~ MÁSODIK ÉVAD 12. rész

Reggel mindketten elaludtunk, így rohanással indult a nap.
- Ebédelünk együtt? – kérdezte Heikki mielőtt elváltunk a bejáratnál.
- Sajnálom, de nem lehet. Az orvos.. – kezdtem bele mondatomba, s rájöttem, hiba volt.
- Milyen orvos? - nézett rám aggódva.
- Semmi különös, csak a pályakórházban elmondtam, hogy előző nap rosszul lettem, és a biztonság kedvéért kért nekem időpontot a kórházba az egyik dokihoz. Oda kell mennem. Nyugi, nincs semmi baj! – simítottam meg arcát.
- Akkor jó! – csókolt meg, majd mindketten dolgozni mentünk.
A délutánt tűkön ülve vártam. Próbáltam munkával lefoglalni magam, de szabadedzés alatt nem sok hír van, így nem nagyon sikerült. Még dél sem volt, de visszamentem a szállodába átöltözni, s fél 2 után nem sokkal már meg is érkeztem a kórházi váróba. Mivel voltak előttem, így akármennyire is szerettem volna, nem kerültem hamarabb sorra. Hamarosan viszont eljött az idő, mikor az asszisztens engem szólított. Bementem, majd pár perc beszélgetés után megvizsgált. Mivel a doktorúr szeret minden vizsgálatot elvégezni, és csak akkor biztos a dologban, ha minden jel erre utal, egy vérvétel után engedett csak el. Megígértettem vele, hogy amint van eredmény, telefonáljon. A paddockba visszaérve az a látvány fogadott, hogy Heikki épp Sannat öleli. Úgy gondoltam, nem zavarom őket, így az étterembe mentem, s egy nagy adag fagyiba fojtottam magam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő, így eléggé meglepődtem, mikor Stu ült le velem szemben.
- Most mi a probléma? – húzta közelebb magához a fagylaltkelyhemet, s evett bele.
- Heikkivel megcsaljuk egymást. Ő Sannaval, én pedig Josh-sal. Csak ő ez miatt szakítani is akar velem, mert nem szeret már, nekem viszont csak botlás volt. Vasárnap akar elhagyni, futam után. – mondtam ki hirtelen.
- Megcsaltad Heikkit? Josh-sal? Állj! Hogy kerül ide Josh? És honnan veszed, hogy Heikki nem szeret, megcsal és el fog hagyni?
- Kedden délután találkoztam Josh-sal, és megcsókolt. Más nem történt. Szóval.. igazából nem is csaltam meg. Az pedig nyilván való, hogy Sannat szereti. Folyton együtt vannak.
- Heikki tudja már?
- Normális vagy? – néztem fel rá. – Hogy már most elhagyjon?
- Stacy. Őszintén válaszolj! Te részeg vagy?
- Nem ihatok alkoholt. – vágtam rá kapásból, aztán rájöttem, nem ezt a választ kellett volna adnom.
- Miért?
- Munkaidőben? – néztem föl rá, s megnyugodva láttam, hogy ő nem gondolt másra. Csak nekem jár a fejemben folyton a terhesség? Úgy látszik igen.
- Heikki ezért nem hagyna el. Tudja, hogy szereted. És miből gondolod, hogy megcsal, valamint honnan veszed, hogy vasárnap akar szakítani?
- Folyton együtt vannak, és hallottam, ahogy azt mondja Sannanak, hogy vasárnap, futam után beszél velem.
- És neked egyből az jött le ebből, hogy szakítani akar. – sóhajtott.
- Miért? Te mire gondolnál?
- Hát erre, biztos nem. Megnyugtatlak, hogy Heikki nem csal meg!
- Miért? Te tudsz valamit?
- Mi? Nem. Csak ismerem.
- Én is ismerem. Vagyis, eddig azt hittem.
- Stacy, ne gondolj ilyenekre. Csak felidegesíted magad a semmin. Ha idegeskedsz, az pedig nem tesz jót. Árt a bőrödnek. – mondta, mire elnevettük magunkat.
