Attól, mert Sarah-val
már nem először beszéltem a Heikki - Sanna dologról, még ugyan úgy megvoltak
bennem a kételyek. És mivel vészesen közeledett a vasárnap, egyre rosszabb
volt. Éjszaka alig aludtam valamit, így reggel fáradtan ébredtem. Fölkelnem
viszont muszáj volt, ugyanis 9-kor kezdődtek az interjúk. Reggeli után kerestem
egy ruhát, ami illik egy lap vetőjéhez, majd útnak indultam. A szerkesztőség
parkolójába egyszerre értem Dave-vel, aki szigorú főnöknek öltözött. Elegáns
öltözet, rezzenéstelen, komor arc. Bent már jó páran várakoztak. Jó vezetők
lévén, hogy húzzuk az időt és ezzel növeljük a feszültséget, az irodában még
megittunk egy kávét, majd az első jelentkezőt 9 óra után 5 perccel hívtuk be.
Mivel nem gondoltuk, hogy ennyien lesznek, ezért egy rövid ebédszünetet is
kénytelenek voltunk közbeiktatni. Tényleg rövid volt, körülbelül 20 perc alatt
végeztünk is. A délutánunk ugyanis egyikünknek sem volt szabad. Nem sokkal 2
óra előtt fejeződtek be az interjúk, és 10 perc alatt meg is hoztuk a döntést. A
legjobbnak egy fiatal hölgy, Lisa Frewen bizonyosult. Azonnali kezdéssel, igaz,
még csak az angliai szerkesztőségbe, de föl is vettük. Miután végeztünk, Dave
haza indult csomagolni, én pedig még egy kicsit bent maradtam az irodába. Volt
még néhány elintéznivalóm. A parkolóba menet nem mindennapi élmény ért.
- Mindig is tudtam, hogy sokra fogod vinni az életben. – jött egy ismerős hang mögülem.
Mikor megfordultam leesett az állam. Tény, hogy 5 év alatt az ember elég sokat változik, de hogy ennyit. Az akkor csábos mosolyával és zavarba ejtően szép szemeivel elbűvölő srácból mára egy komoly, jóképű férfi érett.
- Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem Josh-t, miután szóhoz tudtam jutni.
- Neked is szia! Köszönöm, jól vagyok! – mosolygott. – Jelenleg két turné közötti szüneten vagyunk, így hazajöttünk a régi barátokhoz. Hallottam, hogy te is itthon leszel, és gondoltam eljövök, meglátogatlak. Hogy vagy?
- Köszönöm szépen, jól vagyok. Nincs okom panaszra. Nagyon jól megy mind a vállalkozás is. Dave-vel szerencsére egy hangon vagyunk.
- És mi a helyzet a magánéleteddel? Hallottam, hogy sok nehézség árán, de összejöttetek Heikkivel és azóta is együtt vagytok.
- Igen. Boldogok vagyunk. Heikki egy főnyeremény. – mosolyodtam el.
- A madarak azt csiripelték, hogy kicsit elbizonytalanodtál a kapcsolatotok terén.
- Tényleg? Akkor az a kismadár hazudott. – Utállak Sarah!
- Stacy, túl régóta ismerlek ahhoz, hogy hazudni tudj nekem.
- Jó. – sóhajtottam. – Volt egy kis bizonytalanságom. De azt hiszem, mostanra már elmúlt. – mondtam, ő pedig egyre közelebb lépett hozzám.
- Pontosabban még mindig megvan. – nézett a szemembe.
Válasz helyett csak egy nagyot sóhajtottam, mire magához húzott.
- Azt hiszem, nekem mennem kell. Este indulunk Olaszországba és még van egy kis elintéznivalóm előtte.
- Rendben. Búcsú puszi? – kérdezte, mire bólintottam.
Azt hittem, hogy majd az arcomra kapok egy puszit, e helyett viszont egy csókot kaptam. Ami a legrosszabb pedig, hogy viszonoztam csókját.
- Életem legnagyobb hibája volt elhagynom téged. – mondta, mikor elengedett.
- Josh, hagyjuk ezt. Nekem mennem kell.. – indultam az autómhoz.
Út közben próbáltam kiverni a fejemből az előbb történteket, de nem nagyon sikerült. Szerettem volna elmondani Heikkinek, hisz nincs titkom előtte, de nem volt rá alkalmam. A nap további része kapkodásból állt. A gépünk ugyanis még aznap este indult Svájcba, ahonnan másnap reggel mentünk Olaszországba. Már dél volt, mire a szállodaszobába értünk. Eléggé el voltunk fáradva, ezért úgy döntöttünk, inkább hozatunk föl ebédet. A szobaszerviz nemsokára meg is hozta a rendelt ételt, aminek elfogyasztása után jobbnak éreztem, ha nem megyek messzire a fürdőtől.
- Jobban vagy már? – kérdezte Heikki, mikor körülbelül fél óra múlva kijöttem, és lefeküdtem az ágyra.
- Nagyjából. Azt hiszem, túl sokat és túl gyorsan ettem.
- Biztos nincs semmi komolyabb baj?
