mással? Amint ezen gondolkodtam, észre sem vettem, hogy Heikki megérkezett, sőt, már le is zuhanyozott.
- Min gondolkodsz? – ült le mellém az ágyra.
- A jövőnkön. – válaszoltam.
- És beavatsz belső gondolataidba?
- Csak azon gondolkodtam, hogy mi mikor jutunk el odáig, hogy elkezdjünk gondolkodni az esküvőn.
- Tudom, hogy neked már kész haditerved van róla. – mondta Heikki, mire elnevettük magunkat.
- Nincs is. Csak azt tudom, hogy hatalmas esküvőt szeretnék, rengeteg emberrel. „Gyönyörű ruhám lesz, rengeteg koszorúslányom, valamint mivel nekünk az esküvőkor még nem lesz saját gyerekünk, ezért Sarah-ék ikrei adják át a gyűrűket. – álmodoztam.
- És még nincs haditerved. – nevetett Heikki. – Én egy visszafogottabb esküvőnek jobban örülnék.
- Álmodozni szabad. – sóhajtottam. – Különben is, miért nem jó egy nagy esküvő? Ha kevesen lesznek, kevés emberrel tudod megosztani az örömödet. Nagy lagzival, sok embernek tudod közölni, mennyire boldog vagy. – mondtam, mire nem válaszolt, csak mosolyogva megrázta fejét. Velem szemben nem győzhet. Ezt már megtanulta az évek alatt. – Amúgy te hány gyereket szeretnél? - kérdeztem hirtelen.
- Ez most, hogy jön az esküvőhöz? – kérdezte döbbenten.
- Sehogy. De a jövőhöz annál inkább.
- Nem sokat.
- Hát akkor ebben is különbözünk. – sóhajtottam. – Én ugyanis minimum 4 gyereket szeretnék.
- Nekem elég egy.. két.. hoki csapatnyi is. – válaszolta, s egyszerre nevettünk fel. – De mit szólnál hozzá, ha már most elkezdenénk gyakorolni? – csókolt meg.
Válasz helyet inkább nyaka köré fontam karom, majd eltöltöttünk egy kellemes estét.

~ MÁSODIK ÉVAD 1. rész

Először is, szeretnék minden kedves olvasómnak Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepeket kívánni! Gondolom már járt nálatok a Jézuska, így meghoztam az én ajándékomat is! Ez úttal fogadjátok szeretettel a második évad első részét!

5 év.. elég hosszú időnek tűnik, de hamar elrepül. Az a bizonyos csók után az étkezőben, ugyanis ennyi idő telt el. Rengeteg dolog történt ez idő alatt. Fél évvel később pl Heikkihez költöztem Svájcba, akivel az óta is boldogan éljük mindennapjainkat. Heikki még mindig Seb mellett dolgozik, apa még mindig a csapat főnöke, anya visszament dolgozni a gyárba, nekem pedig Dave-vel összejött a nagy projekt. A weboldalként induló vállalkozásunk annyira kinőtte magát, hogy mostanra egy hetilap is lett mellette. Natasha és Mike egymásra talált és nemrég össze is házasodtak, úgy, ahogy Sarah és Adam is, akik az óta 2 gyönyörű ikerlány szülei. Adam sebészként dolgozik ez egyik kórházban, Sarah pedig terjeszteni kezdte szülei éttermét. Így a régen még csak családi vállalkozásként működő presszó mostanra étteremlánccá alakult. Caroline és Alex pedig Kaliforniába költözött és rendezvényszervezéssel foglalkoznak.

- Stacy! El fogunk késni! – kiabált be Heikki a fürdőbe.
- Mindjárt kész vagyok! – válaszoltam, s kilépve zuhany alól magamra csavartam egy törölközőt.
- Keresnek! – nyitott be a fürdőbe. – Mindjárt kész vagy!? – húzta föl szemöldökét mikor meglátott, majd átnyújtotta telefonom. – Siess! – mondta, majd kiment.
Anya hívott, hogy megtudja, mikor érkezünk majd meg a reptérre, mert kiküldi elénk Mike-ot. Miután tájékoztattam, folytattam a készülődést. Felöltöztem, megszárítottam hajam, majd tettem föl egy szolid sminket.
- Hogy nézek ki? – néztem a tükörbe, s túrtam hajamba, mikor Heikki belépett a fürdőbe.
- Gyönyörű vagy, mint mindig! – ölelt át hátulról. – Akkor indulhatunk?
- Igen!
Miután összeszedtük cuccainkat Lisa – aki már évek óta rendben tartja a házat, amíg mi távol vagyunk- kivitt minket a reptérre. Fölszálltunk a gépre, majd kb 1órányi út után meg is érkeztünk Londonba, ahol már várt minket Mike. Bepakoltuk csomagjainkat az autóba, majd elindultunk Milton Keynesbe. Jó volt újra hazatérni.
- Stacy! Heikki! – szaladt boldogan Aaron, mikor kiszálltunk az autóból. 

– Hiányoztál! – mondta, mikor fölemeltem.
- Te is nekem, öcsi! – mosolyogtam, majd bementünk a házba.
Ahogy beléptem a lakásba különös érzés csapott meg. Már évek óta nem lakom itt, mégis úgy érzem, ez a ház az igazi otthonom.
Miután anyával és Natashával is üdvözöltük egymást, fölvittük cuccainkat szobánkba. Mikor végeztünk Heikki Skype-on beszélt szüleivel, én pedig lementem anyáékhoz.
- Stacy, jössz játszani? – kérdezte Aaron.
- Persze! – mosolyogtam, majd kisöcsém szobájába mentünk.
Nemsokára Heikki jelent meg az ajtóban és dőlt mosolyogva az ajtófélfának.
- Mi az? – kérdeztem, mikor nem szólt semmit.
- Jó így is látni téged. – mosolygott. – De ha jól hallom, megjött édesapátok.
- Gyere, lemegyünk apához, vacsora után majd játszunk még. – néztem Aaronra.
- Rendben! – mondta, majd fölálltunk. – Fúj! – fintorgott, mikor Heikki megölelt és csókot nyomott számra. – Én soha nem fogok csókolózni! – mondta, mire elnevettük magunkat, majd lementünk.
Apa meglepődött, mikor meglátott minket, hisz úgy tudta, csak másnap érkezünk. Az üdvözlés után utunk az étkezőbe irányult, ahol asztalhoz ültünk, majd vacsora alatt elég sokat beszélgettünk. A másnap tartandó szülinapi zsúr és a hétvége is téma volt. Meglepetésemre anyáék is elkísérik apát a magyarországi futamra. Vacsora után még leültünk kicsit a nappaliba beszélgetni, majd kivételesen mi fektettük le Aaront Heikkivel. Miután elaludt bevonultunk szobánkba, majd mi is aludni készültünk. Mikor az utolsó lámpát is lekapcsoltuk, kinyílt a szoba ajtaja, és kisöcsém lépett be.
- Stacy! – szólt.
- Tessék. – kapcsoltam föl a lámpát. – Mi a baj?
- Nem tudok aludni. Nem lehetek itt veletek egy kicsit? – kérdezte olyan aranyosan, hogyha akartam sem tudtam volna nemet mondani.
- De csak egy kicsit!
- Rendben! – mondta, majd fölmászott az ágyra és befeküdt középre.
Átölelt, majd simogatni kezdtem. Mikor pár perc múlva ránéztem, már aludt. Próbáltam fölvenni, hogy majd átviszem szobájába, de úgy ölelt, hogy megmozdulni sem bírtam. Így hát kettőnk közt aludt. Másnap reggel korán keltünk, hisz jöttek a vendégek Aaron szülinapi zsúrjára és még el kellett készülnünk. Nemsokára rokonok, barátok és Aaron ovis társai lepték el a házat. Átjött Sarah és Adam is, akik magukkal hozták 1,5 éves ikerlányaikat, Emmát és Beverly-t. Amíg lent a zsúr tartott, addig mi a szobámba beszélgettük át a napot. A munka miatt nem sűrűn van ilyen alkalom. A torta felvágása után a vendégek egy része haza indult, majd nemsokára rokonaink is követték őket. Amíg arra vártunk, hogy Natasha elkészítse a vacsorát, leültünk a nappaliba beszélgetni. Aaront annyira kifárasztotta a mai nap, hogy közben elaludt apa ölébe. Mivel nem volt szíve fölébreszteni, ezért fölvitte szobájába, majd asztalhoz ültünk. Vacsora után még Heikkivel kivittük Tainat a parkba, majd beszéltem Dave-vel, aki már hétfő óta Magyarországon tartózkodik, végül úgy döntöttünk, alszunk. Másnap reggel korán keltünk, hisz már délelőtt indult a gépünk. Miután elbúcsúztunk Natasháéktól elindultunk a reptérre. Rövid várakozás után megkezdődött a beszállás, majd útnak indultunk Budapest felé. Még nem volt dél, mikor landoltunk. Egyenesen a szállodába mentünk, majd miután kipakoltunk rögtön mentem is kis csapatomat ellenőrizni, akik már javában dolgoztak. Mivel Dave lebetegedett, az ő munkája is rám hárult erre a hétvégére. Megbeszélések sora várt rám. Innen egyenesen az egyik étterembe mentem, ahol megvacsoráztunk, majd mikor visszatértünk a szállodába átgondoltam a következő napomat, végül aludtunk. A hétvége további része csupa rohanás volt. Heikkivel alig volt időnk egymásra. Ráadásul ezen a hétvégén lapunk egy új rovatot is indított. Minden verseny előtt egy volt versenyzőtől kérdezhetnek a rajongók, és az interjút videó formájában tesszük közzé. A kérdéseket előző estig lehet megírni az oldalnak. Ezen a hétvégén a Forma1-ből rallybaleset miatt visszavonult, azóta ott világbajnok Robert Kubica volt a vendégünk. Az interjúk készítésének felügyelete az én feladatom volt. Épp oda siettem, miközben Jane – egyik szerkesztő – cikkét néztem át.
- Ez így jó lesz! – adtam vissza a papírt, majd egy kéz megfogta karomat és magához rántott.
Heikki volt az, aki hosszú csókot nyomott számra, amitől mai napig kellemes borzongás lesz úrrá rajtam.
- Ebédelünk együtt? – kérdezte,
- Nem lehet. – mondtam szomorúan. – Rengeteg dolgom van. Most is rohannom kell. Föl kell venni az interjút Robert Kubicával.
- Akkor menj. – mondta, majd csókot váltottunk és saját dolgunkra indultunk.
Az étteremben már vártak. Gyorsan megcsináltuk az interjút, majd én elvonultam és átnéztem a cikkeket, amiket kaptam, majd feltöltöttem a videót. Mikorra végeztem kaptam egy adag kiselejtezendő képe is. Azokat is szétválogattam és feltöltöttem, majd megebédeltem s lementem a garázsba megnézni a futamot, amit a címvédő Daniel Ricciardo nyert, csapattársa, Sebastian Vettel előtt. Az futam végeztével elkészültek az interjúk és a képek az ünneplésről, amik nemsokára már fönt is voltak az oldalon. Épp Heikkit kerestem, hogy együtt menjünk vissza a szállodába, mikor Stuba botlottam, aki meglepő dologgal állt elő.

