80. rész

Ma reggelre virradóan, a Mikulás meghozta az új részt. Az utolsót. Igen. Ez a történet is véget ért. De csak egy időre, ugyanis a karácsonyfa alá érkezik az új évada. Addig is, szeretném megköszönni, hogy ennyien olvastátok az elsőt. Jó olvasást a 80., és egyben utolsó részhez! J

- Látom, hamar túlléptél a dolgon – mondta Heikki köszönés nélkül, mikor mellé értem.
- Nem érted, igaz? – kérdeztem, s én kerültem sorra.
- Mit? Hogy csak játszottál? Én meg még hittem neked.
- Nem tudom, ki nem harcolt kettőnkért. – néztem fel égkék szemeibe, majd otthagytam.
Semmi kedvem nem volt veszekedni. Inkább szobámba indultam.
- Minden rendben? – kérdezte Dave, mikor beért.
- Persze! – sóhajtottam, majd mosolyt erőltettem.
- Ő az, akiről meséltél, igaz?
- Igen.
Szerencsére megérkeztünk az emeletünkre és elváltak útjaink. Jelenleg hanyagolni szerettem volna a Heikkis témát. Szobámba mentem, majd mikor berendezkedtem, fölhívtam anyáékat és Sarah-t, valamint megbeszéltem Stuval, hogy együtt vacsorázunk. Épp a recepcióhoz indultam, ahová megbeszéltük a találkozót, mikor a folyosón Heikkivel futottam össze.
- Hol hagytad az új pasidat? – kérdezte cinikusan.
- Nem a pasim. – fordultam vissza.
- Rosszul hazudsz. – mondta szemtelen mosollyal.
- Miért hazudnék? Hidd el, ha lenne valakim, már tudnál róla. – tártam szét karom mosolyogva, majd eljöttem.
Végig az volt fejemben, hogy Heikki előtt erősnek kell lennem. A recepcióhoz mentem, ahol Stu már várt, majd elmentünk az egyik étterembe. Vacsora közben volt időnk beszélgetni. Elmeséltem neki mindent Heikkiről és rólam, valamint a terveimről is beszéltem vele. Miután végeztünk visszamentem a szállodába, átbeszéltük a következő nap eseményeim Dave-vel, majd aludtam. Csütörtök reggel már korán a pályán voltunk. Amíg én Mateschitz úrnak írtam cikkemet, Dave elment a pályabejárásra képeket készíteni, majd a nap többi részén osztoztunk a munkán. Ő csinálta az interjúkat, én a képeket, a friss hírekről pedig együtt írtuk a beszámolót. A péntekünk már nem volt annyira nyugis, mint az előző nap. Állandó rohanás, kapkodás, információcserélés. Nem hittem volna, hogy a lap és a weboldal ennyi időt elvesz az életemből, és, hogy ennyire nehéz lesz a kettőt egyszerre csinálni. De tévedtem. Szombatra úgy éreztem, ha a nap 48órából állna, se lenne elég. Délelőtt a szabadedzéssel és a Red Bulletinnel, délután az időmérővel kellett foglalkoznom. Szerencsére most ebédre szabad voltam, így volt egy kis időm, amíg apával lehettem. Mivel az időmérő utáni interjúk után lenyugodott a helyzet, visszavonultam egy csöndes helyre a paddockba, majd ott írtam meg és tettem föl a friss híreket az oldalra, miközben Dave lesben állva várta, hogy elcsípje valamelyik versenyzőt és lefényképezhesse. Mikor azzal végeztem megbeszéltem apával, hogy együtt vacsorázunk, majd visszamentem a szállodába és végre tudtam beszélni Sarah-val. Mikor minden érdekes és érdektelen dolgot elmeséltünk egymásnak elkezdtem készülődni, majd átmentem apához, ahonnan egyenesen az étterembe mentünk. Vacsora alatt végre tudtunk kötetlenül beszélgetni. Nem voltunk körülvéve csapattagokkal és semmi zavaró körülmény nem volt. A vacsora után visszamentünk a szállodába, beszéltünk még anyáékkal, majd aludtunk. A vasárnap történtet álmomban sem gondoltam, hogy valóra válik. Minden egy átlagos, rohanó reggellel indult. Reggeli után rögtön megírtam az újságba a részemet, majd folyamatosan az oldalt szerkesztettük Dave-vel. Készítettünk néhány képet, valamint pár pilótát is megkérdeztünk egy-egy cikkel kapcsolatban. Ebédidőhöz közeledve Dave fölment az étterembe, hogy néhány BBC-s dolgozóval ebédeljen, én pedig apa csapatának étkezőjébe mentem. Az egyik asztalnál már ott ült Adriannel.
- Sziasztok! – köszöntem, mikor odaléptem hozzájuk, majd nyomtam puszit apa arcára.
- Szia! – mosolygott apa. – Csatlakozol?
- Ha nem zavarok!
- Te sosem zavarsz!
- Rendben, akkor mindjárt jövök. – mondtam, s elindultam ebédemért.
A sorba állva nemsokára Heikki jelent meg mögöttem.
- Mi az? Csak nem összevesztetek, hogy nem együtt ebédeltek? – kérdezte.
- Mondtam már, hogy nem a pasim. – vágtam rá hátra sem fordulva.
- Mondtam már, hogy rosszul hazudsz! Egész nap együtt vagytok. Ismerlek, Stacy! Kizárt, hogy nem lenne köztetek több mint barátság. – mondta, mire megfordultam.
- Még mindig nem érted, igaz? – kérdeztem, és minden szempár ránk szegeződött.
A levegő megdermedt a feszültség tapintható volt. Mindenki levegőt visszatartva ült. Apa épp a SkySportnak adott volna interjút, de helyette ő is feszülten figyelt minket. Sebastian és Rocky épp akkor léptek be, s mikor megláttak minket, ledermedtek. Ott álltunk Heikkivel egymással szemben, szemünk szikrákat vetett, úgy néztünk egymásra.
- Amit akkor mondtam neked a pályán, azt mind a mai napig komolyan is gondolom. – léptem hozzá egyre közelebb, addig, amíg teljesen össze nem értünk. – Ez alatt a majd 2 hét alatt semmire nem vártam, csakhogy felhívj, vagy írj, vagy akármi, hogy kezdjük újra, csak már úgy, hogy mindenki tudja. Tudod hány éjszakán át sírtam miattad? De te nem kerestél, és rájöttem miért. Azért, mert nem érek neked annyit, hogy vállalj a nyilvánosság előtt! De most már nem fogsz érdekelni! És tudod mit? – nevettem föl már kínomban. - Remélem, hogyha egyszer sikerül túllépnem rajtad, és boldog leszek valakivel, akkor te azt végignézed, és rájössz, hogy mit vesztettél, mert..  - Heikki nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.
Egyik kezével átfogta derekamat, másikkal hajamba túrt, majd hosszasan megcsókolt, mibe beleborzongtam.
- Ha jól emlékszem, egyszer már mondtam, hogy ne csókolgass a mondatom közepén! – néztem szemébe mire elmosolyodott, majd újabb csókot váltottunk.
Az étkezőben lévő emberek tapsban, füttyben és éljenzésben törtek ki. Néhányan - köztük Seb is - odakiabálták, hogy „Na végre!”. Mindenki örült nekünk. Boldogan öleltem át Heikkit, majd néztem apára, aki mosolyogva, büszkén nézett ránk. Arra, hogy mi lesz ez után, nem gondoltam, ugyanis köztudott, hogy ha köztünk történik valami jó, azt egy rossz váltja föl. De jelenleg nem aggódtam. Mindennél boldogabb voltam, és csak ez számított.