- Biztos. Csak egy kis gyomorrontás.
- Azért szeretném, ha ma nem dolgoznál. Pihenj!
- Tehetek mást?
- Nem. – mosolygott, majd elment megkeresni Sebet, én pedig egyedül maradtam a szobába.
Mivel az idő múlásával egyre jobban éreztem magam, így úgy döntöttem, hogy mégiscsak kimegyek a pályára szétnézni. Mikor Heikki meglátott eléggé meglepődött, de szigoron kívül, óvást, valamint boldogságot is láttam szemébe. Annak örült, hogy lát, de annak nem hogy nem maradtam a szállodába pihenni, ahogy ígértem. Ez után együtt mentünk vacsorázni, s mikor látta, hogy sokkal jobban vagyok, boldogan tértünk vissza a lakosztályba. Másnap már teljes erővel vetettem magam bele a munkába. Úgy döntöttünk, hogy az újságba készítünk egy cikket a pályakórházban lévő csapattal is. Mivel hirtelen ötlet volt és mindenki szorgosan dolgozott, én mentem be elkészíteni a riportot.
- Köszönöm szépen, hogy a rendelkezésünkre állt! – mondtam, majd kifelé indultam, de egyszerre kapott el az émelygés és a szédülés.
- Minden rendben? – kérdezte az orvos.
- Igen. – válaszoltam. – Csak túl hirtelen álltam föl, valamint azt hiszem, elkaptam a vírust a kisöcsémtől.
- Megvizsgálhatom?
- Nem hiszem, hogy komolyabb lenne a baj. Csak egy kis vírus.
- Épp ezért. Egy ilyen vírus komolyabb is lehet. – mondta, s egy gyors vizsgálatot végzett el rajtam, majd pár percig magamra hagyott. – Tessék! – nyújtott át egy papírt, mikor visszajött. – A doktorút holnap délután 2-re várja önt a St. Maria kórházban.
- Egy nőgyógyász? – néztem döbbenten.
- Igen. Nos, a tünetei alapján én arra következtetek, hogy ez nem betegség, hanem ön állapotos.
- Értem. – mondtam, s még mindig nem tértem magamhoz. Mi? Hogy terhes? Én?
A pályakórházból kijövet rengeteg dolog járt a fejemben. Hogy lehetnék terhes? De mi van, ha tényleg az vagyok? És mi lesz velünk Heikkivel? Mi van, ha már hamarabb szakít velem? Akkor, mikor elmondom neki, hogy mi történt otthon Josh-sal. Mi lesz velem? Ilyen gondolatok közepette sétáltam vissza a paddockba, s észre sem vettem, hogy Heikki közeledik.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Persze, miért? – kérdeztem kizökkenve gondolkodásomból.
- Csakhogy a pályakórházból jössz.
- Ja, csak egy riportot készítettem a csapattal az újságba!
- Akkor megnyugodtam! És min gondolkoztál úgy el?
- Csak a most készített anyagon.
- Értem. De most rohannom kell! Szia! – puszilta meg homlokom, s már el is tűnt.
Aznap mindent megtettem, hogy eltereljem gondolataimat lehetséges terhességemről, Heikkiről, Sannaról, Josh-ról és minden másról, így szinte megállás nélkül, egész estig dolgoztam. Ez este nem csak azon látszott meg, hogy később értem a szállodába, mint Heikki, hanem azon is, hogy a vacsora után vettem egy rövid zuhanyt, s amint bedőltem az ágyba, elaludtam.
- Mindig is tudtam, hogy sokra fogod vinni az életben. – jött egy ismerős hang mögülem.
Mikor megfordultam leesett az állam. Tény, hogy 5 év alatt az ember elég sokat változik, de hogy ennyit. Az akkor csábos mosolyával és zavarba ejtően szép szemeivel elbűvölő srácból mára egy komoly, jóképű férfi érett.
- Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem Josh-t, miután szóhoz tudtam jutni.
- Neked is szia! Köszönöm, jól vagyok! – mosolygott. – Jelenleg két turné közötti szüneten vagyunk, így hazajöttünk a régi barátokhoz. Hallottam, hogy te is itthon leszel, és gondoltam eljövök, meglátogatlak. Hogy vagy?
- Köszönöm szépen, jól vagyok. Nincs okom panaszra. Nagyon jól megy mind a vállalkozás is. Dave-vel szerencsére egy hangon vagyunk.
- És mi a helyzet a magánéleteddel? Hallottam, hogy sok nehézség árán, de összejöttetek Heikkivel és azóta is együtt vagytok.
- Igen. Boldogok vagyunk. Heikki egy főnyeremény. – mosolyodtam el.
- A madarak azt csiripelték, hogy kicsit elbizonytalanodtál a kapcsolatotok terén.
- Tényleg? Akkor az a kismadár hazudott. – Utállak Sarah!
- Stacy, túl régóta ismerlek ahhoz, hogy hazudni tudj nekem.
- Jó. – sóhajtottam. – Volt egy kis bizonytalanságom. De azt hiszem, mostanra már elmúlt. – mondtam, ő pedig egyre közelebb lépett hozzám.
