2015. augusztus 23., vasárnap

~ MÁSODIK ÉVAD 34. rész

A jó időnek köszönhetően a csapattagok kin ebédeltek. Mivel apáéknál már nem volt hely, egy másik asztalhoz mentem.
- Csatlakozhatok? – néztem Stura.
- Nem igaz, hogy a sajtó még ebédelni sem hagy.
- A hírnév ára. – huppantam le mellé.
- Nézd! – fordította felém telefonját, miközben Ole és Nigel csatlakozott hozzánk. – Nem aranyos?
- D igen! – mosolyogtam. – Gondolom, már alig várod a hétfőt.
- Beszéltem Christiannal. Verseny után egyből megyek haza. Már holnap láthatom őket. – mondta csillogó szemmel.
Jó társaságban az idő gyorsan elrepült. Az időmérő kezdetére a paddock hátsó része szinte kiürült. Alig néhányan lézengtek csak. Mivel sok dolgom volt a lappal, ezért az időmérőt én az irodánkból, egy TV-n keresztül figyeltem. Mire rendbe szedtem a dolgokat, kezdhettem elölről, ugyanis az időmérő edzés befejeztével megérkeztek a nyilatkozatok.
- Végeztél mára? – kérdezte Heikki, mikor összefutottunk a paddockban.
- Dehogy is! Egyelőre ott tartok, hogy a weboldalunkon minden friss hír megtalálható. Azt hiszem az újság összerakásával késő estig fogok kínlódni. – sóhajtottam fáradtan.
- Hol van Dave?
- Haza kellett utaznia. Családi ügy.
- Értem. De te ma már nem dolgozol! Visszaviszlek a szállodába most azonnal, ahol elkészülünk és elmegyünk a divatbemutatóra.
- Az ma van? Teljesen kiment a fejemből. Mennyi az idő?
- Nyugi, még van majdnem két és fél óránk.
- Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
A szállodába visszaérve maratoni idő alatt sikerült elkészülnöm.
- Na? Hogy nézek ki? – léptem ki a fürdőből fülbevalómmal babrálva.
- Hűha! – mondtuk egyszerre Heikkivel, mikor megpillantottuk a másikat.
- Gyönyörű vagy! Mint mindig! – dicsért meg.
- Köszönöm! – fordultam körbe. – Remélem nem fognak többet bámulni téged a nők, mint a divatshow-t.
- Miért? Ilyen jól állna nekem ez a szín? – utalt színes ingjére.
- Hordhatnál többet ilyen összeállítást.
- Jó. Akkor holnaptól öltönyben fogom edzeni Sebet. – nevetett.
- Viszont nem ártana indulnunk. – néztem az órára.
A helyszínre pár percnyi autózás után meg is érkeztünk. A festői környezetben lévő Nabor Carrillo tó mellett már rengeteg híresség és újságíró volt jelen. Miután elfoglaltuk a helyünket a nézőtéren nem sokat kellett várnunk, hogy megkezdődjön a divatbemutató. Jessica, Jenson barátnője ezúttal sem okozott csalódást. Gyönyörű ruhákat mutatott be most is. A bemutató után a Button családot vettük célpontba.
- Gratulálok! Nagyon szépek lettek a ruhák! – mondtam.
- Köszönöm! Örülök, hogy eljöttetek. Remélem, jól érzitek magatokat! – mondta Jessica boldogan.
- Mi köszönjük a meghívást!
- Foglaljatok helyet, a vacsorát hamarosan tálalják. – mondta, majd megkerestük helyünket.
Jess köszönőbeszéde után feltálalták az ételt, ami olyan finom is volt, mint ahogyan kinézett.
A vacsora végeztével megkezdődött a parti. Mivel mindkettőnk előtt nehéz nap állt, mi inkább visszavonultunk a szállodába. A másnap korán indult. Szerettem volna összeállítani az újságot, még mielőtt kimegyek a pályára. A laptopot bekapcsolva meglepő üzenet fogadott. „Köszönöm, hogy helyettem is foglalkoztál az oldalunkkal. Hálából megcsináltam helyetted az újságot. Már csak a mai hírek és az interjú kell. Hajrá! Az oldalt csinálom én itthonról. Puszi, Dave” Megköszöntem neki, majd miután felöltöztem,
kimentem a pályára. A betétfutamok miatt a nézőtéren már most jó páran voltak, a paddockban viszont csak a kisebb kategóriák hozzátartozóit lehetett látni. A Forma 1-esek még csak ez után érkeztek meg.
- Szia! – puszilta meg Heikki homlokom, mikor rábukkantam a kamionok között. – Beszéltem Ollival.
- És mit mondtál neki?
- Hogy holnap délre Kanadában leszünk. Lefoglaltam a jegyeket.
- Hé! Ne úgy állj már a dologhoz, mintha a kivégzésedre mennél!
- Nem úgy állok. Csak..
- Ne szenvedj! Jó lesz, hidd el! Bízz magadban!
- Igenis asszonyom! De van egy meglepetésem számodra. Gyere! – vezetett a motorhome-ba.
Sebastian részlegébe érve tényleg meglepetés ért.
- Hanna! – üdvözöltem puszival Sebastian feleségét.
- Szia Stacy! - üdvözölt mosolyogva.
- Hogy vagy? Rég beszéltünk. Gyerekek?
- Köszönöm, jól vagyok! Ők most a nagyszülőknél vannak. Ők sem nagyon akarnak jönni, és én is jobban örülök, ha nincsenek itt. Nem akarom, hogy a fotósok állandóan a nyakunkon legyenek.
- Megértelek.
Hannaval órákig el tudtunk volna még beszélgetni, de engem hívott a munka. Még ebéd előtt volt egy interjúm a hazai pályán versenyző Sergio Perezzel, Miután végeztem vele visszamentem a motorhome-ba, hogy Heikkivel és a Vettel család jelenlévő részével ebédeljek. Sebnek és férjemnek az étkezés után lazítás következett, én pedig a pilóta parádéig föltettem laptopomra a Sergioval felvett interjút. Ez után rohantam a kamionhoz, hogy néhány versenyzővel készítsek egy-egy rövid videó riportot. A parádé után a pilóták elmentek felkészülni, én pedig megnéztem, minden dolgozónk a helyére került-e. A versenyt most kivételesen nem apáéktól néztem, hanem kiválasztottam egy helyet, ahol úgy gondoltam, izgalmas dolgok történhetnek. Megérzésem ma sem hagyott cserben. A pálya azon részén több izgalmas előzés és egy baleset is történt. Az ütközésben szerencsére sem Will Stevens, sem Max Verstappen nem sérült meg. Az autóból kiszállva mindketten csalódottak voltak, de nem hibáztatták a másikat. Amint visszavitték őket a boxba két újságírónk azonnal lesben állt a nyilatkozatokért. A versenytől viszont nem csak ők búcsúztak. A mezőnynek csak alig több mint a fele ért célba. Futam után elkészültek a fotók a pódiumról és környékéről, s miután megkaptam az interjúkat is, véglegesítettem a lapot, Dave pedig otthonról frissítette az oldalt. Munkám végeztével apához indultam, ugyanis megbeszéltük, hogy hármasban vacsorázunk, mielőtt haza indulna. A motorhome egyik szobájának ajtajához lépve apát hallottam telefonálni.
- Igen, én is jól éreztem magam. – mondta.
- Hát te? – kérdezte Adrian mikor meglátta, hogy hallgatózok.
- Sss!!
- Tudod, hogy ez nem szép, ugye?
- Igen. De te nem láttál semmit!
- Rendben! – bólintott, majd bement apához, aki még mindig telefonált.
- Sajnálom, de ma Stacyékkel vacsorázom, holnap pedig az első géppel megyek haza a családom többi tagjához. Tudod, a fiam és a feleségem már nagyon várnak…. Rendben! Szia!
- Ki volt az? – kérdezte Adrian.
- Geri. Szerette volna, ha még találkozunk, mielőtt hazamegy,
- Bejöhetek? – nyitottam be.
- Persze. – bólintott apa. - Amúgy sem lenne sok kedvem itt maradni vele, de holnap Aaront is én viszem úszni.
- Miért kellene itt maradnod? – kérdeztem.
- Geri hívott, hogy jó lenne összefutni, még mielőtt mindketten haza utazunk.
- Stacy, beszélhetnék még Christiannal?
- Persze! Megkeresem Heikkit és a kocsinál találkozunk.
Mire megtaláltam férjem és az autóhoz értünk már apa is ott volt. Egy szállodához közeli étterembe mentünk vacsorázni, s közben sok mindent átbeszéltünk.
- Azért ha ráértek, meglátogathatnátok minket. Aaronnak és Marynek is hiányoztok.
- Tudom, és ők is hiányoznak nekünk, de jelenleg örülünk, ha egymásra van időnk és otthon is tölthetünk pár napot.
- Megértelek.
- De amint lesz időnk, beugrunk.
- Rendben.
Vacsora után visszamentünk a szállodába, elbúcsúztunk apától, majd aludni tértünk. A repülő másnap délelőtt indult Kanadába. Épp, hogy lepakoltunk a hotelbe, Heikki összeszedte jégkorongos cuccait, amit Heli elküldött és már indultunk is a jégcsarnokba. Amint megérkeztünk elváltak útjaink. Ő bement az öltözőbe, majd hamarosan megkezdték a bemelegítést, 
én pedig összebarátkoztam a csapat többi tagjának rokonaival. A mérkőzésre rengetegen kilátogattak. Nem csak szurkolók, hanem edzők is voltak a közönség soraiban. A gólban és izgalomban gazdag meccs vége 5-7 lett a kanadai csapat javára. A levezetés után mindkét csapat bevonult az öltözőbe, mi pedig a büféhez mentünk, hogy együtt várjuk a csapatot.
- Minden rendben? – kérdeztem Heikkit, miután megláttam.
- Persze. – erőltetett mosolyt.