- Nem ígérhetek semmit.
- Ne is tedd. Ne nekem ígérgess, hanem maradj nyugodt. Heikki mindennél jobban szeret!
Beszélgetésünk után még átnéztem egy halom cikket, majd visszatértem a hotelba. Szerencsére Heikkinek nem volt ideje kérdezősködni, hogy mi volt az orvosnál, ugyanis mire visszaért a lakosztályba, addigra már aludtam. Szombaton elég ideges voltam. Nem csak azért, mert az orvos még mindig nem hívott, hanem mert egyre jobban közeledett a vasárnap. Szerencsére nem sok munkám volt, így tudtam beszélni anyával és Sarah-val is nap közben. Akárhogy próbálkoztak, nem sikerült megnyugtatniuk. Ha a vasárnap estére gondoltam, hatalmas gombóc lett a torkomban és görcsbe rándult gyomrom. Este együtt mentünk vissza a szállodába Heikkivel, majd a vacsorát a szobánkba hozattuk. Étkezés után megnéztünk egy általam kiválasztott filmet, majd aludni tértünk. Az éjszaka viszont nem telt a legjobban. Szinte egész éjjel forgolódtam. 2 percenként az órát néztem, majd mikor már nem bírtam tovább, inkább fölkeltem, kiültem a kanapéra, s bekapcsoltam a TV-t. Nemsokára Heikki ült le mellém.
- Mi a baj? – ölelte át vállam.
- Semmi, csak nem tudok aludni. – válaszoltam.
- Mit nézünk? – kérdezte, s ölembe hajtotta fejét.
- Nem tudom. Nem értek olaszul. – mosolyodtam el.
Ez után annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy Heikki beszél hozzám.
- Hahó! Stacy! Merre jársz?
- Elgondolkodtam. Bocs!
- És min?
- Nem lényeg.
Heikki nagyot sóhajtva állt föl, s telefonját nyomkodva ment ki a fürdőbe. Valami miatt ösztönösen mentem hallgatózni. Megérzésem nem csalt, tényleg telefonálni ment. Mivel finnül beszélt, nem sokat értettem, csak annyit tudtam leszűrni, hogy lemondja a mai estét. Az óra ugyanis már hajnali fél 4et mutatott. Gyorsan visszaültem a kanapéra, majd Heikki is kijött a fürdőből.
- Heikki, beszélnünk kell. – mondtam.
- Most?
- Igen.
- Rendben, de előtte én is szeretnék valamit mondani.
- Hagy mondjam én először. – néztem égkék szemeibe.

~ MÁSODIK ÉVAD 11. rész

Attól, mert Sarah-val már nem először beszéltem a Heikki - Sanna dologról, még ugyan úgy megvoltak bennem a kételyek. És mivel vészesen közeledett a vasárnap, egyre rosszabb volt. Éjszaka alig aludtam valamit, így reggel fáradtan ébredtem. Fölkelnem viszont muszáj volt, ugyanis 9-kor kezdődtek az interjúk. Reggeli után kerestem egy ruhát, ami illik egy lap vetőjéhez, majd útnak indultam. A szerkesztőség parkolójába egyszerre értem Dave-vel, aki szigorú főnöknek öltözött. Elegáns öltözet, rezzenéstelen, komor arc. Bent már jó páran várakoztak. Jó vezetők lévén, hogy húzzuk az időt és ezzel növeljük a feszültséget, az irodában még megittunk egy kávét, majd az első jelentkezőt 9 óra után 5 perccel hívtuk be. Mivel nem gondoltuk, hogy ennyien lesznek, ezért egy rövid ebédszünetet is kénytelenek voltunk közbeiktatni. Tényleg rövid volt, körülbelül 20 perc alatt végeztünk is. A délutánunk ugyanis egyikünknek sem volt szabad. Nem sokkal 2 óra előtt fejeződtek be az interjúk, és 10 perc alatt meg is hoztuk a döntést. A legjobbnak egy fiatal hölgy, Lisa Frewen bizonyosult. Azonnali kezdéssel, igaz, még csak az angliai szerkesztőségbe, de föl is vettük. Miután végeztünk, Dave haza indult csomagolni, én pedig még egy kicsit bent maradtam az irodába. Volt még néhány elintéznivalóm. A parkolóba menet nem mindennapi élmény ért.
