72. rész

Következő emlékem már az, hogy valaki a kezemet fogja. Fáradt és erőtlen voltam, de lassan kinyitottam szemeim. Mérhetetlen boldogság töltött el, mikor láttam, Heikki az ágyamra dőlve alszik. Ugyanis éjszaka volt. A kórházi szobában sötét volt, csak egy neoncső égett, ennek segítségével viszont beláttam a helységet. Az ágy mellett egy kanapé volt, amin anya aludt, mellette a fotelban pedig apa. Felemeltem kezem, majd fáradt, mégis boldog mosollyal arcomon kezdtem el Heikki hátát simogatni, mire felébredt. Álmos szemekkel nézett rám, fel sem fogva mi történik. Eléggé fáradt volt. Nem sokat aludhatott. Aztán végre magához tért és ő is elmosolyodott.
- Stacy! – mondta boldogan, majd fölállt és megpuszilta homlokom. – Christian! – szólt azonnal apának.
- Mi az? – kérdezte álmosan, még becsukott szemmel apa. – Stacy! Kislányom! – mondta ő is boldogan, mikor magához tért, majd odajött hozzám és megölelt. A nagy örömre anya is felébredt.
- Mi történik? – nézett apára. – Stacy! Kicsim! Hogy vagy? – jött oda rögtön, könnyes szemmel.
Közben Heikki elment, majd pár pillanat múlva vissza is tért egy orvossal.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Autóbaleseted volt. – mondta apa.
- Érez valahol fájdalmat? – kérdezte az orvos.
- Egy kicsit fáj a fejem. – válaszoltam.
- Tudja mozgatni a lábát? – kérdezte, mire bólintottam. – Kezeit?
- Igen.
- Úgy látszik, minden rendben van. – mosolygott, miután elvégzett néhány vizsgálatot.
- Mi történt velem?
- Súlyos autóbalesetet szenvedett, és fejsérülés miatt 12 napig volt kómában. Agyrázkódást és többszörös bordatörést szenvedett, szóval ne nagyon mozogjon. Szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta.
- Meddig kell itt maradnom?
- Minden a gyógyulás idejétől függ. De ezt beszéljük meg reggel. Most pihenjenek! – válaszolta.
- Rendben!
Miután a doktor kiment anyáék visszafeküdtek aludni.
- Pihenj te is! – mondta Heikki.
- Te hol fogsz aludni? – kérdeztem.
- Majd ott! – bökött a másik fotel felé.
- Azt nem hagyom! – mosolyodtam el. – Szorítok neked, helyet, gyere! – húzódtam arrébb, majd Heikki befeküdt mellém.
- Annyira aggódtam érted! – mondta, majd megpuszilta homlokom.
Nem szóltam semmit, csak szorosan hozzábújtam és illatát belélegezve aludtam el. Azt hiszem, ez az, ami a legjobban gyorsítja gyógyulásom. Reggel mikor felébredtem egyedül voltam a szobában, nemsokára viszont bejött egy nővér, akitől megkaptam a reggelimet és egy adag gyógyszert. Az étkezés végeztével elővettem telefonom és a „Jobbulást!” SMS-eket olvasgattam, miközben Heikki lépett be a kórterembe.
- Szia! – köszönt. – Bejöhetek?
- Szia! – mosolyodtam el. – Persze!
- Hogy vagy? – kérdezte, miközben leült mellém.
- Egyre jobban! Lassan kezdenek hatni a gyógyszerek is.
- Örülök neki! – mosolyodott el. – Mi jót csináltál?
- Csak az SMS-eimet nézem. Jó párat kaptam, hogy aggódnak és amint tudom, hívjam őket.
- Amíg kómában voltál, voltak bent Caroline-ék és Sarah-ék is, valamint Stu is. A lányok tegnap este mentek haza, addig végig itt voltak veled és az előbb beszéltem velük, Stuartnak pedig még az éjszaka írtam egy SMS-t, hogy hogy vagy.
- Aranyos vagy! Köszönöm!
- Ez csak természetes! Különben is, a lelkemre kötötték, hogyha valami változás van, szóljak.
Beszélgetésünk közben anyáék léptek be.
- Sziasztok! – köszöntem boldogan.
- Sziasztok! – köszöntek anyáék is.
Apa kezében ott volt a hordozó, amiben Aaron aludt.
- Megyek, beszélgessetek nyugodtan, majd még benézek! – mondta Heikki.
- Rendben! – mondtam, majd kiment.
- Hogy vagy? – kérdezte anya.
- Egyre jobban. – válaszoltam. – Bár kicsit még fáradt vagyok.
- Örülök, hogy már jobban érzed magad! Mindenki nagyon aggódott érted! – mondta apa.
- Lemegyek a büfébe, kértek valamit? – kérdezte anya.
- Nem! – feleltük egyszerre apával.
- Stacy, igazad volt! – sóhajtott apa, mikor anya magunkra hagyott.
- Miben? – kérdeztem döbbenten.
- Hogy amióta Aaron megszületett elhanyagoltalak. Úgy sajnálom! Rád is legalább annyira kellett volna figyelnem!
- Nem haragszom! Tudom, hogy még új, hogy már 2 gyereked is van.
- Akkor is! Sajnálom, hogy összevesztünk. Annyira szörnyű volt így látni téged! És az is, hogy mielőtt elmentél összevesztünk.
- Nincs semmi baj!
- Nem vagyok jó apa. – hajtotta le a fejét.
- Dehogynem! Tőled jobb apát kívánni sem lehetne!
- Szeretlek! – ölelt meg.
- Én is!
- Látom, szent a béke! – lépett be anya.
- Igen! – mondta apa megtörölve szemét. Kicsit meghatódott.
Mivel fáradt voltam, szüleim nem sokáig maradtak nálam. Miután elmentek rögtön el is aludtam.