2015. július 8., szerda

~ MÁSODIK ÉVAD 33. rész

Pár másodperc múlva már fent is volt a nagy bejelentés. Jenson Button csapattulajdonosként folytatja. Bár a hír nem robbant bombaként, hisz a pletykák alapján már lehetett sejteni, az oldal mégis pörgött.
- Erről én mért nem tudtam? – kért számon Dave mikor már a szálloda felé indulva összefutottunk.
- Sajnálom, de megígértem neki, hogy nem szólok senkinek. Én is ma tudtam meg, hogy mégis igaz.
- El kellett volna mondanod! Mindegy.. milyen napod volt?
- Volt már jobb is.
- Apukád?
- Honnan tudod?
- Megkért, hogy beszéljek veled. De még mielőtt bármit is mondanál nemet mondtam neki. Ez a ti dolgotok, én nem szólhatok bele.
- Köszönöm.
Dave elment, én pedig megvártam a lassan közeledő Red Bull különítményt.
- Mi ez a nagy vidámság? – tettem fel a kérdést. A mai nap a csapat számára ugyanis nem okozott sok örömöt.
- Fiam lett! – újságolta Stu.
- Gratulálok! Hogy hívják?
- Mike. Mint apa. – mondta, miközben párás lett tekintete. Évekkel ezelőtt azt sem gondoltam volna, hogy Stunak egyszer felesége lesz, de hogy még gyermeke is születik, szinte hihetetlen.
- Jössz velünk ünnepelni? – kérdezték, miközben Geri sétált el mellettünk.
- Sajnálom, de most nem lennék jó társaság. De ti mulassatok jól!
- Ha nem baj, én sem tartok most veletek. Fárasztó volt a nap. – mondta Heikki rám nézve.
- Menj nyugodtan. – néztem rá.
- Nem lehet. Holnap korán kezdünk Sebbel.
- Akkor majd találkozunk. Jó pihenést! – mondták a többiek.
- Nektek pedig jó szórakozást! És még egyszer gratulálok! – öleltem meg Stut.
A pályáról egyenesen a hotelba mentünk. Mivel elég fárasztó napom volt, az úton alig szóltam valamit. Hagytam, hogy Heikki ossza meg velem napjának fontosabb eseményeit. Mikor megérkeztünk megvacsoráztunk, majd beszélgettünk Jens bejelentéséről, végül mikor már reménykedtem benne, hogy apa nem kerül szóba, Heikki felhozta a témát.
- Gondolkodtál már?
- Min?
- Chrisen.
- Ő az, aki titkolózik és leráz. Nem haragszom rá, csak rosszul esik, hogy így kezel, és féltem. A végén még valami olyat tesz, amit megbán.
- De te nem akarsz szóba állni vele.
- Egyszer keresett ma meg, hogy beszéljünk. Megértem, hogy elfoglalt, de máskor mindig volt ideje rám. Ha tényleg helyre akarja hozni a kapcsolatunkat, akkor legalább felhív, ha nem is tud megkeresni. 5 perce csak lenne rám. Különben is tudhatná, hogy nagyok az elvárásaim felé.
- Szóval, ha ma megkeresett volna még legalább egyszer, vagy felhívott volna, akkor kibékültél volna vele?
- Azt hiszem, igen.
- Hihetetlen vagy. – húzott magához mosolyogva, majd így aludtunk el.
A reggel a kelleténél korábban érkezett meg. Hajnalban vízcsobogásra ébredtem, majd nem sokall később Heikki jelent meg a fürdő ajtajában. Az óra hajnali 6-ot mutatott.
- Felébresztettelek? – kérdezte, majd megpuszilta homlokom.
- Nem számít. De te hová készülsz ilyen korán?
- Felébresztem Sebet. – mosolygott. – A pályán találkozunk.
- Lassan kezdek féltékeny lenni rá. Többet vagy már vele, mint velem.
- De téged vettelek el. Szeretlek! – mondta, majd kilépett az ajtón.
Mivel nekem még volt 1 órám az ébresztőig, behúzódtam az ágy közepére és visszaaludtam. Pontosabban csak szerettem volna. Épphogy kényelembe helyeztem magam, megrezzent a telefonom. Dave keresett. Szeretett volna találkozni velem a szokásos reggeli megbeszélés előtt, így arra jutottunk, hogy együtt reggelizünk a pályán. Amikor elkészültem kiléptem az ajtón és a kijárat felé indultam. A folyosón sétálva apa szobája előtt elhaladva fura érzés lett úrrá rajtam. Sosem volt még olyan, hogy ennyi ideig nem beszélünk. Megfordultam, majd visszaléptem apa ajtója elé. Már épp kopogni akarta, mikor az kinyílt.
- Szia Stacy! – köszönt döbbenten.
- Szia! – sóhajtottam. – Bemehetek? Vagy nagyon sietsz?
- Rád mindig van időm. – mosolyodott el, majd beengedett.
- Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Az utóbbi időben úgy éreztem, a munkád és más dolog is fontosabb, mint én.
- Nem. Nekem kell bocsánatot kérnem. Tényleg nem foglalkoztam veled annyit az utóbbi időben, mint kellett volna. Sajnálom!
- Attól, mert férjhez mentem, még ugyan úgy szükségem van rád.
- Tudom. Bocsánat! Szeretlek!
- Én is! – öleltem meg. – De most mennem kell. Dave már vár és téged sem akarlak feltartani.
- Igen, nekem is mennem kell.
- Pályára mész?
- Még nem. Van egy kis dolgom előtte. Majd ott találkozunk!
A pályára érve nemhogy Dave, a sajtóirodánk sem volt ott, ahol lennie kellett volna. Mint megtudtam, újonnan érkezett weboldalszerkesztő csapat miatt új irodát kaptunk. Az első bosszankodás után már örültem a másik helyiségnek, ugyanis az sokkal nagyobb volt és kényelmesebben elfértünk. Miután Dave-vel megbeszéltünk mindent, megérkezett a csapat is. Felosztottuk a teendőket és miután mindenki tudta, mi a dolga, indulhatott a munka. Mivel Dave-nek családi okok miatt sürgősen haza kellett utaznia, rám maradt az ő feladata is. A versenyzők megérkezése után mindenki hamar elfoglalta helyét és igyekezett a legjobb teljesítményt mutatni. Az utolsó szabadedzés után minden versenyző leadta nyilatkozatát, majd elvonult, hogy saját nyugalmában készüljön az időmérőre. Én apához indultam, hogy együtt ebédeljünk, mikor Heikki jött velem szembe.
- Neked nem Sebbel kellene lazítanod?
- Már megyek is vissza, főnökasszony! Csak telefonálni jöttem ki. Olli hívott. Akiről meséltem, hogy egy csapatban játszottunk az egyetemen.
- Igen.
- Hétfőn este Kanadában játszanak jótékonysági meccsen és megkért, álljak be én is a csapatba.
- Elvállaltad?
- Egyelőre azt mondtam neki, hogy holnap visszahívom.
- Miért?
- Nem tudom, hogy akarok-e játszani.
- Hogyhogy nem tudod? Te, akinek a jégkorong az élete része, kihagynál egy ilyen alkalmat?
- Nem tudom, hogy tudok-e úgy játszani, mint régen. Elég rég volt már korcsolya a lábamon.
- Komolyan ez a kifogásod? – mosolyodtam el. – Biztos vagyok benne, hogy ugyan olyan jó játékos vagy most is, mint régen. Különben is, egy ilyen mérkőzésen nem várják el azt, hogy úgy játssz, mint egy kupadöntőn. Szóval, ha rám hallgatsz, még ma visszahívod, hogy számítsanak rád.
- De ha beégek a te hibád lesz. – mondta komoly arccal, de szemében ott bujkált a mosoly.
- Akkor 2 hétig a kanapén alszok?
- Azt még majd meglátjuk. De most mennem kell, mielőtt Seb kirúg. – mosolyodott el, majd hosszú csók után otthagyott.
- Látom nagy a szerelem. – jött egy hang mögülem.
- Igen! – mosolyodtam el miközben válaszoltam 
Josh-nak.
- Nem tudod, merre találom Niki Laudát?
- Garázsban vagy a motorhome-ban. Miért?
- Koncertet adunk a menye születésnapján és a részletekről kellene beszélnünk. Azt mondta, ma keressem meg.
- Akkor hívd fel.
- Lemerültem.
- Ott jön Toto, akkor kérdezd meg tőle.
- Inkább nem. Hogy is mondjam.. a kapcsolatunk nem valami rózsás.
- Nem akarom tudni, hogy mit műveltél. – mondtam, mire elmosolyodott. – Lásd, milyen jószívű vagyok. – sóhajtottam, majd egyedül hagytam. – Szia Toto! – léptem a Mercedeses csapatfőnök mellé.
- Szia Stacy! Segíthetek valamiben? – kérdezte. Mivel csapatfőnök lánya vagyok, és már az előtt ismert, hogy újságírásba kezdtem volna, nem a szokásos riporter-F1 sztár kapcsolat alakult ki köztünk.
- Nikit keresem. Nem tudod véletlenül, merre van?
- Az étkezőnkbe nézd meg. Oda láttam bemenni nemrég.
- Köszönöm! – mentem vissza Josh-hoz. – Az étkezőben van. Segíthetek még valamiben?
- Nem. Köszönöm ezt is!
- Nincs mit! – mondtam, majd végre elindultam apához.