80. rész

Ma reggelre virradóan, a Mikulás meghozta az új részt. Az utolsót. Igen. Ez a történet is véget ért. De csak egy időre, ugyanis a karácsonyfa alá érkezik az új évada. Addig is, szeretném megköszönni, hogy ennyien olvastátok az elsőt. Jó olvasást a 80., és egyben utolsó részhez! J

- Látom, hamar túlléptél a dolgon – mondta Heikki köszönés nélkül, mikor mellé értem.
- Nem érted, igaz? – kérdeztem, s én kerültem sorra.
- Mit? Hogy csak játszottál? Én meg még hittem neked.
- Nem tudom, ki nem harcolt kettőnkért. – néztem fel égkék szemeibe, majd otthagytam.
Semmi kedvem nem volt veszekedni. Inkább szobámba indultam.
- Minden rendben? – kérdezte Dave, mikor beért.
- Persze! – sóhajtottam, majd mosolyt erőltettem.
- Ő az, akiről meséltél, igaz?
- Igen.
Szerencsére megérkeztünk az emeletünkre és elváltak útjaink. Jelenleg hanyagolni szerettem volna a Heikkis témát. Szobámba mentem, majd mikor berendezkedtem, fölhívtam anyáékat és Sarah-t, valamint megbeszéltem Stuval, hogy együtt vacsorázunk. Épp a recepcióhoz indultam, ahová megbeszéltük a találkozót, mikor a folyosón Heikkivel futottam össze.
- Hol hagytad az új pasidat? – kérdezte cinikusan.
- Nem a pasim. – fordultam vissza.
- Rosszul hazudsz. – mondta szemtelen mosollyal.
- Miért hazudnék? Hidd el, ha lenne valakim, már tudnál róla. – tártam szét karom mosolyogva, majd eljöttem.
Végig az volt fejemben, hogy Heikki előtt erősnek kell lennem. A recepcióhoz mentem, ahol Stu már várt, majd elmentünk az egyik étterembe. Vacsora közben volt időnk beszélgetni. Elmeséltem neki mindent Heikkiről és rólam, valamint a terveimről is beszéltem vele. Miután végeztünk visszamentem a szállodába, átbeszéltük a következő nap eseményeim Dave-vel, majd aludtam. Csütörtök reggel már korán a pályán voltunk. Amíg én Mateschitz úrnak írtam cikkemet, Dave elment a pályabejárásra képeket készíteni, majd a nap többi részén osztoztunk a munkán. Ő csinálta az interjúkat, én a képeket, a friss hírekről pedig együtt írtuk a beszámolót. A péntekünk már nem volt annyira nyugis, mint az előző nap. Állandó rohanás, kapkodás, információcserélés. Nem hittem volna, hogy a lap és a weboldal ennyi időt elvesz az életemből, és, hogy ennyire nehéz lesz a kettőt egyszerre csinálni. De tévedtem. Szombatra úgy éreztem, ha a nap 48órából állna, se lenne elég. Délelőtt a szabadedzéssel és a Red Bulletinnel, délután az időmérővel kellett foglalkoznom. Szerencsére most ebédre szabad voltam, így volt egy kis időm, amíg apával lehettem. Mivel az időmérő utáni interjúk után lenyugodott a helyzet, visszavonultam egy csöndes helyre a paddockba, majd ott írtam meg és tettem föl a friss híreket az oldalra, miközben Dave lesben állva várta, hogy elcsípje valamelyik versenyzőt és lefényképezhesse. Mikor azzal végeztem megbeszéltem apával, hogy együtt vacsorázunk, majd visszamentem a szállodába és végre tudtam beszélni Sarah-val. Mikor minden érdekes és érdektelen dolgot elmeséltünk egymásnak elkezdtem készülődni, majd átmentem apához, ahonnan egyenesen az étterembe mentünk. Vacsora alatt végre tudtunk kötetlenül beszélgetni. Nem voltunk körülvéve csapattagokkal és semmi zavaró körülmény nem volt. A vacsora után visszamentünk a szállodába, beszéltünk még anyáékkal, majd aludtunk. A vasárnap történtet álmomban sem gondoltam, hogy valóra válik. Minden egy átlagos, rohanó reggellel indult. Reggeli után rögtön megírtam az újságba a részemet, majd folyamatosan az oldalt szerkesztettük Dave-vel. Készítettünk néhány képet, valamint pár pilótát is megkérdeztünk egy-egy cikkel kapcsolatban. Ebédidőhöz közeledve Dave fölment az étterembe, hogy néhány BBC-s dolgozóval ebédeljen, én pedig apa csapatának étkezőjébe mentem. Az egyik asztalnál már ott ült Adriannel.
- Sziasztok! – köszöntem, mikor odaléptem hozzájuk, majd nyomtam puszit apa arcára.
- Szia! – mosolygott apa. – Csatlakozol?
- Ha nem zavarok!
- Te sosem zavarsz!
- Rendben, akkor mindjárt jövök. – mondtam, s elindultam ebédemért.
A sorba állva nemsokára Heikki jelent meg mögöttem.
- Mi az? Csak nem összevesztetek, hogy nem együtt ebédeltek? – kérdezte.
- Mondtam már, hogy nem a pasim. – vágtam rá hátra sem fordulva.
- Mondtam már, hogy rosszul hazudsz! Egész nap együtt vagytok. Ismerlek, Stacy! Kizárt, hogy nem lenne köztetek több mint barátság. – mondta, mire megfordultam.
- Még mindig nem érted, igaz? – kérdeztem, és minden szempár ránk szegeződött.
A levegő megdermedt a feszültség tapintható volt. Mindenki levegőt visszatartva ült. Apa épp a SkySportnak adott volna interjút, de helyette ő is feszülten figyelt minket. Sebastian és Rocky épp akkor léptek be, s mikor megláttak minket, ledermedtek. Ott álltunk Heikkivel egymással szemben, szemünk szikrákat vetett, úgy néztünk egymásra.
- Amit akkor mondtam neked a pályán, azt mind a mai napig komolyan is gondolom. – léptem hozzá egyre közelebb, addig, amíg teljesen össze nem értünk. – Ez alatt a majd 2 hét alatt semmire nem vártam, csakhogy felhívj, vagy írj, vagy akármi, hogy kezdjük újra, csak már úgy, hogy mindenki tudja. Tudod hány éjszakán át sírtam miattad? De te nem kerestél, és rájöttem miért. Azért, mert nem érek neked annyit, hogy vállalj a nyilvánosság előtt! De most már nem fogsz érdekelni! És tudod mit? – nevettem föl már kínomban. - Remélem, hogyha egyszer sikerül túllépnem rajtad, és boldog leszek valakivel, akkor te azt végignézed, és rájössz, hogy mit vesztettél, mert..  - Heikki nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.
Egyik kezével átfogta derekamat, másikkal hajamba túrt, majd hosszasan megcsókolt, mibe beleborzongtam.
- Ha jól emlékszem, egyszer már mondtam, hogy ne csókolgass a mondatom közepén! – néztem szemébe mire elmosolyodott, majd újabb csókot váltottunk.
Az étkezőben lévő emberek tapsban, füttyben és éljenzésben törtek ki. Néhányan - köztük Seb is - odakiabálták, hogy „Na végre!”. Mindenki örült nekünk. Boldogan öleltem át Heikkit, majd néztem apára, aki mosolyogva, büszkén nézett ránk. Arra, hogy mi lesz ez után, nem gondoltam, ugyanis köztudott, hogy ha köztünk történik valami jó, azt egy rossz váltja föl. De jelenleg nem aggódtam. Mindennél boldogabb voltam, és csak ez számított.

