~ MÁSODIK ÉVAD 30. rész

A másnap hamarabb eljött, mint gondoltuk volna. Az utolsó napunk kezdődött meg jegyespárként. Ha eddig egy pillanatra is azt hittük, fárasztóbb napunk már nem lehet, tévedtünk. Az esküvő előtti nap ugyanis mindennél rosszabb. Izgalom, idegesség, sietség, minden játszott. A korai kelés után, mikor Heikki lement edzeni, én elmentem leellenőrizni a ruhákat és az előkészületeket. A konyhába érve örömmel láttam, hogy a szakácsok és segédeik szorgosan egyeztetik, kinek mikor mi a dolga, valamint a cukrászcsapat is elkezdte a tortánk készítését. Az utam ezek után kifelé vezetett, ahol szintén örömmel láttam, hogy már az asztalok és a székek is a helyükre kerültek. Épp a kastély melletti templomba igyekeztem, hogy megnézzem az ottani díszítést is, mikor megcsörrent telefonom. Car hívott, hogy újabb csapat vendégsereg érkezett. Visszamentem, s örömmel láttam, a rengeteg embert. Sarah-ék, Heikki többi családtagjai, a csapattagok és a cég dolgozói is megérkeztek. Épp ekkor érkezett meg Heikki is, így körbevezettük vendégeinket a helyszínen, majd megmutattuk nekik ideiglenes szállásukat. Mire végeztünk újabb vendégsereg érkezett. Sajnos arra már nem volt időnk, hogy őket is körbevezessük, így gyors üdvözlés után elmentünk az utolsó táncóránkra, majd sietősen megebédeltünk és a 2 tanúval, valamin apával és leendő anyósommal elindultunk az esküvői próbára. Mire végeztünk, már az összes vendég megérkezett a helyszínre. Próbáltunk mindenkit üdvözölni, de nem vagyunk benne biztosak, hogy sikerült. A vendégeket magukra hagyva Heikkivel újra bejártuk a terepet. Örömmel láttuk, hogy már készítették a vacsorát a konyhában, valamint a tortánk is nagyjából elkészült. Már csak az utolsó simítások voltak rajta hátra. Annyi tennivalónk volt még, hogy nem is gondoltunk a vacsorára. A többiek már rég befejezték az étkezést, mikor mi korgó gyomorral megérkeztünk.
- Merre jártatok? – kérdezte Caroline.
- Úgy minden felé. – válaszoltam.
- Látom, eléggé elfáradtatok. Menjetek fel a szobátokba, majd felküldöm a vacsorátokat az egyik pincérrel.
- Nagyon szépen köszönjük! Fogalmam sincs, hogy fogom végigcsinálni a holnapi napot.
- Már csak azt kell kibírnod. Utána mehettek a nászútra, ahol pihenhettek.
- A hova ahol mit csinálhatunk? Vasárnap délután megyünk haza, onnan pedig szerda reggel irány Mexikó.
- Akkor mikor mentek nászútra?
- Majd szezon végén. – mondta Heikki. – Stacynek még jó is lenne, mert ő el tud menni a munkahelyéről 1-2 hétre, de nekem, ha verseny van, ott kell lennem.
- Akkor pihenjétek ki magatokat nagyjából Mexikóig. És most is. Irány felfelé! Mindjárt küldöm a vacsorát. Holnap reggelig pedig már nem akarlak titeket látni.
- Értettük! – mondtuk egyszerre Heikkivel, majd felmentünk szobánkba.
Nemsokára meg is érkezett a pincér a vacsoránkkal, majd miután ettünk, elpakolt utánunk. Amíg Heikki a fürdőben volt, én szobánk ablakából figyeltem a tengert. Naplementében még gyönyörűbb volt.
- Szeretnél lemenni, igaz? – ölelt át hátulról.
Nem válaszoltam, csak tovább figyeltem a hullámokat.
- Gyere. – fogta meg kezem, majd magával húzott.
Egyenesen a partra mentünk, s a tengert figyelve álltunk egymás mellett.

- El sem hiszem, hogy holnaptól a feleségem leszel. – húzott szorosan magához.
- Még mondhatok nemet. – néztem komolyan a szemébe.
- De nem fogsz.