2015. április 4., szombat

~ MÁSODIK ÉVAD 32. rész

Sziasztok! Tudom, hogy elég sok idő telt el az utolsó rész óta, de most végre sikerült meghoznom a folytatást! Ígérem, igyekszem a következő részt is minél hamarabb megmutatni.
Ui.: Szeretném megköszönni, hogy a két rész között eltelt idő alatt sem hanyagoltátok a blogot. ♥
Jó olvasást!



Majd gyors csók után visszamentünk az esküvő helyszínére. A vendégek jól mulattak, s hamarosan megérkezett a vacsora is. Az ételek elfogyasztása után pedig jöhetett a torta.

Teljesen elkészülve mi is csak akkor láttuk, amikor a pincérek betolták. Kívánni sem tudtunk volna szebbet. A fényképek elkészítése után pedig végre felvághattuk. Szerencsére amilyen szép, olyan finom is volt. A torta elfogyasztása után folytatódott az ünneplés kifulladásig. Voltak olyanok, akik már 11 óra előtt visszavonultak, a legutolsó vendégek viszont jóval éjfél után döntöttek a pihenés mellett. Mire mi is el tudtunk indulni szobánk felé, már jóval elmúlt hajnali 3 is. Ruhám levételével, valamint hajam szétbontásával Caroline segített, majd beálltam a zuhany alá. Mikor végeztem belebújtam Heikki egyik pólójába, majd befeküdtem mellé. Először aludtunk el házaspárként. Az ébredés ideje korán eljött. Bár szerettünk volna még lustálkodni egy ideig, a vendégeket nem hagyhattuk magukra. Miután elkészültünk csatlakoztunk a többiekhez. A vendégek egy része még ebéd előtt elbúcsúzott és hazafelé indult, a többieket délután vitték ki a repülőtérre. Kora estére már csak Heikki szülei, Josh, Bonnie, Caroline és Mikkoék maradtak. Mikor mindent elrendeztünk, végre indulhattunk mi is a repülőtérre, ahol elváltak útjaink. Heikki szülei és Mikkoék Finnországba, a Connel ikrek pedig Anglia felé vették az irányt. Mi hosszú idő után végre hazatértünk Svájcba. A repülőn eltöltött pár óra pihenés jelenleg megváltó volt. Landolás után Heli várt minket és vitt haza. Annyira fáradtak voltunk, hogy gyors zuhanyzás után bedőltünk az ágyba és már aludtunk is. Reggel a házat betöltő finom illatokra ébredtem. Heikki már nem feküdt mellettem, így lementem a konyhába.
- Jó reggelt! – köszöntem Helinek.
- Jó reggelt!
- Heikki?
- A dolgozóba. Azt hiszem, a szüleivel beszél. De ülj le. Mindjárt megterítek. Rég voltatok már itthon. Gondoltam készítek valami különlegeset reggelire.
- Az illata alapján csak finom lehet.
- Jó reggelt! – ölelt át Heikki hátulról, majd kaptam egy puszit is.
- Jó étvágyat! – tette le elénk Heli a lazacos croissant-t rántottával.

- Köszönjük! – mondtam, majd nekiláttunk a reggeli elfogyasztásának.
- Mikor mentek Mexikóba?
- Holnap kora délután. – mondta Heikki.
- Én csak csütörtök reggel.
- Hogyhogy? – kérdezte Heli.
- Holnap és szerdán is jön egy-egy lány, akik szeretnének nálunk dolgozni. Velük lesz egy kis beszélgetésem majd. Addig Dave intézi a többit Mexikóban.
Reggeli után beszéltem anyáékkal, majd leültünk Heikkivel, hogy kiválasszuk a tökéletes helyszínt nászutunkra. Mivel mindkettőnknek más volt a maga elképzelése, nehezebb volt döntenünk, mint gondoltuk. Végül sikerült kiválasztanunk egy a Seychelles-szigeteken lévő hotelt. Mire végeztünk kész lett az ebéd is. Heli most sem hazudtolta meg magát. Tökéletes ételt varázsolt az asztalra. Heikkivel úgy döntöttünk, a délutánt pihenéssel töltjük, kikapcsolódunk egy kicsit. Mivel szép idő volt, arra jutottunk, elmegyünk egy kicsit a közeli hegyekbe. A rövidre tervezett sétából egész délutánunkba kerülő program lett, amit egyáltalán nem bántunk. Mire visszatértünk lakásunkhoz, már besötétedett. Vacsora után megnéztünk pár nászajándékot, majd aludni térünk. Másnap délelőtt, amíg én a mexikói előkészületeken dolgoztam Heikki összepakolt, ebéd után pedig kivittem a reptérre. Miután hazaértem konferencia videohívást indítottam Dave-vel és néhány munkatárssal, majd Helivel úgy döntöttünk, szétnézünk a város boltjaiban, vacsorára pedig betértünk a környék egyik legjobb éttermébe. Bár még 24 órája sem volt, hogy Heikki elment, mégis éreztem hiányát. Megmondani sem tudom, mikor feküdtem le nélküle. A következő két nap lassan, sőt, még annál is lassabban telt. Bár Dave-vel folyamatosan kapcsolatban álltunk, mégsem éreztem úgy, hogy teljes mértékben kiveszem a részem a munkából. A két lánnyal készült interjú sem sikerült a legjobban. Viszont végre eljött az utazás napja. A repülőút alatt meglepő társaságom akadt. A mellettem lévő széken ugyanis Josh foglalt helyet. 