- Mindig is tudtam, hogy sokra fogod vinni az életben. – jött egy ismerős hang mögülem.
Mikor megfordultam leesett az állam. Tény, hogy 5 év alatt az ember elég sokat változik, de hogy ennyit. Az akkor csábos mosolyával és zavarba ejtően szép szemeivel elbűvölő srácból mára egy komoly, jóképű férfi érett.
- Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem Josh-t, miután szóhoz tudtam jutni.
- Neked is szia! Köszönöm, jól vagyok! – mosolygott. – Jelenleg két turné közötti szüneten vagyunk, így hazajöttünk a régi barátokhoz. Hallottam, hogy te is itthon leszel, és gondoltam eljövök, meglátogatlak. Hogy vagy?
- Köszönöm szépen, jól vagyok. Nincs okom panaszra. Nagyon jól megy mind a vállalkozás is. Dave-vel szerencsére egy hangon vagyunk.
- És mi a helyzet a magánéleteddel? Hallottam, hogy sok nehézség árán, de összejöttetek Heikkivel és azóta is együtt vagytok.
- Igen. Boldogok vagyunk. Heikki egy főnyeremény. – mosolyodtam el.
- A madarak azt csiripelték, hogy kicsit elbizonytalanodtál a kapcsolatotok terén.
- Tényleg? Akkor az a kismadár hazudott. – Utállak Sarah!
- Stacy, túl régóta ismerlek ahhoz, hogy hazudni tudj nekem.
- Jó. – sóhajtottam. – Volt egy kis bizonytalanságom. De azt hiszem, mostanra már elmúlt. – mondtam, ő pedig egyre közelebb lépett hozzám.
- Pontosabban még mindig megvan. – nézett a szemembe.
Válasz helyett csak egy nagyot sóhajtottam, mire magához húzott.
- Azt hiszem, nekem mennem kell. Este indulunk Olaszországba és még van egy kis elintéznivalóm előtte.
- Rendben. Búcsú puszi? – kérdezte, mire bólintottam.
Azt hittem, hogy majd az arcomra kapok egy puszit, e helyett viszont egy csókot kaptam. Ami a legrosszabb pedig, hogy viszonoztam csókját.
- Életem legnagyobb hibája volt elhagynom téged. – mondta, mikor elengedett.
- Josh, hagyjuk ezt. Nekem mennem kell.. – indultam az autómhoz.
Út közben próbáltam kiverni a fejemből az előbb történteket, de nem nagyon sikerült. Szerettem volna elmondani Heikkinek, hisz nincs titkom előtte, de nem volt rá alkalmam. A nap további része kapkodásból állt. A gépünk ugyanis még aznap este indult Svájcba, ahonnan másnap reggel mentünk Olaszországba. Már dél volt, mire a szállodaszobába értünk. Eléggé el voltunk fáradva, ezért úgy döntöttünk, inkább hozatunk föl ebédet. A szobaszerviz nemsokára meg is hozta a rendelt ételt, aminek elfogyasztása után jobbnak éreztem, ha nem megyek messzire a fürdőtől.
- Jobban vagy már? – kérdezte Heikki, mikor körülbelül fél óra múlva kijöttem, és lefeküdtem az ágyra.
- Nagyjából. Azt hiszem, túl sokat és túl gyorsan ettem.
- Biztos nincs semmi komolyabb baj?
- Biztos. Csak egy kis gyomorrontás.
- Azért szeretném, ha ma nem dolgoznál. Pihenj!
- Tehetek mást?
- Nem. – mosolygott, majd elment megkeresni Sebet, én pedig egyedül maradtam a szobába.