79. rész

A következő napjaim sűrűek voltak. Szinte alig volt egy perc nyugtom. Nap közben, ha nem Aaronra vigyáztam, akkor vagy az oldalamat tervezgettem, vagy Sarah-ékkal voltam, vagy az írást gyakoroltam, ami abból állt, hogy Dietrich naponta küldött egy témát, amiről megfelelő terjedelmű szöveget kellett gyártanom. Esténként mindig a többiekkel voltam. Vagy moziba mentünk, vagy bulikba, de olyan is volt, hogy csak összegyűltünk egyikünknél és beszélgettünk, iszogattunk. Viszont voltak olyan esték is, mikor egyedül voltam otthon. A mai pont ilyen volt. Az előző esti buli után fejfájással, a szokottnál korábban keltem. Lementem az étkezőbe, megreggeliztem, s miután bevettem egy fájdalomcsillapítót fölmentem és beálltam a zuhany alá. Mikor végeztem felöltöztem, majd laptopommal lehuppantam fotelembe. 

Körülnéztem neten, e-mail fiókomba lépve pedig megláttam az újabb levelet Mateschitz úrtól. Rögtön neki is kezdtem a cikk írásának. Mivel ezt a témát nagyon nem ismerem, ezért eléggé szenvedtem a megírásával. Épp belelendültem, mikor kopogtak.
- Vendégeid vannak. – szólt Natasha.
- Ezt meg kell csinálnom. – mondtam föl sem nézve.
- Akkor majd visszajövünk máskor. – hallottam Sarah hangját.
- Ha csöndben tudtok maradni, amíg végzek, bejöhettek. – szóltam ki.
Választ nem kaptam, helyette becsődültek Caroline-ék.
- Negyed órát kérek. Annyi idő alatt végzek. – néztem rájuk.
- Rendben! – mondták egyszerre, majd elcsendesültek.
Sejthettem volna, hogy nem bírják ki szó nélkül 15 percig, mégis bíztam benne, hogy sikerülni fog. Tévedtem. Kb 3 perc után egyre hangosabban kezdtek beszélgetni.
- Amíg befejezem, nem játszanátok Tainaval? – néztem körbe.
- Miért? Csöndben voltunk! – mondta Sarah.
- Te és a csönd? Max, ha alszol.
- Jó! – sóhajtott, majd kivonultak.
Végre lett egy kis nyugtom és be tudtam fejezni művemet. Pár perc múlva viszont újra kopogtak.
- Bocs, csak itt hagytam a telefonom és hívást várok. – lépett be Dave.
- Semmi baj! – mosolyogtam. – Úgyis mindjárt kész vagyok. – mondtam, s átnéztem még egyszer írásomat, elküldtem Mateschitz úrnak, végül lecsuktam laptopomat.
- Megkérdezhetem, hogy mit írtál?
- Persze! Próbaidőn vagyok Dietrich Mateschitz-nél és ő küld naponta anyagot gyakorlásként.
- Nála fogsz dolgozni? Ez tök jó!
- Egy ideig. Szeretnék később egy saját vállalkozást is létrehozni. Persze először csak kicsiben, internetes oldalként, aztán később egy újságot is kiadni. Legalábbis álmaimban ez szerepel.
- Nem is rossz tervek.
- Csak kár, hogy sosem fognak megvalósulni.
- Miért?
- Mert egyedül nem tudom megcsinálni, olyat, aki segítene pedig még nem találtam. – álltam föl és indultunk az udvarra.
- Én tudok.
- Igen? És ki az?
- Én.
- Mi? – néztem döbbenten.
- Szívesen segítek neked, ha szeretnéd! – mosolygott.
- Hát.. azt nagyon megköszönném!
- Ugyan már!
Mikor kiértünk a kertbe a többiek épp Tainaval játszottak. 

 Mi is csatlakoztunk hozzájuk. Nemsokára szólt Natasha, hogy kész az ebéd, majd bementünk és asztalhoz ültünk. Az étkezés végeztével Dave kivételével a többiek hazamentek, mi pedig fölmentünk a szobámba és elkezdtük megbeszélni a weboldallal kapcsolatos dolgokat. Annyira belemerültünk a témába, hogy már 4óra is elmúlt mire észbe kaptunk. Dave hazament, én pedig csatlakoztam anyához és Aaronhoz. Mivel ma apa később ért haza, úgy döntöttünk, hogy vacsora előtt megfürdetjük és lefektetjük öcsit. Mikor végeztünk fölmentem szobámba és körülnéztem neten. 

 Skype-ra épphogy csak belépve Heikkit pillantottam meg. Mivel nem volt kedvem beszélni vele és féltem, hogy felvillan a videóhívás, inkább kiléptem és lementem. A vacsora épp készlett. 

Akármilyen éhes is voltam nemrég, most csak turkáltam az ételben. Anyáék látták rajtam, hogy valami baj van, így szó nélkül engedték, hogy felénél otthagyjam a vacsorát és szobámba menjek. Semmihez sem volt kedvem. Gyorsan lezuhanyoztam és inkább aludtam. 

Vagyis, inkább csak próbáltam. Hajnalig forgolódtam, gondolataim pedig Heikki körül jártak. A következő napok gyorsan teltek. Dave elég sokat volt nálunk, ugyanis először még csak tervezgettük az oldalunkat, később viszont létre is hoztuk. Mire az Olasz nagydíj hete elérkezett, kész volt a lap. Mivel idő kell neki még elterjed, sok látogatót nem is vártunk az elején, bár aktívan terjesztettük a hírt, hogy megnyitottunk. Az utazás napja meglepően hamar érkezett el. A gépünk kora délelőtt indult. Már hajnalban keltünk, majd gyors készülődés és búcsúzkodás után Mike kivitt minket a reptérre. A repülőúton elterveztük a hétvégét Dave-vel és megírtam Mateschitz útnak is a Red Bulletinbe szánt cikket, majd át is küldtem. Dél elmúlt, mikor landoltunk a milánói repülőtéren. Egy sofőr már várt ránk, és egyenesen a hotelba vitt. Mivel apát letámadták a rajongók, Dave-vel ketten mentünk be, miközben ő mindenféle vicces sztorikat mesélt az életéből. A jókedvem viszont addig tartott, amíg meg nem pillantottam Heikkit a recepciónál. Ő is nemrég érkezhetett meg, ugyanis a bejelentkezésre várt.
- Menj előre. – szólt Dave. – Ezt fel kell vennem. – mutatta telefonját.
- Rendben! – mondtam, majd leváltam róla és a recepció felé indultam.
- Látom, hamar túlléptél a dolgon. – mondta Heikki köszönés nélkül, mikor mellé értem.