- Szia Stacy! – köszönt mikor leült mellém.
- Szia Josh! – üdvözöltem meglepetten. – Hát te? Hogy kerülsz ide?
- Itt volt koncertünk pár napja és úgy döntöttem, hogy utána Mexikóban pihenem ki magam.
Az előzőleg eltervezett repülőgépen való dolgozásból és pihenésből Mexikóig tartó beszélgetés majd pihenés lett. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után még mindig órákig tudok beszélgetni Josh-sal. Utunk a landolás után is folytatódott, ugyanis mint kiderült, nem csak ugyan abban a hotelban, de még egy emeleten is található szobánk. Kipakolás után rögtön a pályára indultam. Bár már este volt, tudtam, hogy Heikki és apa még biztos ott van. Épp akkor lett vége a csapatmegbeszélésnek, mikor megérkeztem.
- Szia! – öleltem át apát.
- Szia kicsim!
- Heikki?
- Na, szép! Férjhez mentél és már nem is érdekel az apád?
- De igen, érdekel, és örülnék, ha mesélne arról, hogy hogy van, miközben megkeressük drága férjemet.
- Nem kell keresni, ott jön. – nézett hátam mögé. – Mesélni pedig majd máskor fogok, ugyanis most rohannom kell. Majd találkozunk! Jó légy! Szia!
- Szia! – fordultam utána.
- Azt hittem, már sosem érsz ide. – ölelt át Heikki. – Mi az? – kérdezte, mikor észrevette, hogy még mindig döbbent arccal bámulok apa után.
- Láttad ezt? Egyszerűen lerázott.
- Biztos dolga van.
- Igen. Szerintem is. Biztos még rengeteg interjút kell adnia. – mondtam cinikusan. – Heikki. Csütörtök este van. Ilyenkor semmi dolga nincs még.
- Ettél már? – terelte a szót Heikki.
- Valamikor a repülőn még.
- Akkor most elmegyünk vacsorázni, Christiant pedig békén hagyod mára. Megegyeztünk?
- Rendben!
Visszamentünk a szállodába, majd hozattunk magunknak vacsorát. Így legalább nyugodta beszélhettünk át mindent. Másnap végre beindult a pörgés. Szabadedzések, interjúk, gyengélkedő csapatok és nagy bejelentés is színesítette a napot. Épp befejeztük a reggelit, mikor Jenson sétált felénk.
- Sziasztok! Stacy, lenne rám egy perced?
- Persze! Mond, miről van szó?
- Nem lehetne..
- De igen. – bólintottam. – Gyerünk a sajtószobánkba.
- Menj előre, mindjárt megyek én is.
- Rendben!
Ezzel Jenson eltűnt, én pedig miután elbúcsúztam Heikkitől, a sajtószoba felé indultam. Nem sokkal megérkezésem után kopogtak, majd Jens lépett be.
- Szia! – köszöntem meglepetten. A versenyzők, ha egy újságíróval tartanak megbeszélést, a sajtósuk mindig velük tart. Jens pedig egyedül volt. – Megkínálhatlak valamivel?
- Nem, köszönöm! Elnézést, hogy ide rángattalak, de nem szerettem volna, ha mások is tudnak róla, szóval szeretném kérni a teljes titoktartásodat.
- Rendben, de miről van szó?
- Szeretnék bejelenteni valamit és titeket tartalak a legalkalmasabbnak, hogy közöljem a világgal döntésemet.
- És megosztod velem, vagy barchbázzunk?
- Persze. – nevetett, majd halkan közölte velem először az egyik hírt, amire őszintén szólva már számítottam, majd a másikat is, ami hatalmas meglepetés volt. – Ha neked megfelelne, ebédelhetnénk együtt és közben elmesélnék mindent, amit le is írhatsz.
- Hűha! Ezek aztán a hírek! Akkor találkozunk a paddock clubban.
- Rendben! Köszönöm!
Jenson elment, hogy szerepeljen az első edzésen, én pedig apához indultam, hogy meginterjúvoljam.
- Végül az utolsó kérdésem az lenne, hogy mit keres itt Geri.
- Stacy!
- Apa.
- Az interjút befejeztük, most dolgom van.
- Ne rázz le, amikor róla van szó, rendben?
- Nem rázlak le, csak dolgom van.
- Jó! Akkor menj a dolgodra. A nap végi összegzést majd Sandra készíti a csapatoddal. – mondtam, majd kiviharoztam.
- Stacy..! – szólt utánam, de én nem fordultam vissza. Egyedül akartam lenni. Az első hely, amit a legalkalmasabbnak találtam egy kis magányra, az Heikki szobája volt. Írtam egy SMS-t Dave-nek a változásokról, és, hogy délelőtt már ne nagyon számítson rám, majd elkezdtem összeírni a kérdéseimet Jens számára. Bár gondolataim inkább másfelé jártak, körülbelül negyed óra alatt sikerült összeállítanom mindent, s gondolataimat már csak apáékra irányítottam. Hamarosan Heikki nyitott be a szobába.
- Szia! Hát te? – kérdezte meglepődve.
- Ezt én is kérdezhetném. – mondtam, miután csókot váltottunk.
- Vége az edzésnek. Beugrottam néhány dologért.
- Mi? Már vége az edzésnek?
- Igen, miért? Mióta ülsz itt?
- Az edzés előtt jöttem még ide. Most viszont rohannom kell, megbeszélésem lesz! Szeretlek!
- Én is!
- Heikki.. – fordultam vissza. – Beszélhetnénk majd?
- Igen. Ebéd után följövünk ide, de utána a garázsban leszek. Ott megtalálsz.
- Köszönöm! – öleltem meg, majd elrohantam. – Bocs a késésért, csak teljesen belemerültem valamibe. – mentegetőztem Jensonnek mikor megérkeztem. – Régóta vársz?
- Semmi baj, mi is nemrég érkeztünk meg,
- Akkor kezdhetjük? – kérdeztem, miután rendeltünk.
- Igen. – bólintott, majd föltettem első kérdésem.
Az interjút hamar befejeztük, viszont, mint magánember és barát, még tovább beszélgettünk.
- Nekünk most mennünk kell. – állt fel Jens.
- Én is megyek. Megírom, szabadedzés után majd átküldöm és felteszem.
- Rendben!
- Köszönöm, hogy mi lehettünk azok, akiknél először bejelented.
- Mert te vagy az egyetlen, akiben bízom.
- Kedves vagy! Sok sikert a délután folyamán!
A sajtószoba felé indultam, hogy megírjam a cikket, mikor apa állított meg a paddockban.
- Stacy, beszélhetnénk?
- Ha Geriről van szó, nem érdekel. Minden mással kapcsolatban keresd Dave-t vagy Sandrat.
- De Stacy..
- Dolgoznom kell. Bocs. – hagytam ott, majd tovább indultam.
- Hová ez a nagy sietség? – kapta el karom Heikki. – Már észre sem veszel?
- Sajnálom, csak..
- Chris a baj.
- Beszéltél vele?
- Igen. Mondta, hogy nem akarsz szóba állni vele.
- És megkért, hogy téríts észhez? – kérdeztem, mire Heikki nem válaszolt. – Nagyszerű! Az apám a saját férjemet küldi rám.
- Adnod kéne neki egy esélyt.
- Kinek? Gerinek?
- Igen. Miért kell egyből a legrosszabbat feltételezned róla?
- Egyszer, körülbelül 10 évvel ezelőtt rajongtam érte. Csodáltam őt a karrierje és a szépsége miatt. Mindaddig, amíg meg nem láttam, amint apával enyeleg. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.
- Ne idegeskedj ezen. Minden rendben lesz!
- Rendben! Most viszont mennem kell dolgozni.
Mire elkészítettem a cikket a délutáni szabadedzés is a végét járta. Mivel még nem szóltam a többieknek a változásról, így gyorsan megkerestem illetékeseket.
- Sandra, kérlek, siess a munkáddal. Ezen a hétvégén ugyanis kapsz még egy csapatot.
- Melyiket?
- A Red Bullt.
- Hogyhogy?
- Úgy gondolom, hogy lég régóta dolgozol már nálunk és sikerült felnőnöd a feladathoz.
- Köszönöm! Akkor megyek is, hogy mindent el tudjak intézni.
Mikor már lecsendesedett a paddock a szabadedzés után, megrezzent a telefonom. „Engedélyezem ;)” jött az üzenet Jensontól. Pár másodperc múlva már fent is volt a nagy bejelentés.

2014. október 27., hétfő

~ MÁSODIK ÉVAD 31. rész

Már reggel volt. Annyira fáradt voltam előző este, hogy amint lehunytam a szemem, már el is aludtam. Ma viszont elérkezett életem legszebb napja.
Kikeltem Heikki mellől és az ajtóhoz mentem. Mikor kinyitottam Carline állt velem szemben.
- Jó reggelt! – lépett be.
- Neked is! – hallottam Heikki hangját.
- Legyetek szívesek elbúcsúzni egymástól. Legközelebb ugyanis már csak a ceremónián találkoztok.
- Muszáj már hajnali negyed 8-kor elkezdeni készülődni? – tette fel a kérdést Heikki.
- Attól tartok, igen. – ültem vissza mellé az ágyban. – Vagy nem készülök el teljesen és kénytelen leszel elvenni félig kész hajjal, fél pár cipőben. – nevettünk fel.
- Így is feleségül veszlek én. – döntött hátra, majd megcsókolt.
- Na jó. Stacy, 10 perc múlva várlak! – hagyott ott minket Caroline.
Mivel jól ismerem barátnőmet, hamarabb átmentem a másik szobába, ahol már várt a ruhám. Nem sokkal utánam befutott a fodrász is, s nekilátott hajamnak. Hamarosan a koszorús lányok is megérkeztek és ők is elkezdtek a szépítkezni. A hajam elkészültével a sminkes látott neki arcomnak. Mire az is elkészült, fölhozták az ebédemet. Ebéd és sminkigazítás után eljött a pillanat, amikor magamra ölthettem ruhámat. Az idegesség ekkor kezdett kijönni rajtam.
- Mi a baj? – kérdezte Car, mikor felálltam, hogy belebújjak ruhámba, majd megszédültem és visszaültem a székre.
- Nincs semmi gond, csak az idegesség. – mondtam. – Remeg a kezem, görcsben van a gyomrom.
- Nincs miért aggódni. Nemsokára kimondod az igent és belépsz a boldog házasok táborába.
A ruhámat felvéve a tükör előtt álltam.
Valahogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtörténik. Tényleg férjhez megyek.
- Szerintetek mit fog hozzá szólni Heikki? – néztem végig koszorúslányaimon.
- El lesz ragadtatva. – mondta Sarah.
- Bátyámat ismerve.. – kezdett bele Ruut – Odáig lesz!
- Szerintem meg is fog hatódni. – mondta Essi.
- Csak azt ne! Megfogadtam, hogy nem fogom lesírni a sminkem. Ehhez pedig az is kell, hogy Heikki ne kezdjen el könnyezni.
Beszélgetésünket kopogás törte meg.
- Bejöhetek? – nyitott be apa.
- Persze! – bólintottam.
- Akkor mi megyünk is. – mondták a többiek.
- Készen állsz? – kérdezte apa.
- Igen. – sóhajtottam. – Vagyis nem.
- Akkor indulhatunk.
- Nem! Várj!
Apa kérdően nézett rám.
- Jól áll a ruhám?
- Igen. Nagyon gyönyörű vagy benne!
- És a hajam?
- Stacy! Szép vagy, minden rendben van. Már csak el kellene indulni, mielőtt a násznép azt hiszi, megszöktél.
- Rendben! – sóhajtottam hatalmasat, majd megindultunk.
A templomhoz érve