- Tényleg? Honnan tudod?
- Mert nem tudsz nélkülem élni. – mosolyodott el, majd megcsókolt.
Már besötétedett, mikor visszaindultunk. Az előtérben Josh-sal futottunk össze.
- Sziasztok! – köszönt ránk.
- Szia! – üdvözöltük mi is.
- Hát ti? Azt hittem, már rég elvonultatok és készültök a holnapra.
- Mára már eltiltottak minket. – mondtam.
- Sziasztok! – lépett oda hozzánk Mikko. – Heikki! Rég láttalak!
- Nagyon hiányoztál. – nevetett Heikki.
- Nem iszunk meg valamit? Már ha elengeded. – nézett rám.
- Nem függ tőlem, nyugodtan elmehet, ha szeretne. – mosolyogtam.
- Bárcsak az én feleségem is ilyen lenne.
- Fent találkozunk. – mondta Heikki, majd gyors csókot váltottunk, s elmentek.
- Jó téged ilyen boldognak látni. – mondta Josh. – Látszik, hogy nagyon szeretitek egymást. Heikkitől mindent megkaphatsz. Többet, mint én tudtam nyújtani.
- Hé, amire szükségem volt, azt tőled is megkaptam.
- Én nem így érzem, de hagyjuk a múltat. Te holnap férjhez mész. Amúgy mikor volt az eljegyzés?
- Hónap elején. Szóval, körülbelül 2 hét alatt kellett mindent leszerveznünk.
- Mennyi? Mások évekig szervezik.
- Igen, de mi szeretjük a kihívásokat.
- De mire fel volt ez a nagy sietség?
- Nem tudom. Így alakult.
- Ne értsd félre, de nem Heikki miatt tettétek ilyen hamarra az esküvőt?
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy nem lehet, hogy Heikki fél? Mármint attól, hogy elveszít.
- Nem tudom. Nem hiszem. Tudja, hogy mennyire szeretem, és, hogy soha nem fogom elengedni.
- Nem úgy értem.
- Hanem?
- Tudod.. hallottam, hogy mikor megismertétek egymást, ő jegyben járt valakivel és..
- És?
- És, hogy attól fél, hogy ez megismétlődik. Mármint, hogy felbontja az eljegyzést egy másik lány miatt. Így inkább feleségül vesz és hozzád láncolja magát.
- Ez hülyeség! Közösen hoztuk meg a döntést az időpontról. Egyikőnk sem erőltette a másikra az időpontot. Csak egyszerűen nem akartuk tavaszra tenni, mert nem tudjuk, hogy hogyan alakul majd a szezon és mennyi időnk lesz rá. A téli esküvőt pedig kizártuk.
- Értem. Bocsánat.
- Semmi baj.
- Nekem viszont most mennem kell. Holnap találkozunk. Szia!
Elválva egymástól a szobába indultam. A fölfelé vezető úton folyton az járt a fejemben, amit Josh mondott. A helyiségbe belépve Heikki már várt.
- Kibeszélgettétek magatokat? – néztem Heikkire.
- Inkább ő beszélt, én hallgattam. – nevette el magát. – Valami baj van?
- Nincs, csak fáradt vagyok. – erőltettem mosolyt, majd mellé feküdtem. – Heikki. Kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Miért akartad, hogy ilyen hamar házasodjunk össze?
- Nem azt mondtam, hogy márpedig össze kell házasodnunk 29-én, hanem csak feldobtam egy ötletet, te pedig igent mondtál rá.
- Akkor nem azért mondtad, mert minél hamarabbra akartad?
- Igazából az is benne volt, de nem ez volt a legfőbb. Ha az időpont lett volna a legelső szempont, akkor elvittelek volna Vegasba és ott összeházasodtunk volna. De mért kérdezted?
- Nem fontos. – néztem rá, mire felhúzta egyik szemöldökét és úgy figyelt. – Jó. Josh kérdezett valamit..
- És mi volt az?
- Hogy nem-e azért akarsz ilyen gyorsan elvenni, mert attól félsz, hogy megismétlődik az, ami Sannaval volt.