78. rész

Vasárnap elég későn ébredtem. Heikki már nem volt mellettem. Egy cetlit találtam az éjjeliszekrényen. *Nem akartalak felkölteni, olyan édesen aludtál. Találkozunk a pályán. Csók, Heikki!* A papírt elolvasva elmosolyodtam, majd átmentem saját szobámba, elkészültem, aztán kimentem a ringre. A garázsban nagy volt a sürgés-forgás, Heikki viszont épp a pultot támasztotta.
- Szia! – léptem oda hozzá boldogan, majd meg akartam ölelni, de elhúzódott. – Mi az?
- Szia! Semmi, csak nem akarom, hogy azt mondják, hogy veled vagyok, miközben dolgoznom kéne.
- Oké! – sóhajtottam. – Nem láttad apát?
- A motorhome-ban van.
- Akkor meglátogatom. – mondtam, s búcsúcsókot szerettem volna neki adni, de elfordult, így csak az arcára kapta. – Heikki, elmondod, hogy mi van? Nem igaz, hogy egy gyors csók nem fér bele. Különben sem csinálsz most semmit.
- Nem akarom, hogy észrevegyenek. – sóhajtott.
- Hogy mi? – néztem döbbenten. Minden megvilágosodott. – Szóval nem akarsz felvállalni.
- Nem ezt mondtam.
- De igen! – mondtam, majd otthagytam.
Nem volt kedvem egy veszekedéshez. Inkább megkerestem apát, akivel együtt ebédeltem. Mikor visszafelé indultam Heikki jött velem szembe.
- Stacy beszélhetnénk? – kérdezte.
- Itt? – néztem szét. – Tele van a paddock. Nem félsz, hogy észrevesznek? – kérdeztem kicsit gúnyosan.
- Stacy! Szeretnék bocsánatot kérni!
- Ha megbocsájtok, felvállalod a kapcsolatunkat? – kérdeztem, mire választ nem kaptam. – Szóval nem. Nagyszerű! Mond, miért van az, hogyha történik velünk valami jó, akkor azt egy rossz követi?
- Nem tudom. – sóhajtott.
- Rendben! Ha nem akarod fölvállalni, ami köztünk van, akkor ne tedd. De akkor ne is legyen mit titkolnunk. – mondtam, s könnyeimmel küszködve hagytam ott.
Egy nyugodt helyet kerestem, s hirtelen a motorhome jutott eszembe. Ott egyedül lehetek egy darabig. Bementem, s az első üres helységben érkezve, zokogva csúsztam le a földre. Mikor nagyjából megnyugodtam, összeszedtem magam, majd lementem a garázsba. A verseny már elkezdődött. Feszült volt a hangulat a boxban. Csöndben leültem a háttérben és ott vártam meg a végét. A futam alatt rá sem néztem Heikkire. A leintés után rögtön indultam apa „irodájába”, hogy megírjam a rám kiszabott cikket a holnapi Red Bulletinbe. Amint készlett leadtam, majd rögtön visszaindultam a szállodába. Fölmentem Skype-ra és vártam, hogy Sarah megérkezzen. Miközben neten bóklásztam kopogtattak. Sok kedvem nem volt ajtót nyitni, ugyanis nem akartam senkivel sem találkozni, mégis föltápászkodtam és kinyitottam.
- Szia! – köszönt Heikki.
- Szia! – köszöntem én is.
- Beszélnünk kell. – sóhajtott.
- Nincs miről! – csuktam volna be az ajtót.
- Várj! – fogta meg, majd beljebblépett. – Nem felejthetnénk el?
- De. – sóhajtottam pár másodperc után. - És tudod mit? Amíg nem vagy képes felvállalni a nyilvánosság előtt a kapcsolatunkat, addig engem is felejts el! – mondtam könnyeimet visszatartva.
Szerencsére Sarah a legjobbkor ért föl Skype-ra.
- Ha megbocsájtasz, most dolgom van.
- Nem akartam, hogy így legyen! – sóhajtott szomorúan.
- Én sem, de nem rajtam múlt!
Miután elment elmeséltem Sarah-nak mindent. Mire kibeszélgettük magunkat már este 10 óra is elmúlt. Gyorsan elmentem zuhanyozni, majd aludtam. Reggel korán keltem. Amint elkészültem összepakoltam cuccaimat, elbúcsúztam Stutól, majd megkerestem apát és indultunk is haza.

77. rész

Amilyen jó volt a péntek este, a hétvége többi napja olyan rosszra sikeredett. Szombat délelőtt semmi dolgom nem volt, így miután Heikki kikelt mellőlem én még lustálkodtam egy kicsit, majd átmentem saját lakosztályomba. Rendeltem reggelit, 

lezuhanyoztam, majd lassan elkezdtem készülődni, ugyanis délelőtt

még jelenésem volt a pályakórházban, majd együtt ebédeltem Dietrich-kel. Miután felöltöztem tettem föl egy halvány sminket

és kimentem a pályára. Először bementem a dokihoz, aki megvizsgálta bokámat, megszabadított a síntől majd miután befáslizta, szabadjára engedett. Az étteremben már várt Mateschitz úr. Leültem hozzá, majd ebéd közben megbeszéltük, mi lesz a feladatom a hétvégén. Mikor végeztem elindultam megkeresni Heikkit. A kamionok között bukkantam rá. 

Épp Sebtől jött.
- Szia! – lépett oda hozzám mosolyogva, majd derekamnál átkulcsolta ujjait és megcsókolt.
- Szia! – köszöntem én is boldogan.
- Hiányoztál! – mondta szomorú szemekkel.
- Te is nekem! – bújtam hozzá.
- Hogy van a lábad?
- Már nem fáj. – mosolyogtam.
- Örülök neki! – mondta, majd újabb csókot kaptam.
Pillanatok múlva viszont úgy állt távolabb, mintha nem is ismerne.
- Mi az? – kérdeztem értetlenül, mire a kamionok vége felé bökött, ahonnan Britta közeledett egy halom papírt nézegetve.
Reakcióját még mindig nem értettem, de ráhagytam, ugyanis szerettem volna még beszélni apával időmérő előtt. Miután elváltunk, megkerestem apát. A garázsban találtam rá. Sajnos nem tartott sokáig beszélgetésünk, ugyanis dolgoznia kellett menni, de megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. Az időmérő végeztével gratuláltam a csapatnak, hogy Sebnek sikerült elcsípnie az első sort, majd mikor Heikki visszaért Seb sisakjával a garázsba, felé indultam. Mikor ő ezt meglátta, hirtelen valami dolga akadt.
- Gratulálok! – léptem oda hozzá.
- Köszönöm! – mondta ridegen.
- Mi az? Még puszit sem kapok?
- Dolgoznom kell. –húzta félre száját alig láthatóan.
- Hát jó! – sóhajtottam.
- Remélem vacsira szabad vagy! – nézett rám mosolyogva.
- Sajnálom, de megígértem apának, hogy vele vacsorázok.
- Kár! Pedig lettek volna terveim!
- De utána ráérek! – mosolyodtam el. – A vacsit meg majd bepótoljuk. – mondtam, s meg akartam simítani karját, de elhúzta. Miután ezt a reakcióját sem értettem, inkább úgy döntöttem, hogy megírom a cikkem az újságba. Mikor kész lett leadtam a szerkesztőségbe, majd amikor ott is végeztem visszamentem a hotelba. A szobámba érve fölmentem Skype-ra, ahol beszéltem először anyával, majd Sarah-val, akinek kipanaszkodtam magam. Elmeséltem neki, hogy tegnap összejöttünk Heikkivel, és, hogy most nem értem a reakcióit. Valamennyire sikerült megnyugtatnia barátnőmnek, aki azt mondta, szerinte csak fél még, hisz új neki ez az egész, ezért ilyen. Mikor kibeszélgettük magunkat átöltöztem, majd elindultam az étterembe. Apa már ott volt. Miután leültem, rendeltünk, majd beszélgetni kezdtünk. A Heikkis dologról ő is ugyan azt mondta, mint Sarah. Lassan kiérkezett a vacsoránk, majd miután elfogyasztottuk visszamentünk a szállodába. Apa a saját szobája felé vette az irányt, én pedig Heikkihez mentem. Bekopogtam, majd pár pillanat múlva nyílt az ajtó.
- Szia! – köszönt mikor beléptem, s amint becsukódott az ajtó hosszasan megcsókolt.
- Szia! – köszöntem én is.
- Most értem vissza, Sebbel edzettünk. Épp zuhanyozni indultam. Megvársz? 2 perc és kész leszek!
- Rendben! – mondtam, majd megpuszilta homlokom és eltűnt.
Lefeküdtem az ágyra és azon gondolkodtam, mi baja lehet Heikkinek. 

Egyszer rám se néz, máskor pedig megőrül értem. Amint ezen morfondíroztam, végzett a fürdőben, és egy szál törölközőben lépett ki. Leült az ágy szélére, majd megsimította combomat.

- Mi a baj? – kérdezte.
- Semmi. – mondtam, s erőltettem egy mosolyt.
- Látom, hogy valami bánt.
- Kettőnkön gondolkodtam. – mondtam, majd közelebb húzódtam hozzá, végül az ölébe ültem, s átöleltem.
- Hogy?
- Olyan fura voltál ma. Nem akartad, hogy Britta meglásson minket, elhúzódtál mikor meg akartalak érinteni a garázsban..
- Csak még nem tudom, hogy kezelni ezt a helyzetet. Mégiscsak a főnököm lánya a barátnőm.
- És ez miért baj? Rengeteg csapattag szeretné, hogy összejöjjünk, szóval nem kell aggódnod miattuk.
- Ha te mondod.. – sóhajtott, majd megcsókolt.
Miután úgy tűnt, sikerült tisztázni a dolgokat, lefeküdtünk aludni. Viszont a java még csak ez után jött.

76. rész

A garázs előtt kisebb csoportokba állva vártuk a többieket. Épp Heikkivel és az egyik szerelővel beszélgettem, mikor Stu tűnt fel a garázsban. Elővette telefonját, majd nemsokára pityegni kezdett az enyém. *Beszéltél már vele?* írta Stu. *Még nem.* Küldtem rá a választ. Mikor elolvasta, eltette telefonját és felénk indult. *Ne merj kettesben hagyni vele!* írtam neki gyorsan egy újabb üzenetet, amit akkor nézett meg, mikor mellénk ért. Kérdőn nézett rám, majd a szerelőhöz fordult.
- Nem tudjátok, mikor indulunk? Kikre várunk még? – nézett aztán Heikkire is, mire a megkönnyebbültségtől egy szikla esett le szívemről.
- Még páran hiányoznak. – mondta a szerelő. – De szerintem perceken belül.
- Rendben! – mondta, majd mielőtt otthagyott minket rám nézve megrázta a fejét.
- Mi az? – kérdeztem Heikkit, mert felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Semmi. – rázta meg fejét.
Nemsokára összegyűlt mindenki és elindultunk. A pálya háromnegyed részénél sikerült rosszul lépnem, és a bokám sikeresen megsérült. A körülöttem lévő emberek mind megálltak és odajöttek hozzám.
- Mi történt? – kérdezte Heikki.
- Azt hiszem kiment a bokám. – néztem föl rá.
- Vissza tudsz jönni a garázsig? – kérdezte, miután alaposan szemügyre vette.
- Valahogy megpróbálok. – tápászkodtam föl egy kis segítséggel.
- Vele maradsz? – kérdezte Stu, s nekem torkomban dobogott a szívem.
- Persze! Ti fejezzétek be a kört. Mi is megyünk, csak lassan. – fordult a többiekhez.
- Rendben! – hangzott a válasz, majd otthagytak minket.
Ketten maradtunk. Heikkire támaszkodva bicegtem vissza.
- Kérdezhetek valamit? – törte meg nemsokára a csöndet Heikki.
- Persze!
- Mi van köztetek Stuval?
- Csak barátok vagyunk! – mondtam unott sóhajjal.
- Néhányszor egy kis extrával. – mondta alig hallhatóan.
Gondolkodás nélkül fordultam vele szembe, s tenyerem hatalmasat csattant arcán, mire felszisszent, én pedig, már amennyire tudtam, sietősen indultam tovább.
- Mit gondolsz te rólam? – kérdeztem döbbenten, mikor mellém ért.
- Stacy ne tagadd! Láttam, amit láttam.
- Igen? És mit láttál?
- Magyarországon is egy szobában voltatok. Egy ágyban aludtatok..
- Az azért volt, mert szerettem volna meglepni apát, szobát pedig már nem tudtam foglalni. Így arra jutottam, hogy nála alszok, mert tudom, hogy ő mindig szívesen lát.
- Stacy, légy őszinte! Köztünk is megtörtént.
- Azt akarod, hogy legyek őszinte? – álltam meg és fordultam szembe vele.
- Igen! Ugyanis kár titkolóznod.
- Rendben! Akkor őszinte leszek! Soha nem volt köztünk semmi Stuval és nem is lesz! Nem vagyok olyan, aki minden fiú barátjával ágyba bújik. Hogy veled mégis miért történt meg? Mert akkor úgy éreztem, hogy többet jelentek neked, holmi havernál. Azt éreztem, lehet több köztünk. De csalódnom kellett. Mint az óta már többször is. De akárhányszor megbántottál nem tudtam rád szívből haragudni, mert valami itt bent nem hagyott. – tettem szívemre kezemet. - Féltem, hogyha nem bocsájtok meg neked, akkor örökre elveszítelek, és ebbe belepusztulnék! Idő közben ugyanis rájöttem, hogy többet, sokkal többet jelentesz nekem, mint szimpla barát. Hónapok óta máson sem jár az agyam csak rajtad! Semmi másra nem vágyom, csak rád. Mert szeretlek! – mondtam már könnyes szemmel, majd Heikki megához szorított és megcsókolt, mire kellemes borzongás öntött el.
- Én is szeretlek, Stacy! – mondta.
Elhúzódtam tőle, majd folytattam mondanivalómat.
- Te csak ne csókolgass engem a mondatom közepén! – förmedtem rá, mire meglepődve nézett rám. – Tudod hány éjszaka aludtam el sírva miattad? Mikor kétértelmű jeleket adtál. Amikor felébredtem a kómából téged láttalak meg először és ezt nem tudtam mire vélni. Reménykedtem, hogy talán változhat köztünk valami, de aztán folytatódott, ami addig. Hogy csak barátként nézel rám. Féltékeny vagy Stura, mégis úgy kezelsz, mint egy szimpla havert..
- Befejezted? – nézett rám komolyan, mégis láttam szemében a mosolyát.
- Nem. – vágtam rá. – Vagyis igen. - sóhajtottam.
Heikki derekamnál fogva magához húzott, majd hosszasan megcsókolt. Mikor kezét végighúzta karomon, újra beleborzongtam. Nem akartam elengedni. Meg akartam állítani a pillanatot. Csak mi ketten voltunk, senkitől sem zavartatva. Megkaptam, amire vágytam. Őt. Homlokomnak támasztotta az övét, majd szorosan átölelt.
- Sajnálom, hogy annyiszor okoztam neked fájdalmat! Soha nem engedlek el többet! – mondta halkan.
Nem válaszoltam rá, csak mellkasának döntöttem fejem.
- Nem ártana visszamennünk. – mondtam végül, ugyanis akármilyen lassan is megyünk, már oda kellett volna érnünk a többiekhez.
- Igazad van. – sóhajtott, majd elindultunk.
A boxutca bejáratánál apa és Stu várt ránk.
- Hogy vagy? – kérdezte apa aggódva, mikor meglátott.
- Kicsit fáj a bokám, de túlélem. – mondtam, s Stura nézve elmosolyodtam. Ebből már tudta, minden rendben van velem.
- Azért örülnék, ha látná egy orvos. – mondta apa.
- Egyet értek! – mondta Heikki.
- El tudsz bicegni a pályakórházig? – kérdezte apa.
- Megpróbálhatok. – válaszoltam.
- Várj, elviszlek! – ajánlotta föl Heikki.
Miután fölvett az ölébe, bevitt a pályakórházba, ahol az orvos megvizsgált. Szerencsére kiderült, hogy nincs komolyabb bajom, de kaptam egy rögzítő sínt, amivel holnap vissza kell mennem. Mivel Stu már hamarabb elment, apának pedig még dolga volt, Heikkivel ketten mentünk vissza a szállodába.
- Nem alszol nálam? – húzott magához csípőmnél fogva, mikor becsukódott a lift ajtaja.
- Ha mondasz rá egy jó okot, talán meggondolom. – mosolyogtam.
Heikki beletúrt hajamba, majd megcsókolt.
- Ez megfelel? – kérdezte.
- Nem is tudom. – mondtam, majd újabb csókot nyomott számra. – Ez már igen. – mosolyogtam és majd ki csattantam a boldogságtól.
Mikor megérkeztünk Heikki szobája felé vettük az irányt. Jó volt újra mellette lenni. Mellkasán feküdve érezni illatát és úgy elaludni. Maga volt a mennyország.

75. rész

A napok teltek-múltak. Szerdán apa elutazott Belgiumba, én pedig csütörtök reggel mentem utána. Úgy éreztem, itt az idő beavatni apát terveimbe. A balesetem óta ugyanis nem vetődött föl a téma. A szállodába délután 3 óra körül érkeztem meg. Miután elrendezkedtem felhívtam anyáékat, majd felkerestem apát, akivel elmentünk vacsorázni.
- Szóval.. – kezdtem bele mondandómba, miután rendeltünk. – A balesetem előtt szerettem volna elmondani neked valamit.
- Igen. És én nem hallgattalak meg. – sütötte le szemét.
- Nem baj! Sőt. Örülök is neki. Ugyanis volt időm átgondolni a dolgokat. Először tervem az volt, hogy alapítok egy újságot. Ezt szerettem volna neked akkor elmondani. De aztán rájöttem, hogy túl nagy fába vágnám a fejszém. Ezért arra jutottam, hogy először egy internetes oldalt kezdek el szerkeszteni, és közben szeretnék a Red Bulletin egyik írója lenni.
- Ez nagyszerű! Örülök, hogy vannak céljaid! – mosolygott. – És beszéltél már Dietrich-kel?
- Nem, még nem. Most, a hétvégén szeretnék.
- Sok sikert akkor hozzá! Remélem szerencséd lesz és valóra tudod váltani álmaidat! – simította meg kezem. – Ha bármire szükséged van, szólj!
- Rendben!
Nemsokára kihozták a vacsoránkat, 

majd miután elfogyasztottuk, én visszamentem a szállodába, apa pedig még elintézett néhány dolgot. A bejárathoz érve láttam, amint Heikkit megrohamozzák a rajongók. Nagyot sóhajtva léptem be az épületbe. A liftnél Stuval futottam össze, aki egyik munkatársával volt. 

Rögtön látta rajtam, hogy valami baj van. Mikor megérkezett a lift, mi beszálltunk, Kenny pedig visszament a bárba. Stu nem kérdezett semmit, csak felém fordult és rám nézett.

