Mivel a Belga és
az Olasz futam között idén nem volt szünet, így a hét eleje szinte csak
repüléssel telt. Hétfőn már hajnalban keltünk, nekem ugyanis délelőtt már
Angliában kellett lennem. Kora reggel indult a gépünk, s 9-kor már a londoni
repülőtéren is voltunk. Miután cuccainkat lepakoltuk anyáéknál, mindketten
dolgozni mentünk. Heikki bement a gyárba, én pedig a szerkesztőségbe vettem az
irányt. Tartottunk egy értekezlet, ahol megbeszéltük a hétvége történéseit,
valamint átnéztük a ma megjelent újságot is. Mikor végeztünk mindennel,
Dave-vel elmentünk ebédelni, s megbeszéltük a holnapi állásinterjút. Deanne
helyére ugyanis muszáj valakit fölvennünk. Dave-nek hála, már holnap
megtarthatjuk az interjúkat. Nemsokára elváltak útjaink, s én haza indultam. A lakásba
érve Natasha fel-alá járkálva telefonált.
- Stacy, a legjobbkor jössz! – mondta. – Az óvodából telefonáltak, hogy Aaron beteg lett. Maryt ki van kapcsolva, Chris nem veszi fel, Mike Londonban van, nekem pedig 10 perc múlva a bankban kell lennem. El tudnál menni öcsédért és elvinni az orvoshoz?
- Persze! – válaszoltam. – Mi az orvos telefonszáma? Út közben felhívom. Menj nyugodtan a bankba.
- Köszönöm! A telefon mellett van a kis könyvben.
- Rendben!
Kikerestem az orvos telefonszámát, majd elindultam Aaronért az óvodába. Út közben föl is hívtam az orvost, aki sajnos rossz hírrel szolgált. Jelenleg nem tartózkodott a város környékén. Fogalmam sem volt mit tegyek. Hirtelen viszont beugrott, hogy Adam orvos. Igaz, sebész, de attól egy ilyen betegséget is tud kezelni. Rögtön föl is hívtam. Szerencsére pont akkor járt le a műszakja a kórházban, így rögtön hozzánk indult. Mire megbeszéltük a dolgokat, meg is érkeztem az intézmény elé. Leparkoltam, majd bementem Aaronért.
- Hol van anya? – kérdezte szomorúan mikor meglátott. Elég rossz színben volt.
- Anya most nem tudott jönni, mert dolgoznia kell. Gyere, hazamegyünk. – vettem ölembe. – Mi a baja? – néztem a pedagógusra.
- Belázasodott és hányt is nemrég. – válaszolta. – Reméljük, minél hamarabb meggyógyul.
- Mi is! – mondtam, majd haza indultunk.
Mikor megérkeztünk fölvittem szobájába, kerestem neki gyógyszert, majd Adam is megérkezett.
- Úgy látszik, ő is beleesett a vírusba. – mondta, miután megvizsgálta. – Írok föl neki rá gyógyszert, de fontos, hogy figyeljetek arra, hogy ne száradjon ki. Enni nem nagyon fog, viszont próbáljon meg minél többet inni. Körülbelül 3 nap és túl lesz rajta.
- Rendben! Köszönjük!
- Nincs mit! Ez a dolgom! Ha bármi van, szóljatok!
- Fogunk! És köszönjük még egyszer!
Miután Adam elment Natasha is hazaért, így elmentem kiváltani a gyógyszert. Mikor hazaértem, öcsém inkább még rosszabbul volt, mint előtte, így rögtön be is adtam neki az első adag orvosságot, majd leültem vele mesét nézni. Nemsokára ő elaludt az ölemben, s én is elbóbiskoltam a TV előtt. Észre sem vettem, hogy Heikki a falnak dőlve, mosolyogva figyel minket.
- Szia! – lépett oda hozzám, mikor megláttam, majd rövidnek nem mondható csókkal köszöntött. – Hogy van?
- Nem túl jól. Adam szerint körülbelül 3 napig fog nála tartani ez az egész, de nem tudom. Nagyon le van kókadva szegény.
- Nemsokára jobban lesz, nyugi! – simogatta.
- Remélem! Fölviszem a szobájába, had aludjon nyugodtan.
- Oké!
Mire visszaértem a nappaliba, Natasha már beszámolt anyáéknak a dolgokról. Anya rögtön vett is ki szabadságot a hétre, majd mindketten fölmentek öcsémhez. Mi Heikkivel vacsoráig bevonultunk a szobánkba, s átbeszéltük a holnapi napot. Neki szerencsére nem lesz semmi dolga, és nekem is csak a délelőtti állásinterjúra kell bemennem. Délután viszont indul a gépünk Olaszországba. Mikor beszélgetésünk ezen szakaszához érkeztünk, hirtelen nagyot fordult velem a világ. Eszembe jutott ugyanis a vasárnap este meghallott beszélgetés. Idegesség és kétségbeesés lett úrrá rajtam, s még az étvágyam is elment. Mikor lementünk az étkezőbe én csak piszkáltam a vacsorát. Egy falat sem ment le a torkomon.
- Minden rendben? – kérdezte apa.
- Persze. – bólintottam. – Csak nem vagyok éhes. Fölmennék inkább.
- Menj nyugodtan.
Fölmentem a szobába, majd írtam egy SMS-t Sarah-nak, hogy tudunk-e most beszélni. Választ nem kaptam, helyette kb 5 perc múlva már a szobám ajtajában állt.
- Hát te? – döbbentem le.
- Beszélni szerettél volna, nem?
- De. De úgy gondoltam, hogy Skype-on, vagy én megyek át hozzátok. Mi lesz a lányokkal?