már csak koszorúslányaim, valamint az ikerlányok és öcsém állt az épület előtt.
- Kezdődhet? – néztek rám, mire bólintottam.
A templomban megszólalt az orgona hangja, majd megkezdtük a bevonulást. Először Beverly és Emma ment Aaronnal, majd a koszorúslányok következtek. Mikor ők is elfoglalták helyüket, apa rám nézett.
- Mehetünk?
- Azt hiszem.
Apába karolva indultunk meg az oltár felé. Heikkit meglátva szívem egyre hevesebben vert. Hatalmas gombóc keletkezett torkomban, mikor Heikki megtörölte szemét.
- Vigyázz rá! – mondta apa, majd átadott neki.
A szertartás hamarosan megkezdődött. Könnyeimet szerencsére itt sikerült visszatartani. A gyűrűket öcsém adta át nekünk.
Miközben felhúztuk egymás ujjára a két kis ékszert, lepergett előttem az elmúlt 6 év. Még mindig tisztán emlékszem a napra, amikor először megláttam. Mikor ezek után Heikki megcsókolt, olyan volt, mint az első csókunk. Nem a Svájcban történtre gondolok itt, hanem arra, ami Belgiumban történt. Az első igazira. A szertartás végén a vendégek a templom elé állva várták, hogy kisétáljunk. Mikor mi is kiértünk a rizseső után elárasztottak minket a jókívánságokkal. Nemsokára átsétáltunk a kastélyhoz, ahol az anyakönyvvezető várt minket. Itt már nem tudtam visszatartani könnyeimet. Mielőtt itt is örök hűséget ígértünk volna egymásnak, mindketten felolvastuk a másikhoz írt fogadalmainkat. Szemfestékem vízállósága mentett meg attól, hogy a ceremónia végére mindenhol festékfoltos legyen arcom. Már jogilag is elmondhattuk, hogy házasok vagyunk. Nem maradt már hátra, csak a fényképezkedés. A csoportképek után – együtt az egész vendégsereg, menyasszony a koszorúslányokkal, vőlegény a lányok kísérőivel, ifjú pár a szülőkkel, stb. – amíg a többiek az ünnepség helyszínére mentek,
ahol a pincérek étvágygerjesztőket és italokat szolgáltak fel, mi visszavonultunk egy kicsit. Amíg nekem megigazították sminkemet és hajamat, Heikki a szüleivel beszélgetett.
- Azt hiszem, lassan idő van. – biccentett a falon lévő óra felé férjem, amikor már csak ketten maradtunk.
- Akkor vágjunk bele! – vettem nagy levegőt, majd elindultunk a többiekhez.
A kertbe vezető ajtónál már várt minket Caroline. Mikor meggyőződött, hogy felkészültünk, kiment szólni a konferansziénak.
- Hölgyeim és Uraim, Tisztelt vendégek! Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy bemutassam önöknek Mr. és Mrs. Huovinent! – hallottuk, majd rákulcsoltam ujjaimat Heikkiére, s mikor kinyílt az ajtó, kisétáltunk a vendégek közé.
A zene megszólalt, majd mikor nagyjából a „parkett” közepére értünk bemutattuk az ekkorra betanult táncunkat. Minden szempár ránk szegeződött. Mikor végeztünk tapssal jutalmazták előadásunkat. A zene véget ért, s egy újabb következett, a vendégek pedig táncra perdültek. Mindkettőnket sorra kértek le az emberek. Rövid idő alatt táncoltam apával, apósommal, Dave-vel, Adammel, de még Josh-sal is.
- Milyen érzés házasnak lenni? – kérdezte Josh tánc közben.
- Semmihez sem fogható. – mondtam, s széles mosolyra húztam számat.
- Gratulálok és nagyon sok boldogságot! – ölelt meg, s máris következő partnerem karjai közt voltam.
- Ugye tudod, mindig is feleségül akartalak venni? – nézett szemeimbe Stu.
- Mégis Georgiát vetted el.
- Mert neked jött ez a Huovinen gyerek, akibe halálosan belezúgtál, így hát feladtam. És akkor jött az asszony. – bökött felesége felé, aki épp apával táncolt.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.
- De komolyan. – váltott hangsúlyt. – Régen volt idő, mikor úgy gondoltam, lehetne köztünk több is.
- Tudom. – bólintottam. – Csak nem akartad, hogy rámenjen a barátságunk.
- Ezt te honnan..? – kérdezte zavartan.
- Alábecsülsz. – mosolyogtam. – Most viszont megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Táncoljunk el az asztalunkig és közben ne adj át senkinek. Ha még valakivel táncolnom kell a vacsora előtt, garantálom, hogy a menyasszonytáncból semmi nem lesz.
Stu elnevette magát majd teljesítette kérésemet. Az asztalhoz érve végre le tudtam ülni. Miközben belekortyoltam pezsgőmbe, a vendégeket néztem. Mosolyra húzódott a szám, ahogy láttam a többieket boldogan táncolni. Mivel eddig egy percet sem tudtam egyedül lenni a mai nap, megpróbáltam észrevétlenül elsurranni. A tengerpart felé indultam, hogy pár perc erejéig átgondoljam, mi is történt velem ilyen rövid idő alatt és mi vár rám elkövetkezendő éveimben. Már épp megnyugodtam, hogy senki nem vette észre, hogy eljöttem, mikor valaki megszólalt mögöttem.
- Azt hiszem ezzel elkéstél!
- Mivel? – fordultam hátra.
- Még a szertartás előtt kellett volna megszöknöd. – mosolyodott el Heikki.
- Ne reménykedj. Nem megszökni akartam.
- Akkor? Miért hagytál ott mindenkit egy szó nélkül?
- Csak szerettem volna kicsit egyedül lenni és gondolkodni. – mondtam, miközben megfogta kezem és együtt indultunk tovább.
Szótlanul mentünk le a partra s ott is csöndben telt már perc.

- Emlékszel az első találkozásunkra? – mosolyodtam el.
- Soha nem fogom elfelejteni. – nézett rám. – Utáltál, pedig nem is ismertél. Végig lázadtad a vacsorát, majd elküldtél.
- De te visszajöttél.
- Mert látni akartalak.
- Miért?
- Miért akartalak látni?
- Nem. Miért akartál megismerni egy olyan embert, akiből sugárzott, hogy látni sem akar téged? Miért bocsájtottál meg nekem mindig? Miért pont engem választottál? Miért bontottad fel az eljegyzésed? Nem tudhattad biztosra, hogy mi fog történni. Mi van, ha megbántad volna? – Szegeztem neki ezeket és ehhez hasonló kérdéseimet.
- Igazából nem tudom. Csak azt tudom, hogy az első pillanattól kezdve, mikor megláttalak, valami megváltozott. Valami más lett. Olyan érzés kerített hatalmába, ami eddig még sohasem. Először nem akartam, hogy utálj, aztán, hogy szomorú légy, meg akartalak védeni mindentől, ami fájdalmat okozott neked. De nem tudtam, hogy tegyem. Végül addig fajult a dolog, hogy azt sem akartam, hogy mással légy. Magamnak akartalak és ekkor döbbentem rá, hogy mit jelentesz nekem. A legfurcsább pedig az egészben az, hogy erre nem hónapok elteltével jöttem rá, hanem elég volt mindössze pár nap. – mondta, s én csillogó szemekkel figyeltem. – De te miért tartottál ki mellettem? Hisz nem egy baklövésem volt.
- Azzal fogtál meg, hogy nem hagytad rá a dolgokat. Mikor gorombán viselkedtem veled, te megbocsájtottál, mert a dolgok mögé láttál. Tudtad, hogy nem rád irányul haragom. Aztán mindent elkövettél azért, hogy feldobd a napom. A közös programok, vagy csak a reggeli telefonhívások, hogy megtudd, hogy vagyok. Foglalkoztál velem, pedig nem érdemeltem meg. Aztán valami megváltozott. Egyik pillanatban vonzottál, másikban taszítottál. Egyszer mindent elkövettél, hogy mellettem légy és ne érjen semmi rossz, aztán pedig ellöktél magadtól.
- Annyira meg akartalak védeni a rossz dolgoktól, hogy én okoztam neked fájdalmat vele.
- Akkorra viszont már megváltozott valami. Már tudtam, hogy akár mi is történik, nem foglak elengedni. – mondtam, mire hosszasan megcsókolt.
- Gondoltad volna, hogy a történtek után mi itt fogunk állni férj és feleségként?
- Tudtam hogy el fogsz venni. – mondtam magabiztosan.
- Ó, tényleg? És honnan?
- Mert nem tudsz nekem ellenállni.
Beszélgetésünket ismerős hang szakította félbe.
- Csakhogy megvagytok! Már tálalnák a vacsorát. Mindenki rátok vár! – teremtett le minket Car.
- Megyünk már! – mondta Heikki, majd gyors csók után visszamentünk esküvőnk helyszínére.

