70. rész

Álmosan, fáradtan, még félig becsukott szemmel nyitottam ajtót.
- Jó reggelt! – köszönt meglepetten egy ismerős hang.
- Jó reggelt! – ásítottam, majd mikor sikerült rendesen kinyitnom szemem Heikkit pillantottam meg. – Hát te?
- Stuarthoz jöttem, vagyis hozzád.
- Akkor most kihez?
- Veled szeretnék beszélni, és úgy gondoltam, ő tudja hol vagy. De már megtaláltalak.
- Gyere bentebb! – mondtam.
Heikki belépett az ajtón, majd először az ágyat fürkészte, aztán leült az egyik fotelba.
- Szóval? – kérdeztem.
- Stacy, ez így nem mehet tovább! Nem jó ez így, - kezdett bele, majd Stu lépett ki a fürdőből.
- Akkor jól hallottam, hogy van itt valaki. Szia Heikki! – köszönt.
- Szia! – köszönt Heikki is.
- Lassan megyek. – nézett rám Stu.
- Rendben! – mondtam. – Amit tegnap..
- Nem szólok senkinek! – vágott szavamba.
- Köszönöm! – mosolyogtam.
- Mikor jössz ki?
- Nem tudom! Szerintem délelőtt fölfedezem a várost és majd csak délután nézek ki.
- Rendben! Akkor majd találkozunk! – mondta, majd megpuszilt. – Sziasztok! – köszönt el és lépett ki az ajtón.
- Hol tartottunk? – néztem Heikkire.
- Hogy ez így nem mehet tovább!
- Mi?
- Nem jó ez a feszültség köztünk! Nemrég még tökre jól elvoltunk, most pedig rám sem nézel. Tudom, hogy hibáztam és idő kell, hogy megbocsájts, de meddig várjak még? Stacy hiányzol! – mondta, mire felcsillant a szemem. – Hiányoznak a beszélgetéseink, a közös programjaink, a makacsságod. – mondta, s közben elmosolyodott.
Pillanatok alatt kellett döntenem, hogy mit reagáljak rá. Valljak be mindent és lesz, ami lesz, vagy elfogadom a bocsánatkérését, és újra barátok leszünk, esetleg inkább így szenvedek tovább, mint egy barátjaként. Végül döntésre jutottam.
- Nekem is hiányoznak ezek a dolgok. – sóhajtottam. – Szóval.. lépjünk túl ezen az egészen. – mondtam, mire elmosolyodott.
- Akkor, szent a béke?
- Igen! – mosolyogtam, majd megölelt.
Annyira jó volt újra karjai közt lenni és érezni illatát. Aztán fel kellett ébrednem, ugyanis mennie kellett. Miután magara maradtam felöltöztem, majd bóklásztam egy kicsit neten, de azt is hamar meguntam, így fölhívtam először anyáékat, hogy hogy vannak, majd Caroline-t, hogy mi a programja délelőttre. Mivel Alex már a pályán volt, ő pedig nem tervezett semmit, ezért elmentünk bejárni a környéket és benéztünk néhány butikba is. 

 A nagy vásárlásokban viszont megéheztünk, és beültünk az egyik étterembe ebédelni. 

 Mikor eljöttünk az étteremből, már 1 óra is elmúlt, így rögtön a ringre indultunk. A garázsba érve nagy volt a nyüzsgés, hisz már mindenki az időmérőre készült. Apa épp a szerelőkkel beszélgetett, mikor meglátott.
- Stacy! Hát te? – nézett rám meglepetten. – Úgy volt, hogy nem jössz.
- Meggondoltam magam. Amúgy is megígértem Stunak, hogy eljövök. – mondtam.
- Mikor jöttél?
- Tegnap este. Direkt nem szóltam. Szerettelek volna meglepni!
- Maradsz az időmérőre?
- Igen.
- Akkor ülj le valahova, nekem most mennem kell dolgozni! Később beszélünk!
- Rendben! – mondtam, majd apa elment, én pedig odamentem Sebastianékhoz és felültem mellé. Ő nemsokára beült az autójába, én pedig gondolatimba meredtem. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, már rég vége az időmérőnek.
- Hahó! Stacy! – szólt Stu.
- Igen? – kérdeztem.
- Hol jársz?
- Sehol!
- És szerinted ezzel engem át tudsz verni. Na! Mi a baj?
- Jó! – sóhajtottam. - Kibékültünk Heikkivel.
- És ebbe mi a rossz? – kérdezte, mire nem válaszoltam, csak ránéztem. – Jó! Értem! – mondta. – Gyere, meghívlak egy fagyira!
- Rendben! – mosolyogtam.
Átmentünk a paddockba, ahol mindketten elfogyasztottunk 1-1 fagylaltkelyhet, 

 majd ő visszament dolgozni én pedig megkerestem Caroline-t és Alexet, akikkel a délután többi részét töltöttem. Nemsokára megkerestem apát, azt remélve, hogy együtt vacsorázunk, és végre tudunk beszélgetni.
- Sajnálom kicsim, de megbeszélésünk lesz, és a csapat egy részével vacsorázom. – mondta.
- Semmi baj! – mondtam.
- Holnap együtt ebédelünk!
- Rendben!
Épp visszaindultam a szállodába, mikor Heikkivel futottam össze.
- Merre mész? – kérdezte.
- A hotelba. – válaszoltam.
- Nagyon sietsz?
- Nem, miért?
- Épp vacsorázni indultam, nem tartasz velem? Vagy már ettél?
- Nem, még nem ettem.
- Akkor?
- Miért is ne? – mosolyogtam, majd elmentünk az egyik étterembe.
Heikki társaságában az este kellemesen telt és gyorsan is. Már lassan 10 óra volt mire visszaértünk a szállodába. A szobába lépve Stu az ágyon ült és telefonjával volt elfoglalva.
- Merre jártál? – kérdezte.
- Heikkivel vacsoráztam. – mondtam.
- Nocsak-nocsak!
- Csak egy baráti vacsora volt!
- Na, jó, tegyük fel, hogy hiszek neked. Fáradt vagyok, nincs kedvem faggatózni.
- Ki vagy te és mit csináltál Stuval? – néztem kérdőn. Amióta ismerem Stu-t mindent tudni akar.
- Egy ufó vagyok és elraboltam! – mondta, majd elnevettük magunkat. – Elfáradtam csak. De ez nem jelenti azt, hogy holnap nem fogom számon kérni! – mosolygott.
- Holnap részletesen beszámolok minden mozzanatomról, megfelel?
- Ez csak természetes! – nevetett.
Gyorsan bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, majd aludtunk.