- Stacy! – nézett mélyen a szemembe. – Te vagy az a nő, akiért bármire képes lennék. Akiért az életemet adnám. Felőlem akár ki jöhetne velem szembe, akkor sem hagynálak el érte. Az előző jegyességemet azért is bontottuk fel, mert az a kapcsolat már csak egy erőltetett dolog volt. Egyre erősebben húztuk a madzagot, s a végén elszakadt. De érzem, hogy velünk ilyen soha nem fog előfordulni, ugyanis még mindig ugyan azt érzem, amit akkor, amikor először megláttalak. – mondta csillogó szemekkel, nekem pedig könnyek szöktek szemeimbe. – Szóval, ha tetszik, ha nem, holnaptól a feleségem leszel, és soha nem foglak elengedni!
Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam rá mit mondani. Egyszerűen csak szorosan hozzá bújtam és lehunytam a szemem, amit legközelebb kopogás miatt kellett kinyitnom. Már reggel volt. Annyira fáradt voltam előző este, hogy amint lehunytam a szemem, már el is aludtam. Ma viszont elérkezett életem legszebb napja.

~ MÁSODIK ÉVAD 29. rész

Reggel a szokottnál jóval később ébredtem. Még azt sem vettem észre, mikor Heikki felkelt mellőlem. Kikeltem az ágyból majd lementem. Sem a nappaliban, sem az étkezőben nem találtam senkit. A kert felől Aaron hangját hallottam, így kimentem. Anya és apa épp kisöcsémmel játszottak, Mike a növényeket gondozta, Natasha pedig épp akkor ért haza a bevásárlásból.

- Jó reggelt! – köszöntek mikor megláttak.
- Jó reggelt! – üdvözöltem őket én is.
- Mit kérsz reggelire? – kérdezte Natasha.
- Semmit. Nem vagyok éhes. Csak egy kávét kérek.
- Biztos?
- Persze! – bólintottam. – Heikki? – kérdeztem a többiektől.
- Valahol a lakásban. – kaptam meg a választ.
Megkaptam a kávémat,

majd tovább figyeltem szüleimet kisöcsémmel. Pár másodperccel később két kar fonódott össze derekamnál.
- Min gondolkodsz? – támasztotta meg Heikki állát vállamon.
- Semmin. Csak néztem ki a fejemből. – fordultam meg, majd hosszú csókot váltottunk.
- Mi a baj? Feszült vagy.
- Már túl akarok lenni ezen az egészen. – fúrtam vállába fejem.
- Az esküvőn?
- Nem. Az esküvőt várom. Csak az előtte lévő herce-hurcát, ami a következő napokban lesz.
- Nehéz dolog is 2 hétbe belesűríteni azt, amit egy átlagos pár 2 évig tervez.
- Közelről sem vagyunk átlagos pár. – néztem rá, majd nevettük el magunkat.
Ami igaz, az igaz. A mi kapcsolatunk nem mindennapi. A megismerkedésünktől kezdve semmi nem úgy zajlott nálunk, mint ahogy két normális ember között szokott. Különleges volt mind a megismerkedésünk, az, ahogyan összejöttünk, az eljegyzés és az eddig eltöltött idő is. Keresve sem találnák még egy olyan emberpárt, akik története egyezne a miénkkel.
- Azt hiszem, mondanom kell valamit, amitől nem leszel elragadtatva. – nézett rám Heikki.
- Ne kímélj! – sóhajtottam.
- Beszéltem Carrel. Azt mondta, van egy kis probléma.
- Ez nem igaz..
- Nyugi, annyira nem nagy tragédia. Csak pár apróság. A szalvéták anyaga nem olyan, mint rendeltük, a szalvétagyűrűk gravírozása csak pénteken lesz kész, vagyis csak szombat reggelre tudják elvinni a helyszínre, a négyzet alakú tányérokból nincs annyi, amennyi nekünk kellene, így csak a kör alakúakat tudnak vinni, valamint a lampionosok visszamondták, így egyelőre úgy néz ki, nincs mit felengednünk. De Car intézkedik.
- Más valami?
- Egyelőre nincs.
- Egyelőre? – vontam fel szemöldököm. – Biztató vagy.
- Minden rendben lesz! – húzott szorosan magához.
- Nagyon remélem. – sóhajtottam. – Ma még a tányérból van kevés, holnap meg már a pap nem tud eljönni.