- Ez így nem mehet tovább! – sóhajtott.
- De igen! – vágtam rá rögtön, mert tudtam, mire mondja. Azt akarja, hogy mondjam el Heikkinek az igazat.
- Stacy! Nem tudom tovább nézni, ahogy szenvedsz!
- Nem szenvedek.
- Látom..
- Jó. Mit szeretnél? Hogy valljak be neki mindent?
- Jobban tennéd.
- Csakhogy nem merem! – fakadtam ki.
- Miért?
- Mert ő nem akar többet tőlem, mint barátság, és különben is én akartam csak a barátja lenni.
- Az akkor volt. Most meg most van. És szerinted nem akar tőled többet? Te teljesen hülye vagy. – nevette el magát. – De jó! Tegyük fel, hogy igazad van és tényleg csak barátként tekint rád. Szerinted feladná a barátságotokat?
- Nem tudom! Mi van, ha igen? - fordultam hozzá elbizonytalanodva.
- Akkor ő nem normális! – mondta ki egyszerűen. - Stacy, ígérd meg, hogy még a hétvégén beszélsz vele! Nem bírom ezt tovább nézni! – simította meg arcom.
- Rendben! – sóhajtottam megadva magam, s megöleltem.
- Ez a beszéd! – mosolygott, majd megérkeztünk az emeletre és elváltak útjaink.
Mindketten saját lakosztályunkba mentünk. Megfürödtem, majd szétnéztem, mi újság a nagyvilágban, végül aludtam. Péntek a délelőtti edzésre nem mentem ki, inkább szétnéztem a környéken. Délutánra szántam rá magam, hogy megnézzem, mik történnek a ringen. Épp a paddockba indultam, mikor megpillantottam Dietrich Mateschitz-t.

- Elnézést! – léptem oda hozzá. – Jó napot kívánok! – köszöntem.

- Jó napot, Ms Horner! – mosolygott.
- Lenne rám valamikor pár perce? Szeretnék beszélni önnel.
- Persze! Ha önnek megfelel, felőlem most is beszélhetünk.
- Rendben!
- Jöjjön, igyunk egy kávét és közben elmeséli, mit szeretne!
Fölmentünk a csapat éttermébe, ahol egy kávé mellett 

elmeséltem Mateschitz úrnak, hogy mit szeretnék. Örömmel vette tudomásul, hogy az ő lapjánál szeretném kezdeni pályámat. Igaz, egyelőre gyakorlatra, de fel is vett, mint szerkesztőt. Örömmel mentem le a garázsba, hogy elújságoljam apának a hírt. Az edzés végét tűkön ülve vártam ki. Mikor befejeződött, fülig érő szájjal léptem apa elé és rögtön bele is kezdtem mondandómba. Ő is nagyon örült annak, hogy munkát kaptam.

- Vacsorázunk együtt? – kérdeztem, mielőtt visszaindultam a szállodába.
- Persze! – mondta apa. – De nem tudom, mikor jutok el addig. Este a csapatból páran még kimegyünk edzeni. Tényleg, nem tartasz velünk?
- Nem tudom, még meggondolom!
- Ha kedvet kapsz hozzá, körülbelül 6ra érj vissza. Itt lesz Heikki és Stu is.
- Rendben! Még meglátom!
Visszamentem a szállodába, majd átgondoltam apa mondandóját. Végül arra jutottam, én is velük tartok este. Mielőtt visszamentem volna a pályára beszéltem anyáékkal és Sarah-val is, lezuhanyoztam és átöltöztem.

Lassan kiértem a pályára. Apa elmosolyodott, mikor meglátott. Örült, hogy velük tartok. Legalább addig is szemmel tarthat. Hiába vagyok 20 éves, még mindig úgy félt, mintha 10 lennék. A garázs előtt több kisebb csoportba állva vártuk a többieket. Ekkor még halvány fogalmam sem volt arról, hogy egy szerencsétlen baleset következtében életem eddigi legjobb estélyére teszek szert.

74. rész

Lassan elérkezett a péntek. Délelőtt türelmetlenül járkáltam a házban. Azt hiszem, mindenkinek az agyára mentem már. Mivel apa dolgozott, anya pedig nem engedte, hogy kimenjek Heikki elé a reptérre, Natasha és Mike hozták őt el.
- Stacy, szívem, most telefonáltak a bankból, hogy be kellene mennem, elintézni pár dolgot, megtennéd, hogy vigyázol Aaronra addig? – kérdezte anya.
- Persze! – bólintottam.
Gondoltam sok dolgom nem lesz öcsémmel, hisz alszik, nyugodtan tudom várni Heikkit. Csakhogy Aaron keresztbe húzta számításaimat. Amint anya kilépett a házból fölébredt és sírni kezdett. Megetettem, majd fél órán keresztül járkáltam vele a nappaliban, hogy elaltassam, végül miután leültem, persze, hogy akkor aludt el. Szobájába indultam vele, mikor Heikkit pillantottam meg, aki a falnak dőlve mosolygott.
- Nagyszerű anya lesz egyszer belőled! – suttogta.
- Remélem! – mosolyogtam. – Mindjárt jövök, csak fölviszem! Addig érezd magad otthon!
- Rendben!
Miután letettem öcsémet az ágyába, 

 megmutattam Heikkinek ideiglenes szobáját,

 majd amíg kipakolt beszélgettünk. Úgy elszaladt az idő, hogy mire észbe kaptunk már kész volt a vacsora. Lementünk enni, majd mivel mindketten azon a véleményen voltunk, hogy a következő napunk hosszúsága miatt jó lenne minél hamarabb lefeküdni, egy rövid film után nyugovóra tértünk. Másnap hajnalban szólt az ébresztőm. Akármennyire is fáradt voltam, muszáj volt fölkelnem. 9re jött a fodrász, 11re a sminkes, 1órára pedig már a menyasszonynál kellett lennünk. Álmosan keltem ki az ágyból és mentem le az étkezőbe. Mivel még túl korán volt, hogy egyek, egy kávé kíséretében ültem ki a kertbe. 

Mikor megittam, úgy döntöttem lezuhanyozok. Amint végeztem a fürdőbe, visszamentem az étkezőbe, ahol már Heikki is ott volt és megreggeliztünk. 

Nemsokára az egész házban megnőtt a sürgés-forgás. Amíg minket anyával kezelésbe vett a fodrász, apáék Aaronra vigyázva beszélgettek, Natasha a nászajándékot csomagolta, Mike pedig lemosta az autót és feldíszítette. Mikor a sminkünk is felkerült elmentünk átöltözni. Amint felöltöztem, kopogtak.
- Bejöhetek? – kérdezte apa.
- Persze! – válaszoltam.
- Kész vagy?
- Egy pillanat! – mondtam, s föltettem az ékszert,

amit még Heikkitől kaptam, majd megkerestem cipőmet. – Most már igen. Hogy nézek ki? – fordultam körbe.
- Csodálatosan! – mosolygott apa, majd lementünk.
Anyáék már a nappaliban vártak minket. Miután bepakoltunk a kocsiba elindultunk. Mivel koszorúslány voltam, engem kitettek a menyasszonynál, a többiek pedig egyenesen a templomhoz mentek. Mi együtt indultunk utánuk. Mikor mindenki megtalálta helyét a templomban, először mi, hárman –én és Cloe 2 húga-, koszorúslányok vonultunk be, végül az ara is bevonult édesapjával.

Mikor Danny meglátta jövendőbeli feleségét, könny szökött szemébe. 

Először látta ebben a ruhában. A templomi ceremónia után volt egy gyors fényképezkedés, majd egy étterembe mentünk. Ott volt megtartva a fogadás, valamint az anyakönyvvezető is oda jött.

A polgári szertartás végeztével anyáék az ifjú párhoz mentek, én pedig kivittem Aaront kicsit a levegőre. Heikki is velünk tartott, s elmentünk sétálni. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy eléggé eltávolodtunk az éttetemtől.
- Átveszed egy kicsit? – kérdeztem Heikkitől, ugyanis megcsörrent a telefonom.
- Persze! – mondta, majd átadtam neki öcsémet.
A telefon másik végén anya volt, hogy megkérdezze, merre járunk, ugyanis már több mint egy órája eljöttünk. Miután letettem a telefont vissza akartam venni Aaront, de mivel elaludt Heikki karjában, inkább hagytam, nem szerettem volna, ha felébred.
- Jobb lesz, ha visszamegyünk. Anyáék már keresnek. – mondtam.
- Rendben! – válaszolta Heikki, majd visszasétáltunk az étteremhez.
Már majdnem visszaértünk, mikor Aaron felébredt és sírni kezdett.
- Jobban szeret anyánál lenni? – kérdezte mosolyogva Cloe anyukája, mikor átvettem öcsémet Heikkitől.
- Nem az enyém. Ő a testvérem. – mondtam, s mosolyom erőltetett volt, ugyanis rögtön terhességem jutott eszembe.
- Ó, elnézést!
- Semmi baj! – mondtam, majd visszamentünk anyáékhoz.
Nemsokára felszolgálták a vacsorát, majd elkezdődött a mulatság. Mivel anyáék fáradtak voltak, és Aaronnak is aludnia kellett, ők kora este elmentek. Mi Heikkivel hajnalig maradtunk. Mikor hazaértünk fáradtan estünk be mindketten az ágyba. Legszívesebben másnap délig ki sem keltünk volna az ágyból, de mivel Heikkinek délután 4kor indult a gépe, muszáj volt időben felkelni. Ebéd után összepakolta cuccait, majd Mike-kal kivittük a reptérre. Hazafele jövet volt időm beszélgetni új munkaerőnkkel és sikerült jobban megismernem őt. Azt hiszem, tényleg igaza volt Natashának. Egy kedves embert ismertem meg benne. Miután hazaértünk átjött Sarah, akinek meséltem az esküvőről, majd vacsora után egyből feküdtem is le, hogy rendesen ki tudjam magam pihenni.

73. rész

Legközelebb a nővér ébresztett. Meghozta a gyógyszereimet. Mikor kiment, Heikki állt meg az ajtóban.
- Bejöhetek? – kérdezte.
- Persze! – ültem föl.
- Hogy vagy?
- Fáradtan, de egyre jobban!
- Örülök neki! Igazából azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. – mondta.
- Mész haza?
- Igen. Holnap kora délelőtt indul a gépem.
- Értem. Akkor jó utat holnapra! És jó pihenést is! – mondtam.
Szörnyű érzés volt elengedni, de nem várhattam el tőle, hogy amíg fel nem épülök, itt üljön mellettem. Már így is rengeteg dolgot tett értem. A 12 nap alatt, amíg én kómában voltam, ő végig mellettem volt.
- Köszönöm! – mosolygott. – Bár nagy pihenés nem lesz.
- Miért?
- Mivel most van szabadidőm, most végzem el a ház körüli dolgokat otthon.
- Áh, értem! És.. 17.-ére van programod? – kérdeztem félve.
- Nincs, miért?
- Tudod.. 17.-én lesz apa öccsének az esküvője, és.. azt mondták.., vihetek.. valakit.. - hebegtem.
- Ha szeretnéd! – mosolyodott el. – Lennék a kísérőd.
- Köszönöm! – mosolyogtam. Annyira boldog voltam.
Nemsokára viszont tényleg eljött a búcsú ideje, és Heikkinek mennie kellett. Miután magamra maradtam elújságoltam Car-nek és Sarah-nak, hogy mi történt, majd aludtam. A kórházi társaságot szerencsére már csak 3 napig kellett élveznem. Gyors gyógyulásomnak köszönhetően a doktor úr megengedte, hogy otthon folytassam a lábadozást. Persze szigorú feltételekkel! Sok pihenés, semmi aggodalom és rendszeres kontrollvizsgálat. Miután a zárójelentésem is a kezemben volt, haza indultunk. A repülőn a biztonság kedvéért egy orvos is velünk tartott. Kora délután értünk haza. Ennyire még sosem örültem a lakásunknak. Miután mindenki meggyőződött arról, hogy még élek, fölmentem a szobámba, apa pedig utánam hozta cuccaim. Mikor Taina meghallotta hangomat boldogan rohant hozzám. Miután kiörültük magunkat kutyusommal elkezdtem kipakolni bőröndömből, közben pedig átjött Sarah.
- Stacy! – ölelt meg boldogan. – Hogy vagy? – kérdezte.
- Jelenleg jól, de ha a maradék ép bordáimat is eltöröd, már nem leszek. – mondtam.
- Bocs! – mondta, majd elnevettük magunkat. – Mesélj, minden rendben? Hogy vagy?
- Hát.. egyre jobban. Kicsit még fáj a fejem és a bordáim, de az orvos szerint, ha betartom az utasításokat, hamar meg fogok gyógyulni!
- Akkor nem akarom, hogy ellenkezz azzal, amit mondott!
- Értettem! – mosolyodtam el. – És itt mi történt, amíg nem voltam?
- Hát.. olyan sok minden nem. Kiderült, hogy van egy bátyám.
- Mi?
- Igen.
- Mesélj el mindent! – ültettem le az ágyra.
- Rendben! – mondta. – Akkor tudtuk meg mi is öcsivel, hogy mi van, mikor elmentetek Magyarországra. Apa összehívott egy családi kupaktanácsot és elmondta, hogy nemrég felkereste őt egy srác, akiről később kiderült, hogy a fia.
- Ez hogy lehet?
- Mielőtt apa megismerte anyát volt egy elég komoly kapcsolata. Már az esküvőt tervezték, mikor a lány lelépett. Akkor még senki sem tudta, hogy terhes volt. Mikor rájött, szégyenében nem akart visszamenni apához, hisz ő hagyta el, és azt gondolta, apa nem hinné el, hogy az ő gyerekével terhes. Így egyedül nevelte föl Dave-et, akinek azt mondta, hogy már nem él az apukája. Nemrég viszont sajnos meghalt a nő. A nagyszülei elárulták neki, hogy az apukája igenis él, és minden mást is, majd megkeresett minket.
- És a szüleid mit szóltak hozzá?
- Eléggé meglepődtek, de balhé nem volt, hisz mindeddig senki nem tudta, hogy apának van még egy fia. Én örülök neki, öcsi viszont utálja ezt a helyzetet és lázad minden ellen. Főleg az ellen, hogy hozzánk fog költözni.
- Hogy mi? – néztem döbbenten.
- Igen. Az eddigi lakása túl nagy neki, a nagyszüleinél pedig nem szeretne zavarni, ezért albérletbe akar költözni, de apa nem engedi. Vagyis először anya vetette fel az ötletet.
- Ez tök jó! – mosolyogtam.
- Igen! – bólintott ő is mosolyogva. – Remélem, nemsokára megismeritek egymást!
Miután kibeszélgettük magunkat Sarah-val ő haza ment én pedig a nap többi részét pihenéssel töltöttem.

72. rész

Következő emlékem már az, hogy valaki a kezemet fogja. Fáradt és erőtlen voltam, de lassan kinyitottam szemeim. Mérhetetlen boldogság töltött el, mikor láttam, Heikki az ágyamra dőlve alszik. Ugyanis éjszaka volt. A kórházi szobában sötét volt, csak egy neoncső égett, ennek segítségével viszont beláttam a helységet. Az ágy mellett egy kanapé volt, amin anya aludt, mellette a fotelban pedig apa. Felemeltem kezem, majd fáradt, mégis boldog mosollyal arcomon kezdtem el Heikki hátát simogatni, mire felébredt. Álmos szemekkel nézett rám, fel sem fogva mi történik. Eléggé fáradt volt. Nem sokat aludhatott. Aztán végre magához tért és ő is elmosolyodott.
- Stacy! – mondta boldogan, majd fölállt és megpuszilta homlokom. – Christian! – szólt azonnal apának.
- Mi az? – kérdezte álmosan, még becsukott szemmel apa. – Stacy! Kislányom! – mondta ő is boldogan, mikor magához tért, majd odajött hozzám és megölelt. A nagy örömre anya is felébredt.
- Mi történik? – nézett apára. – Stacy! Kicsim! Hogy vagy? – jött oda rögtön, könnyes szemmel.
Közben Heikki elment, majd pár pillanat múlva vissza is tért egy orvossal.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Autóbaleseted volt. – mondta apa.
- Érez valahol fájdalmat? – kérdezte az orvos.
- Egy kicsit fáj a fejem. – válaszoltam.
- Tudja mozgatni a lábát? – kérdezte, mire bólintottam. – Kezeit?
- Igen.
- Úgy látszik, minden rendben van. – mosolygott, miután elvégzett néhány vizsgálatot.
- Mi történt velem?
- Súlyos autóbalesetet szenvedett, és fejsérülés miatt 12 napig volt kómában. Agyrázkódást és többszörös bordatörést szenvedett, szóval ne nagyon mozogjon. Szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta.
- Meddig kell itt maradnom?
- Minden a gyógyulás idejétől függ. De ezt beszéljük meg reggel. Most pihenjenek! – válaszolta.
- Rendben!
Miután a doktor kiment anyáék visszafeküdtek aludni.
- Pihenj te is! – mondta Heikki.
- Te hol fogsz aludni? – kérdeztem.
- Majd ott! – bökött a másik fotel felé.
- Azt nem hagyom! – mosolyodtam el. – Szorítok neked, helyet, gyere! – húzódtam arrébb, majd Heikki befeküdt mellém.
- Annyira aggódtam érted! – mondta, majd megpuszilta homlokom.
Nem szóltam semmit, csak szorosan hozzábújtam és illatát belélegezve aludtam el. Azt hiszem, ez az, ami a legjobban gyorsítja gyógyulásom. Reggel mikor felébredtem egyedül voltam a szobában, nemsokára viszont bejött egy nővér, akitől megkaptam a reggelimet és egy adag gyógyszert. Az étkezés végeztével elővettem telefonom és a „Jobbulást!” SMS-eket olvasgattam, miközben Heikki lépett be a kórterembe.
- Szia! – köszönt. – Bejöhetek?
- Szia! – mosolyodtam el. – Persze!
- Hogy vagy? – kérdezte, miközben leült mellém.
- Egyre jobban! Lassan kezdenek hatni a gyógyszerek is.
- Örülök neki! – mosolyodott el. – Mi jót csináltál?
- Csak az SMS-eimet nézem. Jó párat kaptam, hogy aggódnak és amint tudom, hívjam őket.
- Amíg kómában voltál, voltak bent Caroline-ék és Sarah-ék is, valamint Stu is. A lányok tegnap este mentek haza, addig végig itt voltak veled és az előbb beszéltem velük, Stuartnak pedig még az éjszaka írtam egy SMS-t, hogy hogy vagy.
- Aranyos vagy! Köszönöm!
- Ez csak természetes! Különben is, a lelkemre kötötték, hogyha valami változás van, szóljak.
Beszélgetésünk közben anyáék léptek be.
- Sziasztok! – köszöntem boldogan.
- Sziasztok! – köszöntek anyáék is.
Apa kezében ott volt a hordozó, amiben Aaron aludt.
- Megyek, beszélgessetek nyugodtan, majd még benézek! – mondta Heikki.
- Rendben! – mondtam, majd kiment.
- Hogy vagy? – kérdezte anya.
- Egyre jobban. – válaszoltam. – Bár kicsit még fáradt vagyok.
- Örülök, hogy már jobban érzed magad! Mindenki nagyon aggódott érted! – mondta apa.
- Lemegyek a büfébe, kértek valamit? – kérdezte anya.
- Nem! – feleltük egyszerre apával.
- Stacy, igazad volt! – sóhajtott apa, mikor anya magunkra hagyott.
- Miben? – kérdeztem döbbenten.
- Hogy amióta Aaron megszületett elhanyagoltalak. Úgy sajnálom! Rád is legalább annyira kellett volna figyelnem!
- Nem haragszom! Tudom, hogy még új, hogy már 2 gyereked is van.
- Akkor is! Sajnálom, hogy összevesztünk. Annyira szörnyű volt így látni téged! És az is, hogy mielőtt elmentél összevesztünk.
- Nincs semmi baj!
- Nem vagyok jó apa. – hajtotta le a fejét.
- Dehogynem! Tőled jobb apát kívánni sem lehetne!
- Szeretlek! – ölelt meg.
- Én is!
- Látom, szent a béke! – lépett be anya.
- Igen! – mondta apa megtörölve szemét. Kicsit meghatódott.
Mivel fáradt voltam, szüleim nem sokáig maradtak nálam. Miután elmentek rögtön el is aludtam.