Mivel az idő múlásával egyre jobban éreztem magam, így úgy döntöttem, hogy mégiscsak kimegyek a pályára szétnézni. Mikor Heikki meglátott eléggé meglepődött, de szigoron kívül, óvást, valamint boldogságot is láttam szemébe. Annak örült, hogy lát, de annak nem hogy nem maradtam a szállodába pihenni, ahogy ígértem. Ez után együtt mentünk vacsorázni, s mikor látta, hogy sokkal jobban vagyok, boldogan tértünk vissza a lakosztályba. Másnap már teljes erővel vetettem magam bele a munkába. Úgy döntöttünk, hogy az újságba készítünk egy cikket a pályakórházban lévő csapattal is. Mivel hirtelen ötlet volt és mindenki szorgosan dolgozott, én mentem be elkészíteni a riportot.
- Köszönöm szépen, hogy a rendelkezésünkre állt! – mondtam, majd kifelé indultam, de egyszerre kapott el az émelygés és a szédülés.
- Minden rendben? – kérdezte az orvos.
- Igen. – válaszoltam. – Csak túl hirtelen álltam föl, valamint azt hiszem, elkaptam a vírust a kisöcsémtől.
- Megvizsgálhatom?
- Nem hiszem, hogy komolyabb lenne a baj. Csak egy kis vírus.
- Épp ezért. Egy ilyen vírus komolyabb is lehet. – mondta, s egy gyors vizsgálatot végzett el rajtam, majd pár percig magamra hagyott. – Tessék! – nyújtott át egy papírt, mikor visszajött. – A doktorút holnap délután 2-re várja önt a St. Maria kórházban.
- Egy nőgyógyász? – néztem döbbenten.
- Igen. Nos, a tünetei alapján én arra következtetek, hogy ez nem betegség, hanem ön állapotos.
- Értem. – mondtam, s még mindig nem tértem magamhoz. Mi? Hogy terhes? Én?
A pályakórházból kijövet rengeteg dolog járt a fejemben. Hogy lehetnék terhes? De mi van, ha tényleg az vagyok? És mi lesz velünk Heikkivel? Mi van, ha már hamarabb szakít velem? Akkor, mikor elmondom neki, hogy mi történt otthon Josh-sal. Mi lesz velem? Ilyen gondolatok közepette sétáltam vissza a paddockba, s észre sem vettem, hogy Heikki közeledik.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Persze, miért? – kérdeztem kizökkenve gondolkodásomból.
- Csakhogy a pályakórházból jössz.
- Ja, csak egy riportot készítettem a csapattal az újságba!
- Akkor megnyugodtam! És min gondolkoztál úgy el?
- Csak a most készített anyagon.
- Értem. De most rohannom kell! Szia! – puszilta meg homlokom, s már el is tűnt.
Aznap mindent megtettem, hogy eltereljem gondolataimat lehetséges terhességemről, Heikkiről, Sannaról, Josh-ról és minden másról, így szinte megállás nélkül, egész estig dolgoztam. Ez este nem csak azon látszott meg, hogy később értem a szállodába, mint Heikki, hanem azon is, hogy a vacsora után vettem egy rövid zuhanyt, s amint bedőltem az ágyba, elaludtam.

~ MÁSODIK ÉVAD 10. rész

Mivel a Belga és az Olasz futam között idén nem volt szünet, így a hét eleje szinte csak repüléssel telt. Hétfőn már hajnalban keltünk, nekem ugyanis délelőtt már Angliában kellett lennem. Kora reggel indult a gépünk, s 9-kor már a londoni repülőtéren is voltunk. Miután cuccainkat lepakoltuk anyáéknál, mindketten dolgozni mentünk. Heikki bement a gyárba, én pedig a szerkesztőségbe vettem az irányt. Tartottunk egy értekezlet, ahol megbeszéltük a hétvége történéseit, valamint átnéztük a ma megjelent újságot is. Mikor végeztünk mindennel, Dave-vel elmentünk ebédelni, s megbeszéltük a holnapi állásinterjút. Deanne helyére ugyanis muszáj valakit fölvennünk. Dave-nek hála, már holnap megtarthatjuk az interjúkat. Nemsokára elváltak útjaink, s én haza indultam. A lakásba érve Natasha fel-alá járkálva telefonált.