- Elveszlek én pap nélkül is, attól ne félj.
- Naa! Valami együttérzést? Elvégre a te esküvőd is lesz. – löktem meg vállát.
- Jól van! – nevetett, majd szorosan magához húzva megcsókolt.
A nap további része inkább már a pakolással telt, másnap ugyanis indult a repülőnk Olaszországba. Jó néhány cuccunkat már hamarabb elküldettük anyáékhoz, így nem a versenyhétvégére összeszedett ruhákkal indulhattunk neki az útnak.
A reggel nehezen indult. Az elalvás után kapkodás következett, majd rohanás a reptérre. Az oda vezető úton a taxiban felhívtam Caroline-t, aki már a helyszínen tartózkodott, hogy érdeklődjek ruhámról, és az előző napi gondokról. Car csupa jó hírekkel szolgált. A ruhám biztonságos helyen van, a szalvétagyűrűk gravírozását megsürgette, így péntek délutánra már a helyükön lesznek, és talált új, ráadásul olasz céget, akiktől sikerült beszereznie a lampionokat. Azt hiszem, barátnőmnek valami természetfeletti képessége van, hogy mindent képes elintézni szinte egy varázsütésre. A repülőtérre megérkezve örömmel vettem tudomásul, hogy bőven van még időnk beszállásig. Talán az izgalomtól, talán az unalomtól, de mintha egy örökké valóság lett volna, amíg várakoztunk. Mikor megszólalt a hang, hogy kezdjük meg a beszállást, hatalmasat sóhajtva indulunk el. A repülőút alatt Heikkivel mindent átbeszéltünk még egyszer. Mi hogy lesz, ki, mikor hová megy, mi után mi következik és hasonlók. Landolás után megkerestük csomagjainkat, majd a helyszínre indultunk. A kastélyhoz érve Caroline fogadott minket. Az előkészületek már javában zajlottak. A székek, asztalok, díszek és a többi kellék is halomban állt arra várva, hogy helyükre kerüljenek. Miután körbenéztünk az épületben, hogy minden rendben van-e, a városba mentünk ebédelni. A helyszínre visszaérve örömmel vettem tudomásul, hogy a benti rész díszítése már majdnem készen áll, és a kertben is állítják fel a pavilonokat. Amíg szüleim és Natasháék elfoglalták szobáikat, mi Caroline-nal leültünk megbeszélni a dolgokat.
- A ruhám? – tettem fel kérdésem.
- Biztonságos helyen. – nézett Heikkire. – És a koszorúslányruhákat is külön helyiségbe tettük.
- Csokor?
- Szombat reggel hozzák.
- Minden rendben zajlik a díszítéssel, az ételekkel, a zenekarral..?
- Igen, minden a legnagyobb rendben van.
- Biztos?
- Igen. Nyugi, Stacy! Nem lesz semmi baj.
- Remélem. A pap is eljön?
- Mondtam, hogy elveszlek én a nélkül is. – nézett rám Heikki. – Anyakönyvvezető van, nem?
- Van anyakönyvvezető is és a pap is holnapra már itt lesz. – próbált nyugtatni Car.
- Csak lennénk már túl az egészen.
- Ne aggódj! Inkább menjetek pihenni. Majd szólok, ha kelletek. – küldött el minket.
Pihenés gyanánt lementünk a tengerpartra. Ott állva, az esküvőn gondolkozva jöttem rá, kívánni sem tudnék jobb férjet Heikkinél.
- Szeretlek! – fordultam hozzá, majd fúrtam bele arcom vállába.
- Én is téged, de mi történt?
- Semmi, csak rájöttem, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy te vagy nekem.
Heikki nem válaszolt, csak szorosan átölelt. Percekig álltunk így a parton, figyelve a hullámokat. Lassan visszaindultunk. Mivel Heikki szülei és testvérei gépe nemsokára landolt, ezért Heikki, apa, Mike és én külön autóval indultunk értük. A reptéren hamar rájuk találtunk, majd üdvözlés után visszaindultunk esküvőnk helyszínére. Mire megérkeztünk, Natasha és anya már kész vacsorával vártak minket. Ettünk, körbe vezettük a többieket a helyszínen, majd késő estig beszélgettünk.

~ MÁSODIK ÉVAD 28. rész

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen későn hoztam az új részt. Tudom, már hamarabb megígértem, de a véglegesítésére most jutott időm. Kárpótlásul viszont a mai 2 extra hosszúságú rész mellé, holnap újabb, hasonló terjedelmű epizód kerül fel. Jó olvasást! :)

Majd elindultunk a leánybúcsúmba.
- Még mindig nem áruljátok el hová megyünk? – néztem a lányokra.
- Nem. – mondták egyszerre.
- Nagyszerű. – dőltem hátra.
Pár perc autóút után Caroline háza előtt parkoltunk le.
- Megérkeztünk. – mondta, majd kiszálltunk.
A házba belépve rengeteg ember jött elő. Barátok, kollégák, ismerősök, mindenki, aki számít. Üdvözlés után mindenki kapott egy-egy poharat a kezébe majd elindult a buli.
- És? Mi a program? Hamarosan becsönget két egyenruhás pasi, akik majd sztriptízelni fognak nekem? – kérdeztem Caroline-t, s abban a pillanatban megszólalt a csengő.
- Nem. Itt nem lesz semmiféle chippendale show. – válaszolta.
- Csajok, megjöttek a limuzinok. – hallottam Sarah hangját az ajtóból.
- A mik? – néztem döbbenten.
- A limuzinok. – ismételte meg Car. – Azt hitted, itt fogjuk tartani a leánybúcsúd? – nézett körül.
- Mondjuk.
- Irány az autó! Az elsőbe ülj.
Az ajtón kilépve két hatalmas fehér limuzint pillantottam meg. 

- Azt megtudhatnám, hogy hová megyünk? – néztem Sarah-ra, aki egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe.
- Ünnepelni. – rántotta meg a vállát.
Körülbelül 20 perc autóút után egy külvárosi bár előtt parkoltunk le. Amint beléptünk meglepő látvány fogadott. Élő zene volt, a pincérek pedig mindössze öltönynadrágot és csokornyakkendőt viseltek. Pillanatokon belül mindkét oldalamon egy-egy úr termett, akik elkísértek a színpadon lévő trónomhoz. Miután leültem, kaptam egy tiarás fátylat, majd tennem kellett fogadalmat az estével és a házas életemmel kapcsolatban is. Hogy ki után kellett ismételnem a mondatokat? A konferanszié nem volt más, mint Bonnie.
Az este jól telt. A fogadalmak után megkaptam az ajándékokat, ami általában fehérnemű volt, majd megkezdődött a buli. A chippendale show után kaptam egy hatalmas tortát, az után pedig elkezdődtek a különböző feladatok, amiknek középpontjában főként az alkohol állt, így jó pár lány eléggé kiütötte magát. A limuzinok hajnalban vittek minket vissza Caroline-hoz. Bár én vagyok a menyasszony, egyedül nekem volt erőm arra, hogy lezuhanyozzak és átvegyem ruhámat Car egyik alvós pólójára. Miután lefeküdtem, pillanatokon belül ellepett az álom. Reggel, vagyis inkább már késő délelőtt fejfájással ébredtem a csengőszóra. Mivel senki nem ébredt még föl, én nyitottam ajtót. Mikor megláttam az ajtóban álló személyt, azt hittem, még álmodom.
- Szia Stacy! – köszönt, s hangjából meglepettség sugárzott.
- Szia Josh! – üdvözöltem én is.
- Csak Bonnie-ért jöttem. A bárban azt mondták, ide jöttetek. Haza kellene vinnem.
- Mindjárt szólok neki, addig gyere bentebb. – mondtam, majd bementem megkeresni húgát. – Bonnie, itt van Josh. Érted jött. – szóltam neki, s közben kerestem egy nadrágot is, amibe gyorsan belebújtam.
- Megyek. – mondta, majd lassan felült. – Mennyi az idő? – kérdezte fejét fogva.
- Mindjárt dél. – néztem az órára. – Igyekezz! – hagytam ott, s visszamentem Josh-hoz. – Kérsz valamit inni? Már ha van itthon Carnek valami üdítője. – nyitottam ki a hűtőt.
- Nem kérek semmit. – mondta. – Akkor tényleg igaz. Férjhez mész.
- Igen. – mosolyodtam el.
- Gratulálok! Szerencsés srác ez a Heikki.
- Köszönöm! Inkább én nevezném magam szerencsének.
- Mikor lesz az esküvő?
- Szombaton. Már csütörtök reggel megyünk Olaszországba.
- Olaszországban lesz?
- Igen, egy nápolyi kastélyban a tengerpart mellett.
- Akkor gondolom, elég sokan lesztek.
- Igen. 350 fő. – sóhajtottam. – Kár, hogy nem tudtok eljönni Bonnie-val.
- Mert nem tudunk elmenni?
- Nekem Bonnie azt mondta, hogy azon a hétvégén Spanyolországban koncerteztek.
- Ó, igen. Akkor még úgy volt, csak az óta lemondták. Valami baj volt a helyszínnel.
- Sajnálom. Így viszont eljöhetnétek ti is.
- Ó, hát köszönjük szépen a meghívást!
- Amúgy is szerettem volna, ha ott vagytok. Meghívóból még maradt, szóval majd küldök, ha hazaértem. – mondtam, s közben megérkezett Bonnie is.
- Elkészültél? – nézett rá Josh.
- Azt hiszem.
- Akkor mi nem is zavarunk tovább. Még egyszer köszönjük szépen a meghívást!
- Nem zavartok. A részleteket majd elküldöm e-mailbe.
- Köszönjük! – mondta, majd búcsú képen megölelt.
Mikor elmentek összedobtam egy könnyed ebédet, amiből a többiek is tudnak enni, mikor felkelnek, majd fölhívtam Heikkit. Elmeséltem neki, hogy találkoztam Josh-sal és meghívtam őket az esküvőre, beszéltünk az elmúlt hétvégéről, az esküvőről, hogy mennyire hiányzik a másik és sok minden másról is. Lassan a lányok is magukhoz tértek, én pedig elköszöntem tőlük és haza mentem. Meglepetésemre otthon már anya várt. Megbeszéltük az előző esti bulit, majd segített még az esküvő előkészítésében. Másnap délelőttre koszorúslány találkozót hívtam össze, ugyanis a szabó szólt, hogy elkészült. A ruhák szerencsére mindenkire tökéletesen passzoltak. Miután elment a szabó, a csajokkal úgy döntöttünk, hogy jár egy kis lazítás, és elmentünk a közeli plázába vásárolgatni, ebédelni és egy kellemes masszázsra is beugrottunk. Bár pihenésnek indult, mégis fáradtan értem haza, Bejártuk szinte a pláza összes boltját, így fájó lábakkal mentem föl a lépcsőn szobámba. Az ajtót kinyitva meglepő látvány fogadott, amitől elmúlt minden fáradtságom. Az ágyon jövendőbeli férjem aludt. Halkan lépdeltem bentebb, s feküdtem mellé. Annyira aranyosan aludt, hogy nem volt szívem fölébreszteni. Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd lementem a többiekhez.
- Heikki? – kérdezte Natasha.
- Alszik.
- Nem csodálom. Nem sokat aludt. – mondta apa.
- Szólj neki, kész a vacsora. – tálalt meg Natasha.
Ott hagytam a többieket, majd szobámba mentem. Heikki még mindig aludt.
- Jó reggelt álomszuszék! – birizgáltam haját.
Lassan megfordult, majd álmos szemekkel nézett rám. Mikor felfogta a történteket, mosolyogva húzott magához.
- Hiányoztál! – mondta, majd hosszasan megcsókolt.
- Te is nekem! – öleltem meg. – Éhes vagy? – pusziltam meg homlokát.
- Igen. – került felém, majd megcsókolta nyakam.
- Úgy értem, kész a vacsora.
- Én is úgy gondoltam. – nézett szemembe.
- Ja, gondoltam. – nevettem fel, majd az étkezőbe mentünk.
Vacsora alatt folyton a közelgő eseményről beszélgettünk. Heikkivel már mindkettőnkön nagy volt az izgalom. Személy szerint már semmi másra nem vártam, csak túl lenni az egészen. Már most fáradt voltam az előkészületek miatt, a java viszont még csak ez után következett.