71. rész

Reggel ráértem felkelni, ugyanis csak ebédre volt programom. Délelőtt végig a hotelszobában voltam. Beszéltem anyával és Sarah-val is. 11 óra körül viszont elkezdtem készülődni. Lezuhanyoztam, hajat mostam, átöltöztem, 

 majd kimentem a ringre és megkerestem apát, hogy együtt ebédeljünk. A motorhome-nál találtam rá.
- Szia! – köszöntem neki boldogan.
- Szia kicsim! – köszönt ő is. – Hogyhogy ilyen korán? Azt hittem majd csak nem sokkal futam előtt jössz ki.
- Azt beszéltük, hogy együtt ebédelünk.
- Ó, tényleg! – kapott fejéhez. - Sajnálom, de nem lehet Megbeszélésünk lesz. Viszont utána meghívlak egy sütire, jó?
- Rendben! – sóhajtottam, majd apa elment a megbeszélésre, én pedig a csapat étkezőjébe mentem.
Ebéd közben csatlakozott hozzám Britta is, és kibeszélgettük magunkat. Nemsokára viszont apa váltotta fel őt, akivel megettünk 1-1 sütit. 

Szerettem volna elmondani neki, amit már régóta, de akár mikor belekezdtem mindig felhozta Aaront. Megértem, hogy nem tud vele betelni, de mégiscsak van mellette egy lánya is. Az édesség elfogyasztása után apa ment a futamra készülni, én pedig beültem a boxba. Lassan a pilóták kigurultak a rajtrácsra, majd rá nemsokára elkezdődött a futam. A versenyből sokat nem fogtam fel, hisz jobban el voltam foglalva gondolataimmal, de azt tudom, hogy a 3 – 4 helyen fejezték be a futamot a csapat versenyzői Seb-Mark sorrendben. Mikor vége lett, Caroline-ékkal együtt elmentünk a városba kicsit sétálni, majd visszamentünk a szállodába és mielőtt a szobáinkba mentünk volna, megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. Mivel még nem kevés időm volt az újabb találkozásig, leültem az ágyra és Skype-on beszéltem anyával és Sarah-val is. Épp az étterem étkezője felé tartottam, mikor Heikki jött velem szembe.
- Szia! Merre mész? – kérdezte.
- Szia! Caroline-ékkal vacsorázom. – feleltem. – Nem tartasz velünk?
- Van még egy kis elintéznivalóm, aztán majd Sebbel meg még pár emberrel megyünk vacsorázni.
- Értem. Amúgy mikor mész haza?
- Holnap délelőtt. Te?
- Nekünk csak délután indul a gépünk.
- Akkor még majd találkozunk. – mosolygott.
Elválásunk után az étterembe mentem, ahol megvacsoráztunk, majd visszatértünk szobáinkba. Mikor beléptem sajátomba, Stu már ott volt. Épp, szokás szerint, a telefonját babrálta. Nagyot sóhajtva ültem le mellé, majd elpanaszoltam neki gondjaimat. Apát, Heikkit és úgy mindent. Mire észbe kaptunk, már hajnal volt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd aludtunk. Mivel Stu gépe délelőtt indult, ébresztőjére én is felébredtem és már nem tudtam visszaaludni, így álmosan keltem ki az ágyból. Amíg ő bepakoltam cuccait én lezuhanyoztam és felöltöztem. 

Lassan elérkezett az indulás ideje és lekísértem Stu-t a recepcióig. Gyors búcsúzkodás után ő a reptérre indult én pedig apához. Út közben viszont találkoztam Heikkivel. Ő is épp a reptérre indult. Mikor meglátott rögtön odajött hozzám elbúcsúzni. Rossz érzés volt úgy megölelni, hogy tudtam, a következő találkozásunk ideje nem holnap lesz. Még csak most kaptam vissza, máris elmegy. Búcsúzkodásunk után megtörten mentem fel apához. Épp pakolt, mikor megérkeztem. Leültem az ágyra, majd nagyot sóhajtva dőltem hátra.
- Mi a baj? – kérdezte kb az 50. sóhajtásomnál.
- Heikki. – mondtam.
- Mi van vele?
- Most indul haza. Olyan rossz volt tőle elbúcsúzni.
- Kibékültetek? – kérdezte döbbenten.
- Igen. Mondtam is utána.
- Tényleg?
- Igen.
- Mindegy. A lényeg, hogy kibékültetek. Nézd miket vettem! – mutatott a bőröndje mellé..
Magyar motívumos babaholmik hevert ott. 

- Még csütörtökön vettem. – mondta.
- Aranyosak! – mosolyogtam. – Amúgy lehet, igaza van Sarah-nak és el kellene mondanom mindent Heikkinek. – sóhajtottam. - Nem? – néztem apára.
- Biztos nagyon jól fog állni Aaronon! – mondta, miközben azokat is bepakolta bőröndjébe. – Amúgy de.
- De ki tudja, hogy reagálna. Nem hiszem, hogy ő akarna többet, mint barátság. – sóhajtottam szomorúan.
- Aha.
- Apa figyelsz te rám?
- Persze.
- Szóval szerinted is igaza van Sarah-nak?
- Persze.
- Ah! – dőltem hátra az ágyon. – Nem tudom, mi lenne a jó.
- Miben?
- Apa figyelsz te rám egyáltalán?
- Persze, hogy figyelek.
- Akkor miről beszéltünk az elmúlt fél órában?
- Heikkiről, és, hogy ki szeretnél vele békülni.
- Már rég kibékültünk. Mondtam is.
- Tényleg? Ez nagyszerű!
- Apa. Megtudhatnám, hogy mi az, ami mostanában elveszi az eszed? Harmadjára mondtam el, hogy kibékültem Heikkivel és ideje arról beszélek neked, hogy mennyire rossz volt tőle elbúcsúzni, valamint, hogy nem tudom, hogy mit csináljak, elmondjam-e neki az igazat.
- Sajnálom, csak elgondolkodtam.
- Azt észrevettem. Amióta megszületett Aaron egy perced nincs rám. Vagy vele vagy, vagy dolgozol. Amióta hazajöttem szeretnék veled leülni és megbeszélni valamit, de te meg sem hallgatsz. Vagy Aaron miatt, vagy a munkád miatt. Tudod, csak azért jöttem el, hogy veled legyek. De fölösleges volt. Így sem beszéltünk többet, mintha otthon maradtam volna és csak neten tartottuk volna a kapcsolatot. – mondtam, majd felálltam és magára hagytam apát.
Egyenesen az autómhoz mentem, majd beszálltam és elindultam. Úti célom nem volt, csak szerettem volna egy kicsit magamra maradni, gondolkodni, lenyugodni. Hogy ne keressen közben senki, telefonom is kikapcsoltam. Eldöntöttem, hogy megyek egy kört. Le a ringig, majd vissza a szállodába. Az úton a szembe jövő sávból hirtelen egy autó kitért elém, az ütközést pedig már nem tudtam elkerülni.