- Stacy, a legjobbkor jössz! – mondta. – Az óvodából telefonáltak, hogy Aaron beteg lett. Maryt ki van kapcsolva, Chris nem veszi fel, Mike Londonban van, nekem pedig 10 perc múlva a bankban kell lennem. El tudnál menni öcsédért és elvinni az orvoshoz?
- Persze! – válaszoltam. – Mi az orvos telefonszáma? Út közben felhívom. Menj nyugodtan a bankba.
- Köszönöm! A telefon mellett van a kis könyvben.
- Rendben!
Kikerestem az orvos telefonszámát, majd elindultam Aaronért az óvodába. Út közben föl is hívtam az orvost, aki sajnos rossz hírrel szolgált. Jelenleg nem tartózkodott a város környékén. Fogalmam sem volt mit tegyek. Hirtelen viszont beugrott, hogy Adam orvos. Igaz, sebész, de attól egy ilyen betegséget is tud kezelni. Rögtön föl is hívtam. Szerencsére pont akkor járt le a műszakja a kórházban, így rögtön hozzánk indult. Mire megbeszéltük a dolgokat, meg is érkeztem az intézmény elé. Leparkoltam, majd bementem Aaronért.
- Hol van anya? – kérdezte szomorúan mikor meglátott. Elég rossz színben volt.
- Anya most nem tudott jönni, mert dolgoznia kell. Gyere, hazamegyünk. – vettem ölembe. – Mi a baja? – néztem a pedagógusra.
- Belázasodott és hányt is nemrég. – válaszolta. – Reméljük, minél hamarabb meggyógyul.
- Mi is! – mondtam, majd haza indultunk.
Mikor megérkeztünk fölvittem szobájába, kerestem neki gyógyszert, majd Adam is megérkezett.
- Úgy látszik, ő is beleesett a vírusba. – mondta, miután megvizsgálta. – Írok föl neki rá gyógyszert, de fontos, hogy figyeljetek arra, hogy ne száradjon ki. Enni nem nagyon fog, viszont próbáljon meg minél többet inni. Körülbelül 3 nap és túl lesz rajta.
- Rendben! Köszönjük!
- Nincs mit! Ez a dolgom! Ha bármi van, szóljatok!
- Fogunk! És köszönjük még egyszer!
Miután Adam elment Natasha is hazaért, így elmentem kiváltani a gyógyszert. Mikor hazaértem, öcsém inkább még rosszabbul volt, mint előtte, így rögtön be is adtam neki az első adag orvosságot, majd leültem vele mesét nézni. Nemsokára ő elaludt az ölemben, s én is elbóbiskoltam a TV előtt. Észre sem vettem, hogy Heikki a falnak dőlve, mosolyogva figyel minket.
- Szia! – lépett oda hozzám, mikor megláttam, majd rövidnek nem mondható csókkal köszöntött. – Hogy van?
- Nem túl jól. Adam szerint körülbelül 3 napig fog nála tartani ez az egész, de nem tudom. Nagyon le van kókadva szegény.
- Nemsokára jobban lesz, nyugi! – simogatta.
- Remélem! Fölviszem a szobájába, had aludjon nyugodtan.
- Oké!
Mire visszaértem a nappaliba, Natasha már beszámolt anyáéknak a dolgokról. Anya rögtön vett is ki szabadságot a hétre, majd mindketten fölmentek öcsémhez. Mi Heikkivel vacsoráig bevonultunk a szobánkba, s átbeszéltük a holnapi napot. Neki szerencsére nem lesz semmi dolga, és nekem is csak a délelőtti állásinterjúra kell bemennem. Délután viszont indul a gépünk Olaszországba. Mikor beszélgetésünk ezen szakaszához érkeztünk, hirtelen nagyot fordult velem a világ. Eszembe jutott ugyanis a vasárnap este meghallott beszélgetés. Idegesség és kétségbeesés lett úrrá rajtam, s még az étvágyam is elment. Mikor lementünk az étkezőbe én csak piszkáltam a vacsorát. Egy falat sem ment le a torkomon.
- Minden rendben? – kérdezte apa.
- Persze. – bólintottam. – Csak nem vagyok éhes. Fölmennék inkább.
- Menj nyugodtan.
Fölmentem a szobába, majd írtam egy SMS-t Sarah-nak, hogy tudunk-e most beszélni. Választ nem kaptam, helyette kb 5 perc múlva már a szobám ajtajában állt.
- Hát te? – döbbentem le.
- Beszélni szerettél volna, nem?
- De. De úgy gondoltam, hogy Skype-on, vagy én megyek át hozzátok. Mi lesz a lányokkal?
- Most úgyis Adamen lógnak. Van egy órám fürdetésig. – mosolygott.
Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe barátnőmmel, hogy Adam hívásakor vettük észre, mennyire elszaladt az idő. Jó volt megbeszélni gondjaimat olyannal, aki kiskorom óta ismer és tudom, hogy akkor sem akad ki rám, ha óránként felhívom ugyan azzal.
- Kitárgyaltatok mindent? – feküdt le mellém Heikki.
- Igen.. Azt hiszem.. Talán.. Nem, de mindegy. – bújtam oda hozzá.

~ MÁSODIK ÉVAD 9. rész

A hétvége többi része sem telt máshogy. Heikkivel szinte alig voltunk együtt. Azon kívül, hogy reggelente együtt mentünk ki a pályára, valamint esténként, mikor egyikünk visszaért a lakosztályba, másikunk még nem aludt, nem sok időt töltöttünk együtt. Párszor összefutottunk a paddockban, s akkor volt egymásra 2 percünk, de több nem. Vagy dolgoztunk, vagy Sannal volt. Sokkal másabbul a vasárnap sem telt. Délelőtt együtt mentünk ki a pályára. Épp Sebbel egyszerre értünk oda, így ő Heikkivel el is ment felkészülni a futamra, én pedig dolgozni indultam. Ahogy beléptem a paddockba rögtön többen is letámadtak pár friss hírrel, Nyugtom viszont ez után sem volt. Folyamatosan kaptam az oldalra és az újságba való cikkeket, de nem nagyon tudtam rájuk figyelni, ugyanis mindig átterelődtek gondolataim Heikkire és Sannara. Volt olyan hír, amit háromszor kellett átolvasnom, hogy felfogjam, miről szól, és az összekötőszövegből a fölösleget ki tudjam szedni. Dave meghívott ebédelni, de se időm, se étvágyam nem volt. Helyette inkább elmentem megnézni a pilótaparádén lévő munkatársakat. Nemsokára megcsörrent a telefonom. Dave volt az, hogy Kimi késik, és csak a futam után tudunk interjút készíteni vele. Nem is ő lenne, ha időben érkezne. Nem baj, így legalább én is át tudom nézni a kérdéseket. Átmentem Dave-hez és elolvastam a rajongók által feltett kérdéseket. Így, hogy ketten átbeszéltük a dolgokat, néhányat kihagytunk, és helyette másokat tettünk be. Már 2 óra elmúlt, mire végeztünk.
- Kellek még valamiért? Mert egy időre elmennék. – mondtam.
- Menj nyugodtan, most úgy sincs semmi komolyabb munka. – mondta Dave.
- Rendben! – mosolyogtam, majd el akartam indulni a RedBull garázsába megnézni Heikkit.
Amint felálltam, eléggé megszédültem.
- Minden rendben van? – kérdezte Dave.
- Persze. – bólintottam, majd eljöttem.
A garázsig kibírtam, viszont mikor beléptem újra meg kellett kapaszkodnom, hisz forgott körülöttem a világ.
- Jól vagy? – kérdezte Britta.
- Azt hiszem. – válaszoltam. – Kicsit szédülök.
- Gyere, ülj le! – kísért bentebb és ültetett fel a pultra.
- Hát te? – jött oda hozzám mosolyogva Heikki. – Jól vagy? Eléggé meg vagy sápadva. – mondta komoran, mikor odaért elém.