2014. szeptember 22., hétfő

~ MÁSODIK ÉVAD 30. rész

A másnap hamarabb eljött, mint gondoltuk volna. Az utolsó napunk kezdődött meg jegyespárként. Ha eddig egy pillanatra is azt hittük, fárasztóbb napunk már nem lehet, tévedtünk. Az esküvő előtti nap ugyanis mindennél rosszabb. Izgalom, idegesség, sietség, minden játszott. A korai kelés után, mikor Heikki lement edzeni, én elmentem leellenőrizni a ruhákat és az előkészületeket. A konyhába érve örömmel láttam, hogy a szakácsok és segédeik szorgosan egyeztetik, kinek mikor mi a dolga, valamint a cukrászcsapat is elkezdte a tortánk készítését. Az utam ezek után kifelé vezetett, ahol szintén örömmel láttam, hogy már az asztalok és a székek is a helyükre kerültek. Épp a kastély melletti templomba igyekeztem, hogy megnézzem az ottani díszítést is, mikor megcsörrent telefonom. Car hívott, hogy újabb csapat vendégsereg érkezett. Visszamentem, s örömmel láttam, a rengeteg embert. Sarah-ék, Heikki többi családtagjai, a csapattagok és a cég dolgozói is megérkeztek. Épp ekkor érkezett meg Heikki is, így körbevezettük vendégeinket a helyszínen, majd megmutattuk nekik ideiglenes szállásukat. Mire végeztünk újabb vendégsereg érkezett. Sajnos arra már nem volt időnk, hogy őket is körbevezessük, így gyors üdvözlés után elmentünk az utolsó táncóránkra, majd sietősen megebédeltünk és a 2 tanúval, valamin apával és leendő anyósommal elindultunk az esküvői próbára. Mire végeztünk, már az összes vendég megérkezett a helyszínre. Próbáltunk mindenkit üdvözölni, de nem vagyunk benne biztosak, hogy sikerült. A vendégeket magukra hagyva Heikkivel újra bejártuk a terepet. Örömmel láttuk, hogy már készítették a vacsorát a konyhában, valamint a tortánk is nagyjából elkészült. Már csak az utolsó simítások voltak rajta hátra. Annyi tennivalónk volt még, hogy nem is gondoltunk a vacsorára. A többiek már rég befejezték az étkezést, mikor mi korgó gyomorral megérkeztünk.
- Merre jártatok? – kérdezte Caroline.
- Úgy minden felé. – válaszoltam.
- Látom, eléggé elfáradtatok. Menjetek fel a szobátokba, majd felküldöm a vacsorátokat az egyik pincérrel.
- Nagyon szépen köszönjük! Fogalmam sincs, hogy fogom végigcsinálni a holnapi napot.
- Már csak azt kell kibírnod. Utána mehettek a nászútra, ahol pihenhettek.
- A hova ahol mit csinálhatunk? Vasárnap délután megyünk haza, onnan pedig szerda reggel irány Mexikó.
- Akkor mikor mentek nászútra?
- Majd szezon végén. – mondta Heikki. – Stacynek még jó is lenne, mert ő el tud menni a munkahelyéről 1-2 hétre, de nekem, ha verseny van, ott kell lennem.
- Akkor pihenjétek ki magatokat nagyjából Mexikóig. És most is. Irány felfelé! Mindjárt küldöm a vacsorát. Holnap reggelig pedig már nem akarlak titeket látni.
- Értettük! – mondtuk egyszerre Heikkivel, majd felmentünk szobánkba.
Nemsokára meg is érkezett a pincér a vacsoránkkal, majd miután ettünk, elpakolt utánunk. Amíg Heikki a fürdőben volt, én szobánk ablakából figyeltem a tengert. Naplementében még gyönyörűbb volt.
- Szeretnél lemenni, igaz? – ölelt át hátulról.
Nem válaszoltam, csak tovább figyeltem a hullámokat.
- Gyere. – fogta meg kezem, majd magával húzott.
Egyenesen a partra mentünk, s a tengert figyelve álltunk egymás mellett.
- El sem hiszem, hogy holnaptól a feleségem leszel. – húzott szorosan magához.
- Még mondhatok nemet. – néztem komolyan a szemébe.
- De nem fogsz.
- Tényleg? Honnan tudod?
- Mert nem tudsz nélkülem élni. – mosolyodott el, majd megcsókolt.
Már besötétedett, mikor visszaindultunk. Az előtérben Josh-sal futottunk össze.
- Sziasztok! – köszönt ránk.
- Szia! – üdvözöltük mi is.
- Hát ti? Azt hittem, már rég elvonultatok és készültök a holnapra.
- Mára már eltiltottak minket. – mondtam.
- Sziasztok! – lépett oda hozzánk Mikko. – Heikki! Rég láttalak!
- Nagyon hiányoztál. – nevetett Heikki.
- Nem iszunk meg valamit? Már ha elengeded. – nézett rám.
- Nem függ tőlem, nyugodtan elmehet, ha szeretne. – mosolyogtam.
- Bárcsak az én feleségem is ilyen lenne.
- Fent találkozunk. – mondta Heikki, majd gyors csókot váltottunk, s elmentek.
- Jó téged ilyen boldognak látni. – mondta Josh. – Látszik, hogy nagyon szeretitek egymást. Heikkitől mindent megkaphatsz. Többet, mint én tudtam nyújtani.
- Hé, amire szükségem volt, azt tőled is megkaptam.
- Én nem így érzem, de hagyjuk a múltat. Te holnap férjhez mész. Amúgy mikor volt az eljegyzés?
- Hónap elején. Szóval, körülbelül 2 hét alatt kellett mindent leszerveznünk.
- Mennyi? Mások évekig szervezik.
- Igen, de mi szeretjük a kihívásokat.
- De mire fel volt ez a nagy sietség?
- Nem tudom. Így alakult.
- Ne értsd félre, de nem Heikki miatt tettétek ilyen hamarra az esküvőt?
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy nem lehet, hogy Heikki fél? Mármint attól, hogy elveszít.
- Nem tudom. Nem hiszem. Tudja, hogy mennyire szeretem, és, hogy soha nem fogom elengedni.
- Nem úgy értem.
- Hanem?
- Tudod.. hallottam, hogy mikor megismertétek egymást, ő jegyben járt valakivel és..
- És?
- És, hogy attól fél, hogy ez megismétlődik. Mármint, hogy felbontja az eljegyzést egy másik lány miatt. Így inkább feleségül vesz és hozzád láncolja magát.
- Ez hülyeség! Közösen hoztuk meg a döntést az időpontról. Egyikőnk sem erőltette a másikra az időpontot. Csak egyszerűen nem akartuk tavaszra tenni, mert nem tudjuk, hogy hogyan alakul majd a szezon és mennyi időnk lesz rá. A téli esküvőt pedig kizártuk.
- Értem. Bocsánat.
- Semmi baj.
- Nekem viszont most mennem kell. Holnap találkozunk. Szia!
Elválva egymástól a szobába indultam. A fölfelé vezető úton folyton az járt a fejemben, amit Josh mondott. A helyiségbe belépve Heikki már várt.
- Kibeszélgettétek magatokat? – néztem Heikkire.
- Inkább ő beszélt, én hallgattam. – nevette el magát. – Valami baj van?
- Nincs, csak fáradt vagyok. – erőltettem mosolyt, majd mellé feküdtem. – Heikki. Kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Miért akartad, hogy ilyen hamar házasodjunk össze?
- Nem azt mondtam, hogy márpedig össze kell házasodnunk 29-én, hanem csak feldobtam egy ötletet, te pedig igent mondtál rá.
- Akkor nem azért mondtad, mert minél hamarabbra akartad?
- Igazából az is benne volt, de nem ez volt a legfőbb. Ha az időpont lett volna a legelső szempont, akkor elvittelek volna Vegasba és ott összeházasodtunk volna. De mért kérdezted?
- Nem fontos. – néztem rá, mire felhúzta egyik szemöldökét és úgy figyelt. – Jó. Josh kérdezett valamit..
- És mi volt az?
- Hogy nem-e azért akarsz ilyen gyorsan elvenni, mert attól félsz, hogy megismétlődik az, ami Sannaval volt.
- Stacy! – nézett mélyen a szemembe. – Te vagy az a nő, akiért bármire képes lennék. Akiért az életemet adnám. Felőlem akár ki jöhetne velem szembe, akkor sem hagynálak el érte. Az előző jegyességemet azért is bontottuk fel, mert az a kapcsolat már csak egy erőltetett dolog volt. Egyre erősebben húztuk a madzagot, s a végén elszakadt. De érzem, hogy velünk ilyen soha nem fog előfordulni, ugyanis még mindig ugyan azt érzem, amit akkor, amikor először megláttalak. – mondta csillogó szemekkel, nekem pedig könnyek szöktek szemeimbe. – Szóval, ha tetszik, ha nem, holnaptól a feleségem leszel, és soha nem foglak elengedni!
Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam rá mit mondani. Egyszerűen csak szorosan hozzá bújtam és lehunytam a szemem, amit legközelebb kopogás miatt kellett kinyitnom. Már reggel volt. Annyira fáradt voltam előző este, hogy amint lehunytam a szemem, már el is aludtam. Ma viszont elérkezett életem legszebb napja.

2014. szeptember 21., vasárnap

~ MÁSODIK ÉVAD 29. rész

Reggel a szokottnál jóval később ébredtem. Még azt sem vettem észre, mikor Heikki felkelt mellőlem. Kikeltem az ágyból majd lementem. Sem a nappaliban, sem az étkezőben nem találtam senkit. A kert felől Aaron hangját hallottam, így kimentem. Anya és apa épp kisöcsémmel játszottak, Mike a növényeket gondozta, Natasha pedig épp akkor ért haza a bevásárlásból.
- Jó reggelt! – köszöntek mikor megláttak.
- Jó reggelt! – üdvözöltem őket én is.
- Mit kérsz reggelire? – kérdezte Natasha.
- Semmit. Nem vagyok éhes. Csak egy kávét kérek.
- Biztos?
- Persze! – bólintottam. – Heikki? – kérdeztem a többiektől.
- Valahol a lakásban. – kaptam meg a választ.
Megkaptam a kávémat,
majd tovább figyeltem szüleimet kisöcsémmel. Pár másodperccel később két kar fonódott össze derekamnál.
- Min gondolkodsz? – támasztotta meg Heikki állát vállamon.
- Semmin. Csak néztem ki a fejemből. – fordultam meg, majd hosszú csókot váltottunk.
- Mi a baj? Feszült vagy.
- Már túl akarok lenni ezen az egészen. – fúrtam vállába fejem.
- Az esküvőn?
- Nem. Az esküvőt várom. Csak az előtte lévő herce-hurcát, ami a következő napokban lesz.
- Nehéz dolog is 2 hétbe belesűríteni azt, amit egy átlagos pár 2 évig tervez.
- Közelről sem vagyunk átlagos pár. – néztem rá, majd nevettük el magunkat.
Ami igaz, az igaz. A mi kapcsolatunk nem mindennapi. A megismerkedésünktől kezdve semmi nem úgy zajlott nálunk, mint ahogy két normális ember között szokott. Különleges volt mind a megismerkedésünk, az, ahogyan összejöttünk, az eljegyzés és az eddig eltöltött idő is. Keresve sem találnák még egy olyan emberpárt, akik története egyezne a miénkkel.
- Azt hiszem, mondanom kell valamit, amitől nem leszel elragadtatva. – nézett rám Heikki.
- Ne kímélj! – sóhajtottam.
- Beszéltem Carrel. Azt mondta, van egy kis probléma.
- Ez nem igaz..
- Nyugi, annyira nem nagy tragédia. Csak pár apróság. A szalvéták anyaga nem olyan, mint rendeltük, a szalvétagyűrűk gravírozása csak pénteken lesz kész, vagyis csak szombat reggelre tudják elvinni a helyszínre, a négyzet alakú tányérokból nincs annyi, amennyi nekünk kellene, így csak a kör alakúakat tudnak vinni, valamint a lampionosok visszamondták, így egyelőre úgy néz ki, nincs mit felengednünk. De Car intézkedik.
- Más valami?
- Egyelőre nincs.
- Egyelőre? – vontam fel szemöldököm. – Biztató vagy.
- Minden rendben lesz! – húzott szorosan magához.
- Nagyon remélem. – sóhajtottam. – Ma még a tányérból van kevés, holnap meg már a pap nem tud eljönni.
- Elveszlek én pap nélkül is, attól ne félj.
- Naa! Valami együttérzést? Elvégre a te esküvőd is lesz. – löktem meg vállát.
- Jól van! – nevetett, majd szorosan magához húzva megcsókolt.
A nap további része inkább már a pakolással telt, másnap ugyanis indult a repülőnk Olaszországba. Jó néhány cuccunkat már hamarabb elküldettük anyáékhoz, így nem a versenyhétvégére összeszedett ruhákkal indulhattunk neki az útnak.
A reggel nehezen indult. Az elalvás után kapkodás következett, majd rohanás a reptérre. Az oda vezető úton a taxiban felhívtam Caroline-t, aki már a helyszínen tartózkodott, hogy érdeklődjek ruhámról, és az előző napi gondokról. Car csupa jó hírekkel szolgált. A ruhám biztonságos helyen van, a szalvétagyűrűk gravírozását megsürgette, így péntek délutánra már a helyükön lesznek, és talált új, ráadásul olasz céget, akiktől sikerült beszereznie a lampionokat. Azt hiszem, barátnőmnek valami természetfeletti képessége van, hogy mindent képes elintézni szinte egy varázsütésre. A repülőtérre megérkezve örömmel vettem tudomásul, hogy bőven van még időnk beszállásig. Talán az izgalomtól, talán az unalomtól, de mintha egy örökké valóság lett volna, amíg várakoztunk. Mikor megszólalt a hang, hogy kezdjük meg a beszállást, hatalmasat sóhajtva indulunk el. A repülőút alatt Heikkivel mindent átbeszéltünk még egyszer. Mi hogy lesz, ki, mikor hová megy, mi után mi következik és hasonlók. Landolás után megkerestük csomagjainkat, majd a helyszínre indultunk. A kastélyhoz érve Caroline fogadott minket. Az előkészületek már javában zajlottak. A székek, asztalok, díszek és a többi kellék is halomban állt arra várva, hogy helyükre kerüljenek. Miután körbenéztünk az épületben, hogy minden rendben van-e, a városba mentünk ebédelni. A helyszínre visszaérve örömmel vettem tudomásul, hogy a benti rész díszítése már majdnem készen áll, és a kertben is állítják fel a pavilonokat. Amíg szüleim és Natasháék elfoglalták szobáikat, mi Caroline-nal leültünk megbeszélni a dolgokat.
- A ruhám? – tettem fel kérdésem.
- Biztonságos helyen. – nézett Heikkire. – És a koszorúslányruhákat is külön helyiségbe tettük.
- Csokor?
- Szombat reggel hozzák.
- Minden rendben zajlik a díszítéssel, az ételekkel, a zenekarral..?
- Igen, minden a legnagyobb rendben van.
- Biztos?
- Igen. Nyugi, Stacy! Nem lesz semmi baj.
- Remélem. A pap is eljön?
- Mondtam, hogy elveszlek én a nélkül is. – nézett rám Heikki. – Anyakönyvvezető van, nem?
- Van anyakönyvvezető is és a pap is holnapra már itt lesz. – próbált nyugtatni Car.
- Csak lennénk már túl az egészen.
- Ne aggódj! Inkább menjetek pihenni. Majd szólok, ha kelletek. – küldött el minket.
Pihenés gyanánt lementünk a tengerpartra. Ott állva, az esküvőn gondolkozva jöttem rá, kívánni sem tudnék jobb férjet Heikkinél.
- Szeretlek! – fordultam hozzá, majd fúrtam bele arcom vállába.
- Én is téged, de mi történt?
- Semmi, csak rájöttem, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy te vagy nekem.
Heikki nem válaszolt, csak szorosan átölelt. Percekig álltunk így a parton, figyelve a hullámokat. Lassan visszaindultunk. Mivel Heikki szülei és testvérei gépe nemsokára landolt, ezért Heikki, apa, Mike és én külön autóval indultunk értük. A reptéren hamar rájuk találtunk, majd üdvözlés után visszaindultunk esküvőnk helyszínére. Mire megérkeztünk, Natasha és anya már kész vacsorával vártak minket. Ettünk, körbe vezettük a többieket a helyszínen, majd késő estig beszélgettünk.