- Pontosabban még mindig megvan. – nézett a szemembe.
Válasz helyett csak egy nagyot sóhajtottam, mire magához húzott.
- Azt hiszem, nekem mennem kell. Este indulunk Olaszországba és még van egy kis elintéznivalóm előtte.
- Rendben. Búcsú puszi? – kérdezte, mire bólintottam.
Azt hittem, hogy majd az arcomra kapok egy puszit, e helyett viszont egy csókot kaptam. Ami a legrosszabb pedig, hogy viszonoztam csókját.
- Életem legnagyobb hibája volt elhagynom téged. – mondta, mikor elengedett.
- Josh, hagyjuk ezt. Nekem mennem kell.. – indultam az autómhoz.
Út közben próbáltam kiverni a fejemből az előbb történteket, de nem nagyon sikerült. Szerettem volna elmondani Heikkinek, hisz nincs titkom előtte, de nem volt rá alkalmam. A nap további része kapkodásból állt. A gépünk ugyanis még aznap este indult Svájcba, ahonnan másnap reggel mentünk Olaszországba. Már dél volt, mire a szállodaszobába értünk. Eléggé el voltunk fáradva, ezért úgy döntöttünk, inkább hozatunk föl ebédet. A szobaszerviz nemsokára meg is hozta a rendelt ételt, aminek elfogyasztása után jobbnak éreztem, ha nem megyek messzire a fürdőtől.
- Jobban vagy már? – kérdezte Heikki, mikor körülbelül fél óra múlva kijöttem, és lefeküdtem az ágyra.
- Nagyjából. Azt hiszem, túl sokat és túl gyorsan ettem.
- Biztos nincs semmi komolyabb baj?
- Biztos. Csak egy kis gyomorrontás.
- Azért szeretném, ha ma nem dolgoznál. Pihenj!
- Tehetek mást?
- Nem. – mosolygott, majd elment megkeresni Sebet, én pedig egyedül maradtam a szobába.
Mivel az idő múlásával egyre jobban éreztem magam, így úgy döntöttem, hogy mégiscsak kimegyek a pályára szétnézni. Mikor Heikki meglátott eléggé meglepődött, de szigoron kívül, óvást, valamint boldogságot is láttam szemébe. Annak örült, hogy lát, de annak nem hogy nem maradtam a szállodába pihenni, ahogy ígértem. Ez után együtt mentünk vacsorázni, s mikor látta, hogy sokkal jobban vagyok, boldogan tértünk vissza a lakosztályba. Másnap már teljes erővel vetettem magam bele a munkába. Úgy döntöttünk, hogy az újságba készítünk egy cikket a pályakórházban lévő csapattal is. Mivel hirtelen ötlet volt és mindenki szorgosan dolgozott, én mentem be elkészíteni a riportot.
- Köszönöm szépen, hogy a rendelkezésünkre állt! – mondtam, majd kifelé indultam, de egyszerre kapott el az émelygés és a szédülés.
- Minden rendben? – kérdezte az orvos.
- Igen. – válaszoltam. – Csak túl hirtelen álltam föl, valamint azt hiszem, elkaptam a vírust a kisöcsémtől.
- Megvizsgálhatom?
- Nem hiszem, hogy komolyabb lenne a baj. Csak egy kis vírus.
- Épp ezért. Egy ilyen vírus komolyabb is lehet. – mondta, s egy gyors vizsgálatot végzett el rajtam, majd pár percig magamra hagyott. – Tessék! – nyújtott át egy papírt, mikor visszajött. – A doktorút holnap délután 2-re várja önt a St. Maria kórházban.
- Egy nőgyógyász? – néztem döbbenten.
- Igen. Nos, a tünetei alapján én arra következtetek, hogy ez nem betegség, hanem ön állapotos.
- Értem. – mondtam, s még mindig nem tértem magamhoz. Mi? Hogy terhes? Én?
A pályakórházból kijövet rengeteg dolog járt a fejemben. Hogy lehetnék terhes? De mi van, ha tényleg az vagyok? És mi lesz velünk Heikkivel? Mi van, ha már hamarabb szakít velem? Akkor, mikor elmondom neki, hogy mi történt otthon Josh-sal. Mi lesz velem? Ilyen gondolatok közepette sétáltam vissza a paddockba, s észre sem vettem, hogy Heikki közeledik.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Persze, miért? – kérdeztem kizökkenve gondolkodásomból.
- Csakhogy a pályakórházból jössz.
- Ja, csak egy riportot készítettem a csapattal az újságba!
- Akkor megnyugodtam! És min gondolkoztál úgy el?
- Csak a most készített anyagon.
- Értem. De most rohannom kell! Szia! – puszilta meg homlokom, s már el is tűnt.
Aznap mindent megtettem, hogy eltereljem gondolataimat lehetséges terhességemről, Heikkiről, Sannaról, Josh-ról és minden másról, így szinte megállás nélkül, egész estig dolgoztam. Ez este nem csak azon látszott meg, hogy később értem a szállodába, mint Heikki, hanem azon is, hogy a vacsora után vettem egy rövid zuhanyt, s amint bedőltem az ágyba, elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése