76. rész

A garázs előtt kisebb csoportokba állva vártuk a többieket. Épp Heikkivel és az egyik szerelővel beszélgettem, mikor Stu tűnt fel a garázsban. Elővette telefonját, majd nemsokára pityegni kezdett az enyém. *Beszéltél már vele?* írta Stu. *Még nem.* Küldtem rá a választ. Mikor elolvasta, eltette telefonját és felénk indult. *Ne merj kettesben hagyni vele!* írtam neki gyorsan egy újabb üzenetet, amit akkor nézett meg, mikor mellénk ért. Kérdőn nézett rám, majd a szerelőhöz fordult.
- Nem tudjátok, mikor indulunk? Kikre várunk még? – nézett aztán Heikkire is, mire a megkönnyebbültségtől egy szikla esett le szívemről.
- Még páran hiányoznak. – mondta a szerelő. – De szerintem perceken belül.
- Rendben! – mondta, majd mielőtt otthagyott minket rám nézve megrázta a fejét.
- Mi az? – kérdeztem Heikkit, mert felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Semmi. – rázta meg fejét.
Nemsokára összegyűlt mindenki és elindultunk. A pálya háromnegyed részénél sikerült rosszul lépnem, és a bokám sikeresen megsérült. A körülöttem lévő emberek mind megálltak és odajöttek hozzám.
- Mi történt? – kérdezte Heikki.
- Azt hiszem kiment a bokám. – néztem föl rá.
- Vissza tudsz jönni a garázsig? – kérdezte, miután alaposan szemügyre vette.
- Valahogy megpróbálok. – tápászkodtam föl egy kis segítséggel.
- Vele maradsz? – kérdezte Stu, s nekem torkomban dobogott a szívem.
- Persze! Ti fejezzétek be a kört. Mi is megyünk, csak lassan. – fordult a többiekhez.
- Rendben! – hangzott a válasz, majd otthagytak minket.
Ketten maradtunk. Heikkire támaszkodva bicegtem vissza.
- Kérdezhetek valamit? – törte meg nemsokára a csöndet Heikki.
- Persze!
- Mi van köztetek Stuval?
- Csak barátok vagyunk! – mondtam unott sóhajjal.
- Néhányszor egy kis extrával. – mondta alig hallhatóan.
Gondolkodás nélkül fordultam vele szembe, s tenyerem hatalmasat csattant arcán, mire felszisszent, én pedig, már amennyire tudtam, sietősen indultam tovább.
- Mit gondolsz te rólam? – kérdeztem döbbenten, mikor mellém ért.
- Stacy ne tagadd! Láttam, amit láttam.
- Igen? És mit láttál?
- Magyarországon is egy szobában voltatok. Egy ágyban aludtatok..
- Az azért volt, mert szerettem volna meglepni apát, szobát pedig már nem tudtam foglalni. Így arra jutottam, hogy nála alszok, mert tudom, hogy ő mindig szívesen lát.
- Stacy, légy őszinte! Köztünk is megtörtént.
- Azt akarod, hogy legyek őszinte? – álltam meg és fordultam szembe vele.
- Igen! Ugyanis kár titkolóznod.
- Rendben! Akkor őszinte leszek! Soha nem volt köztünk semmi Stuval és nem is lesz! Nem vagyok olyan, aki minden fiú barátjával ágyba bújik. Hogy veled mégis miért történt meg? Mert akkor úgy éreztem, hogy többet jelentek neked, holmi havernál. Azt éreztem, lehet több köztünk. De csalódnom kellett. Mint az óta már többször is. De akárhányszor megbántottál nem tudtam rád szívből haragudni, mert valami itt bent nem hagyott. – tettem szívemre kezemet. - Féltem, hogyha nem bocsájtok meg neked, akkor örökre elveszítelek, és ebbe belepusztulnék! Idő közben ugyanis rájöttem, hogy többet, sokkal többet jelentesz nekem, mint szimpla barát. Hónapok óta máson sem jár az agyam csak rajtad! Semmi másra nem vágyom, csak rád. Mert szeretlek! – mondtam már könnyes szemmel, majd Heikki megához szorított és megcsókolt, mire kellemes borzongás öntött el.
- Én is szeretlek, Stacy! – mondta.
Elhúzódtam tőle, majd folytattam mondanivalómat.
- Te csak ne csókolgass engem a mondatom közepén! – förmedtem rá, mire meglepődve nézett rám. – Tudod hány éjszaka aludtam el sírva miattad? Mikor kétértelmű jeleket adtál. Amikor felébredtem a kómából téged láttalak meg először és ezt nem tudtam mire vélni. Reménykedtem, hogy talán változhat köztünk valami, de aztán folytatódott, ami addig. Hogy csak barátként nézel rám. Féltékeny vagy Stura, mégis úgy kezelsz, mint egy szimpla havert..
- Befejezted? – nézett rám komolyan, mégis láttam szemében a mosolyát.
- Nem. – vágtam rá. – Vagyis igen. - sóhajtottam.
Heikki derekamnál fogva magához húzott, majd hosszasan megcsókolt. Mikor kezét végighúzta karomon, újra beleborzongtam. Nem akartam elengedni. Meg akartam állítani a pillanatot. Csak mi ketten voltunk, senkitől sem zavartatva. Megkaptam, amire vágytam. Őt. Homlokomnak támasztotta az övét, majd szorosan átölelt.
- Sajnálom, hogy annyiszor okoztam neked fájdalmat! Soha nem engedlek el többet! – mondta halkan.
Nem válaszoltam rá, csak mellkasának döntöttem fejem.
- Nem ártana visszamennünk. – mondtam végül, ugyanis akármilyen lassan is megyünk, már oda kellett volna érnünk a többiekhez.
- Igazad van. – sóhajtott, majd elindultunk.
A boxutca bejáratánál apa és Stu várt ránk.
- Hogy vagy? – kérdezte apa aggódva, mikor meglátott.
- Kicsit fáj a bokám, de túlélem. – mondtam, s Stura nézve elmosolyodtam. Ebből már tudta, minden rendben van velem.
- Azért örülnék, ha látná egy orvos. – mondta apa.
- Egyet értek! – mondta Heikki.
- El tudsz bicegni a pályakórházig? – kérdezte apa.
- Megpróbálhatok. – válaszoltam.
- Várj, elviszlek! – ajánlotta föl Heikki.
Miután fölvett az ölébe, bevitt a pályakórházba, ahol az orvos megvizsgált. Szerencsére kiderült, hogy nincs komolyabb bajom, de kaptam egy rögzítő sínt, amivel holnap vissza kell mennem. Mivel Stu már hamarabb elment, apának pedig még dolga volt, Heikkivel ketten mentünk vissza a szállodába.
- Nem alszol nálam? – húzott magához csípőmnél fogva, mikor becsukódott a lift ajtaja.
- Ha mondasz rá egy jó okot, talán meggondolom. – mosolyogtam.
Heikki beletúrt hajamba, majd megcsókolt.
- Ez megfelel? – kérdezte.
- Nem is tudom. – mondtam, majd újabb csókot nyomott számra. – Ez már igen. – mosolyogtam és majd ki csattantam a boldogságtól.
Mikor megérkeztünk Heikki szobája felé vettük az irányt. Jó volt újra mellette lenni. Mellkasán feküdve érezni illatát és úgy elaludni. Maga volt a mennyország.