- Rosszul is van. – válaszolta Britta.
- Az túlzás! – mondtam. – Csak megszédültem kicsit.
- Ettél már ma? – kérdezte Heikki. A szállodából ugyanis úgy jöttem el, hogy nem reggeliztem. Nem volt étvágyam.
- Persze! – füllentettem.
- Tessék! – nyújtott át egy üveg vizet.
- Köszönöm! – mondtam, majd beleittam.
- Örülnék neki, ha ma már nem dolgoznál. Szólok valakinek, hogy vigyen vissza a hotelba.
- Ne! Jól vagyok!
- Nem, Stacy! Nem játék! Ma már nem dolgozhatsz! Visszavitetlek a szállodába és pihenni fogsz!
- Jó! – adtam meg magam.
- Mindjárt jövök, keresek egy sofőrt. – mondta, majd megcsókolt és elment.
Pár perc múlva visszatért és a parkolóhoz kísért, ahol már várt az autó.
- Ha megérkeztél a szállodába, hívj! – ölelt át Heikki.
- Heikki! Jól vagyok! – simítottam meg mosolyogva arcát.
- Nem baj, attól még felhívhatsz. – csókolt meg. – Amint végeztem, megyek! – mondta, mikor beszálltam az autóba.
- Rendben! – mondtam, majd elindultunk.
Vegyes érzések kavarogtak bennem. Heikki annyira aranyos volt, ahogy aggódott értem. De lehet, csak azért küldött haza, hogy többet tudjon Sanna-nel lenni? Még mielőtt egyre jobb sztorikat kombináltam volna, megérkeztünk a hotelhez. A lakosztályba érve rácsörögtem Heikkire, majd leültem az ágyra és ölembe vettem laptopom. Írtam egy SMS-t Sarah-nak, hogy ha tudunk beszélni, várom Skype-on. Azonnal jött a válasz, hogy rohan. Amíg barátnőmre vártam bekapcsoltam a TV-t. Nemsokára hívást kaptam Sarah-tól, akivel már jó pár napja nem beszéltem. Volt mit megtárgyalnunk. Miután ő kipanaszkodta magát, hogy milyen rosszak a lányok, és hogy milyen régen voltak már kettesben Adammel, én is nekikezdtem a mesélésnek. Sanna-ről, Heikkiről, a kétségeimről, és úgy mind az 500 féle gondolatról, hogy Heikki hogy csal meg, és hogy azt várom, hogy mikor akar szakítani. Sarah megértően hallgatott és próbált nyugtatni, hogy biztos csak félreértem a dolgokat és ne képzeljek olyanokat, amik nincsenek is. Szerencsére valamennyire sikerült megnyugtatnia. Mivel ma egész nap nem ettem, kezdtem érezni, hogy éhes vagyok, így a szálloda éttermébe indultam vacsoráért. Az ajtóhoz érve viszont beszélgetést hallottam. Finnül folyt, de erősen koncentrálva ki tudtam venni a dolgokat. Heikki családja mellett muszáj volt megtanulnom.
- Mikor beszélsz vele? – hallottam egy ismerős hangot.
- Jövő hét vasárnapra tervezem. Futam utánra. – hallottam Heikki hangját is.
- Reméljük minden rendben lesz. – mondta Sanna.
- Igen. Kíváncsi leszek mit fog szólni.
- Előtte beszélsz Chrissel?
- Igen, tervezem.
- Emlékszel, mikor apával beszéltél? Szegénynek addig sem voltál a kedvence, hát még miután bejelentetted neki szándékaidat.
- Szegény teljesen kiakadt,
- Igen. De azt hiszem, most megyek.
- Rendben! Olaszországban találkozunk! És Sanna, köszönöm!
- Bármikor! – válaszolta, majd berohantam a háló részbe, mert nyílt az ajtó.
- Megjöttem! – hallottam Heikki hangját.
- Szia! – mentem oda hozzá és üdvözöltem egy hosszú csókkal.
- Hoztam vacsorát.
- Köszönöm! – mosolyogtam.