~ MÁSODIK ÉVAD 29. rész

Reggel a szokottnál jóval később ébredtem. Még azt sem vettem észre, mikor Heikki felkelt mellőlem. Kikeltem az ágyból majd lementem. Sem a nappaliban, sem az étkezőben nem találtam senkit. A kert felől Aaron hangját hallottam, így kimentem. Anya és apa épp kisöcsémmel játszottak, Mike a növényeket gondozta, Natasha pedig épp akkor ért haza a bevásárlásból.

- Jó reggelt! – köszöntek mikor megláttak.
- Jó reggelt! – üdvözöltem őket én is.
- Mit kérsz reggelire? – kérdezte Natasha.
- Semmit. Nem vagyok éhes. Csak egy kávét kérek.
- Biztos?
- Persze! – bólintottam. – Heikki? – kérdeztem a többiektől.
- Valahol a lakásban. – kaptam meg a választ.
Megkaptam a kávémat,

majd tovább figyeltem szüleimet kisöcsémmel. Pár másodperccel később két kar fonódott össze derekamnál.
- Min gondolkodsz? – támasztotta meg Heikki állát vállamon.
- Semmin. Csak néztem ki a fejemből. – fordultam meg, majd hosszú csókot váltottunk.
- Mi a baj? Feszült vagy.
- Már túl akarok lenni ezen az egészen. – fúrtam vállába fejem.
- Az esküvőn?
- Nem. Az esküvőt várom. Csak az előtte lévő herce-hurcát, ami a következő napokban lesz.
- Nehéz dolog is 2 hétbe belesűríteni azt, amit egy átlagos pár 2 évig tervez.
- Közelről sem vagyunk átlagos pár. – néztem rá, majd nevettük el magunkat.
Ami igaz, az igaz. A mi kapcsolatunk nem mindennapi. A megismerkedésünktől kezdve semmi nem úgy zajlott nálunk, mint ahogy két normális ember között szokott. Különleges volt mind a megismerkedésünk, az, ahogyan összejöttünk, az eljegyzés és az eddig eltöltött idő is. Keresve sem találnák még egy olyan emberpárt, akik története egyezne a miénkkel.
- Azt hiszem, mondanom kell valamit, amitől nem leszel elragadtatva. – nézett rám Heikki.
- Ne kímélj! – sóhajtottam.
- Beszéltem Carrel. Azt mondta, van egy kis probléma.
- Ez nem igaz..
- Nyugi, annyira nem nagy tragédia. Csak pár apróság. A szalvéták anyaga nem olyan, mint rendeltük, a szalvétagyűrűk gravírozása csak pénteken lesz kész, vagyis csak szombat reggelre tudják elvinni a helyszínre, a négyzet alakú tányérokból nincs annyi, amennyi nekünk kellene, így csak a kör alakúakat tudnak vinni, valamint a lampionosok visszamondták, így egyelőre úgy néz ki, nincs mit felengednünk. De Car intézkedik.
- Más valami?
- Egyelőre nincs.
- Egyelőre? – vontam fel szemöldököm. – Biztató vagy.
- Minden rendben lesz! – húzott szorosan magához.
- Nagyon remélem. – sóhajtottam. – Ma még a tányérból van kevés, holnap meg már a pap nem tud eljönni.
- Elveszlek én pap nélkül is, attól ne félj.
- Naa! Valami együttérzést? Elvégre a te esküvőd is lesz. – löktem meg vállát.
- Jól van! – nevetett, majd szorosan magához húzva megcsókolt.
A nap további része inkább már a pakolással telt, másnap ugyanis indult a repülőnk Olaszországba. Jó néhány cuccunkat már hamarabb elküldettük anyáékhoz, így nem a versenyhétvégére összeszedett ruhákkal indulhattunk neki az útnak.
A reggel nehezen indult. Az elalvás után kapkodás következett, majd rohanás a reptérre. Az oda vezető úton a taxiban felhívtam Caroline-t, aki már a helyszínen tartózkodott, hogy érdeklődjek ruhámról, és az előző napi gondokról. Car csupa jó hírekkel szolgált. A ruhám biztonságos helyen van, a szalvétagyűrűk gravírozását megsürgette, így péntek délutánra már a helyükön lesznek, és talált új, ráadásul olasz céget, akiktől sikerült beszereznie a lampionokat. Azt hiszem, barátnőmnek valami természetfeletti képessége van, hogy mindent képes elintézni szinte egy varázsütésre. A repülőtérre megérkezve örömmel vettem tudomásul, hogy bőven van még időnk beszállásig. Talán az izgalomtól, talán az unalomtól, de mintha egy örökké valóság lett volna, amíg várakoztunk. Mikor megszólalt a hang, hogy kezdjük meg a beszállást, hatalmasat sóhajtva indulunk el. A repülőút alatt Heikkivel mindent átbeszéltünk még egyszer. Mi hogy lesz, ki, mikor hová megy, mi után mi következik és hasonlók. Landolás után megkerestük csomagjainkat, majd a helyszínre indultunk. A kastélyhoz érve Caroline fogadott minket. Az előkészületek már javában zajlottak. A székek, asztalok, díszek és a többi kellék is halomban állt arra várva, hogy helyükre kerüljenek. Miután körbenéztünk az épületben, hogy minden rendben van-e, a városba mentünk ebédelni. A helyszínre visszaérve örömmel vettem tudomásul, hogy a benti rész díszítése már majdnem készen áll, és a kertben is állítják fel a pavilonokat. Amíg szüleim és Natasháék elfoglalták szobáikat, mi Caroline-nal leültünk megbeszélni a dolgokat.
- A ruhám? – tettem fel kérdésem.
- Biztonságos helyen. – nézett Heikkire. – És a koszorúslányruhákat is külön helyiségbe tettük.
- Csokor?
- Szombat reggel hozzák.
- Minden rendben zajlik a díszítéssel, az ételekkel, a zenekarral..?
- Igen, minden a legnagyobb rendben van.
- Biztos?
- Igen. Nyugi, Stacy! Nem lesz semmi baj.
- Remélem. A pap is eljön?
- Mondtam, hogy elveszlek én a nélkül is. – nézett rám Heikki. – Anyakönyvvezető van, nem?
- Van anyakönyvvezető is és a pap is holnapra már itt lesz. – próbált nyugtatni Car.
- Csak lennénk már túl az egészen.
- Ne aggódj! Inkább menjetek pihenni. Majd szólok, ha kelletek. – küldött el minket.
Pihenés gyanánt lementünk a tengerpartra. Ott állva, az esküvőn gondolkozva jöttem rá, kívánni sem tudnék jobb férjet Heikkinél.
- Szeretlek! – fordultam hozzá, majd fúrtam bele arcom vállába.
- Én is téged, de mi történt?
- Semmi, csak rájöttem, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy te vagy nekem.
Heikki nem válaszolt, csak szorosan átölelt. Percekig álltunk így a parton, figyelve a hullámokat. Lassan visszaindultunk. Mivel Heikki szülei és testvérei gépe nemsokára landolt, ezért Heikki, apa, Mike és én külön autóval indultunk értük. A reptéren hamar rájuk találtunk, majd üdvözlés után visszaindultunk esküvőnk helyszínére. Mire megérkeztünk, Natasha és anya már kész vacsorával vártak minket. Ettünk, körbe vezettük a többieket a helyszínen, majd késő estig beszélgettünk.