~ MÁSODIK ÉVAD 28. rész

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen későn hoztam az új részt. Tudom, már hamarabb megígértem, de a véglegesítésére most jutott időm. Kárpótlásul viszont a mai 2 extra hosszúságú rész mellé, holnap újabb, hasonló terjedelmű epizód kerül fel. Jó olvasást! :)

Majd elindultunk a leánybúcsúmba.
- Még mindig nem áruljátok el hová megyünk? – néztem a lányokra.
- Nem. – mondták egyszerre.
- Nagyszerű. – dőltem hátra.
Pár perc autóút után Caroline háza előtt parkoltunk le.
- Megérkeztünk. – mondta, majd kiszálltunk.
A házba belépve rengeteg ember jött elő. Barátok, kollégák, ismerősök, mindenki, aki számít. Üdvözlés után mindenki kapott egy-egy poharat a kezébe majd elindult a buli.
- És? Mi a program? Hamarosan becsönget két egyenruhás pasi, akik majd sztriptízelni fognak nekem? – kérdeztem Caroline-t, s abban a pillanatban megszólalt a csengő.
- Nem. Itt nem lesz semmiféle chippendale show. – válaszolta.
- Csajok, megjöttek a limuzinok. – hallottam Sarah hangját az ajtóból.
- A mik? – néztem döbbenten.
- A limuzinok. – ismételte meg Car. – Azt hitted, itt fogjuk tartani a leánybúcsúd? – nézett körül.
- Mondjuk.
- Irány az autó! Az elsőbe ülj.
Az ajtón kilépve két hatalmas fehér limuzint pillantottam meg. 
- Azt megtudhatnám, hogy hová megyünk? – néztem Sarah-ra, aki egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe.
- Ünnepelni. – rántotta meg a vállát.
Körülbelül 20 perc autóút után egy külvárosi bár előtt parkoltunk le. Amint beléptünk meglepő látvány fogadott. Élő zene volt, a pincérek pedig mindössze öltönynadrágot és csokornyakkendőt viseltek. Pillanatokon belül mindkét oldalamon egy-egy úr termett, akik elkísértek a színpadon lévő trónomhoz. Miután leültem, kaptam egy tiarás fátylat, majd tennem kellett fogadalmat az estével és a házas életemmel kapcsolatban is. Hogy ki után kellett ismételnem a mondatokat? A konferanszié nem volt más, mint Bonnie.
Az este jól telt. A fogadalmak után megkaptam az ajándékokat, ami általában fehérnemű volt, majd megkezdődött a buli. A chippendale show után kaptam egy hatalmas tortát, az után pedig elkezdődtek a különböző feladatok, amiknek középpontjában főként az alkohol állt, így jó pár lány eléggé kiütötte magát. A limuzinok hajnalban vittek minket vissza Caroline-hoz. Bár én vagyok a menyasszony, egyedül nekem volt erőm arra, hogy lezuhanyozzak és átvegyem ruhámat Car egyik alvós pólójára. Miután lefeküdtem, pillanatokon belül ellepett az álom. Reggel, vagyis inkább már késő délelőtt fejfájással ébredtem a csengőszóra. Mivel senki nem ébredt még föl, én nyitottam ajtót. Mikor megláttam az ajtóban álló személyt, azt hittem, még álmodom.
- Szia Stacy! – köszönt, s hangjából meglepettség sugárzott.
- Szia Josh! – üdvözöltem én is.
- Csak Bonnie-ért jöttem. A bárban azt mondták, ide jöttetek. Haza kellene vinnem.
- Mindjárt szólok neki, addig gyere bentebb. – mondtam, majd bementem megkeresni húgát. – Bonnie, itt van Josh. Érted jött. – szóltam neki, s közben kerestem egy nadrágot is, amibe gyorsan belebújtam.
- Megyek. – mondta, majd lassan felült. – Mennyi az idő? – kérdezte fejét fogva.
- Mindjárt dél. – néztem az órára. – Igyekezz! – hagytam ott, s visszamentem Josh-hoz. – Kérsz valamit inni? Már ha van itthon Carnek valami üdítője. – nyitottam ki a hűtőt.
- Nem kérek semmit. – mondta. – Akkor tényleg igaz. Férjhez mész.
- Igen. – mosolyodtam el.
- Gratulálok! Szerencsés srác ez a Heikki.
- Köszönöm! Inkább én nevezném magam szerencsének.
- Mikor lesz az esküvő?
- Szombaton. Már csütörtök reggel megyünk Olaszországba.
- Olaszországban lesz?
- Igen, egy nápolyi kastélyban a tengerpart mellett.
- Akkor gondolom, elég sokan lesztek.
- Igen. 350 fő. – sóhajtottam. – Kár, hogy nem tudtok eljönni Bonnie-val.
- Mert nem tudunk elmenni?
- Nekem Bonnie azt mondta, hogy azon a hétvégén Spanyolországban koncerteztek.
- Ó, igen. Akkor még úgy volt, csak az óta lemondták. Valami baj volt a helyszínnel.
- Sajnálom. Így viszont eljöhetnétek ti is.
- Ó, hát köszönjük szépen a meghívást!
- Amúgy is szerettem volna, ha ott vagytok. Meghívóból még maradt, szóval majd küldök, ha hazaértem. – mondtam, s közben megérkezett Bonnie is.
- Elkészültél? – nézett rá Josh.
- Azt hiszem.
- Akkor mi nem is zavarunk tovább. Még egyszer köszönjük szépen a meghívást!
- Nem zavartok. A részleteket majd elküldöm e-mailbe.
- Köszönjük! – mondta, majd búcsú képen megölelt.
Mikor elmentek összedobtam egy könnyed ebédet, amiből a többiek is tudnak enni, mikor felkelnek, majd fölhívtam Heikkit. Elmeséltem neki, hogy találkoztam Josh-sal és meghívtam őket az esküvőre, beszéltünk az elmúlt hétvégéről, az esküvőről, hogy mennyire hiányzik a másik és sok minden másról is. Lassan a lányok is magukhoz tértek, én pedig elköszöntem tőlük és haza mentem. Meglepetésemre otthon már anya várt. Megbeszéltük az előző esti bulit, majd segített még az esküvő előkészítésében. Másnap délelőttre koszorúslány találkozót hívtam össze, ugyanis a szabó szólt, hogy elkészült. A ruhák szerencsére mindenkire tökéletesen passzoltak. Miután elment a szabó, a csajokkal úgy döntöttünk, hogy jár egy kis lazítás, és elmentünk a közeli plázába vásárolgatni, ebédelni és egy kellemes masszázsra is beugrottunk. Bár pihenésnek indult, mégis fáradtan értem haza, Bejártuk szinte a pláza összes boltját, így fájó lábakkal mentem föl a lépcsőn szobámba. Az ajtót kinyitva meglepő látvány fogadott, amitől elmúlt minden fáradtságom. Az ágyon jövendőbeli férjem aludt. Halkan lépdeltem bentebb, s feküdtem mellé. Annyira aranyosan aludt, hogy nem volt szívem fölébreszteni. Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd lementem a többiekhez.
- Heikki? – kérdezte Natasha.
- Alszik.
- Nem csodálom. Nem sokat aludt. – mondta apa.
- Szólj neki, kész a vacsora. – tálalt meg Natasha.
Ott hagytam a többieket, majd szobámba mentem. Heikki még mindig aludt.
- Jó reggelt álomszuszék! – birizgáltam haját.
Lassan megfordult, majd álmos szemekkel nézett rám. Mikor felfogta a történteket, mosolyogva húzott magához.
- Hiányoztál! – mondta, majd hosszasan megcsókolt.
- Te is nekem! – öleltem meg. – Éhes vagy? – pusziltam meg homlokát.
- Igen. – került felém, majd megcsókolta nyakam.
- Úgy értem, kész a vacsora.
- Én is úgy gondoltam. – nézett szemembe.
- Ja, gondoltam. – nevettem fel, majd az étkezőbe mentünk.
Vacsora alatt folyton a közelgő eseményről beszélgettünk. Heikkivel már mindkettőnkön nagy volt az izgalom. Személy szerint már semmi másra nem vártam, csak túl lenni az egészen. Már most fáradt voltam az előkészületek miatt, a java viszont még csak ez után következett.