- Most úgyis Adamen lógnak. Van egy órám fürdetésig. – mosolygott.
Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe barátnőmmel, hogy Adam hívásakor vettük észre, mennyire elszaladt az idő. Jó volt megbeszélni gondjaimat olyannal, aki kiskorom óta ismer és tudom, hogy akkor sem akad ki rám, ha óránként felhívom ugyan azzal.
- Kitárgyaltatok mindent? – feküdt le mellém Heikki.
- Igen.. Azt hiszem.. Talán.. Nem, de mindegy. – bújtam oda hozzá.
- Stacy, a legjobbkor jössz! – mondta. – Az óvodából telefonáltak, hogy Aaron beteg lett. Maryt ki van kapcsolva, Chris nem veszi fel, Mike Londonban van, nekem pedig 10 perc múlva a bankban kell lennem. El tudnál menni öcsédért és elvinni az orvoshoz?
- Persze! – válaszoltam. – Mi az orvos telefonszáma? Út közben felhívom. Menj nyugodtan a bankba.
- Köszönöm! A telefon mellett van a kis könyvben.
- Rendben!
Kikerestem az orvos telefonszámát, majd elindultam Aaronért az óvodába. Út közben föl is hívtam az orvost, aki sajnos rossz hírrel szolgált. Jelenleg nem tartózkodott a város környékén. Fogalmam sem volt mit tegyek. Hirtelen viszont beugrott, hogy Adam orvos. Igaz, sebész, de attól egy ilyen betegséget is tud kezelni. Rögtön föl is hívtam. Szerencsére pont akkor járt le a műszakja a kórházban, így rögtön hozzánk indult. Mire megbeszéltük a dolgokat, meg is érkeztem az intézmény elé. Leparkoltam, majd bementem Aaronért.
- Hol van anya? – kérdezte szomorúan mikor meglátott. Elég rossz színben volt.
- Anya most nem tudott jönni, mert dolgoznia kell. Gyere, hazamegyünk. – vettem ölembe. – Mi a baja? – néztem a pedagógusra.
- Belázasodott és hányt is nemrég. – válaszolta. – Reméljük, minél hamarabb meggyógyul.
- Mi is! – mondtam, majd haza indultunk.
Mikor megérkeztünk fölvittem szobájába, kerestem neki gyógyszert, majd Adam is megérkezett.
- Úgy látszik, ő is beleesett a vírusba. – mondta, miután megvizsgálta. – Írok föl neki rá gyógyszert, de fontos, hogy figyeljetek arra, hogy ne száradjon ki. Enni nem nagyon fog, viszont próbáljon meg minél többet inni. Körülbelül 3 nap és túl lesz rajta.
- Rendben! Köszönjük!
- Nincs mit! Ez a dolgom! Ha bármi van, szóljatok!
- Fogunk! És köszönjük még egyszer!
Miután Adam elment Natasha is hazaért, így elmentem kiváltani a gyógyszert. Mikor hazaértem, öcsém inkább még rosszabbul volt, mint előtte, így rögtön be is adtam neki az első adag orvosságot, majd leültem vele mesét nézni. Nemsokára ő elaludt az ölemben, s én is elbóbiskoltam a TV előtt. Észre sem vettem, hogy Heikki a falnak dőlve, mosolyogva figyel minket.
- Szia! – lépett oda hozzám, mikor megláttam, majd rövidnek nem mondható csókkal köszöntött. – Hogy van?
- Nem túl jól. Adam szerint körülbelül 3 napig fog nála tartani ez az egész, de nem tudom. Nagyon le van kókadva szegény.
- Nemsokára jobban lesz, nyugi! – simogatta.
- Remélem! Fölviszem a szobájába, had aludjon nyugodtan.
- Oké!
Mire visszaértem a nappaliba, Natasha már beszámolt anyáéknak a dolgokról. Anya rögtön vett is ki szabadságot a hétre, majd mindketten fölmentek öcsémhez. Mi Heikkivel vacsoráig bevonultunk a szobánkba, s átbeszéltük a holnapi napot. Neki szerencsére nem lesz semmi dolga, és nekem is csak a délelőtti állásinterjúra kell bemennem. Délután viszont indul a gépünk Olaszországba. Mikor beszélgetésünk ezen szakaszához érkeztünk, hirtelen nagyot fordult velem a világ. Eszembe jutott ugyanis a vasárnap este meghallott beszélgetés. Idegesség és kétségbeesés lett úrrá rajtam, s még az étvágyam is elment. Mikor lementünk az étkezőbe én csak piszkáltam a vacsorát. Egy falat sem ment le a torkomon.
- Minden rendben? – kérdezte apa.
- Persze. – bólintottam. – Csak nem vagyok éhes. Fölmennék inkább.
- Menj nyugodtan.
Fölmentem a szobába, majd írtam egy SMS-t Sarah-nak, hogy tudunk-e most beszélni. Választ nem kaptam, helyette kb 5 perc múlva már a szobám ajtajában állt.
- Hát te? – döbbentem le.
- Beszélni szerettél volna, nem?
- De. De úgy gondoltam, hogy Skype-on, vagy én megyek át hozzátok. Mi lesz a lányokkal?
- Most úgyis Adamen lógnak. Van egy órám fürdetésig. – mosolygott.
Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe barátnőmmel, hogy Adam hívásakor vettük észre, mennyire elszaladt az idő. Jó volt megbeszélni gondjaimat olyannal, aki kiskorom óta ismer és tudom, hogy akkor sem akad ki rám, ha óránként felhívom ugyan azzal.
- Kitárgyaltatok mindent? – feküdt le mellém Heikki.
- Igen.. Azt hiszem.. Talán.. Nem, de mindegy. – bújtam oda hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése