75. rész

A napok teltek-múltak. Szerdán apa elutazott Belgiumba, én pedig csütörtök reggel mentem utána. Úgy éreztem, itt az idő beavatni apát terveimbe. A balesetem óta ugyanis nem vetődött föl a téma. A szállodába délután 3 óra körül érkeztem meg. Miután elrendezkedtem felhívtam anyáékat, majd felkerestem apát, akivel elmentünk vacsorázni.
- Szóval.. – kezdtem bele mondandómba, miután rendeltünk. – A balesetem előtt szerettem volna elmondani neked valamit.
- Igen. És én nem hallgattalak meg. – sütötte le szemét.
- Nem baj! Sőt. Örülök is neki. Ugyanis volt időm átgondolni a dolgokat. Először tervem az volt, hogy alapítok egy újságot. Ezt szerettem volna neked akkor elmondani. De aztán rájöttem, hogy túl nagy fába vágnám a fejszém. Ezért arra jutottam, hogy először egy internetes oldalt kezdek el szerkeszteni, és közben szeretnék a Red Bulletin egyik írója lenni.
- Ez nagyszerű! Örülök, hogy vannak céljaid! – mosolygott. – És beszéltél már Dietrich-kel?
- Nem, még nem. Most, a hétvégén szeretnék.
- Sok sikert akkor hozzá! Remélem szerencséd lesz és valóra tudod váltani álmaidat! – simította meg kezem. – Ha bármire szükséged van, szólj!
- Rendben!
Nemsokára kihozták a vacsoránkat, 

majd miután elfogyasztottuk, én visszamentem a szállodába, apa pedig még elintézett néhány dolgot. A bejárathoz érve láttam, amint Heikkit megrohamozzák a rajongók. Nagyot sóhajtva léptem be az épületbe. A liftnél Stuval futottam össze, aki egyik munkatársával volt. 

Rögtön látta rajtam, hogy valami baj van. Mikor megérkezett a lift, mi beszálltunk, Kenny pedig visszament a bárba. Stu nem kérdezett semmit, csak felém fordult és rám nézett.

- Ez így nem mehet tovább! – sóhajtott.
- De igen! – vágtam rá rögtön, mert tudtam, mire mondja. Azt akarja, hogy mondjam el Heikkinek az igazat.
- Stacy! Nem tudom tovább nézni, ahogy szenvedsz!
- Nem szenvedek.
- Látom..
- Jó. Mit szeretnél? Hogy valljak be neki mindent?
- Jobban tennéd.
- Csakhogy nem merem! – fakadtam ki.
- Miért?
- Mert ő nem akar többet tőlem, mint barátság, és különben is én akartam csak a barátja lenni.
- Az akkor volt. Most meg most van. És szerinted nem akar tőled többet? Te teljesen hülye vagy. – nevette el magát. – De jó! Tegyük fel, hogy igazad van és tényleg csak barátként tekint rád. Szerinted feladná a barátságotokat?
- Nem tudom! Mi van, ha igen? - fordultam hozzá elbizonytalanodva.
- Akkor ő nem normális! – mondta ki egyszerűen. - Stacy, ígérd meg, hogy még a hétvégén beszélsz vele! Nem bírom ezt tovább nézni! – simította meg arcom.
- Rendben! – sóhajtottam megadva magam, s megöleltem.
- Ez a beszéd! – mosolygott, majd megérkeztünk az emeletre és elváltak útjaink.
Mindketten saját lakosztályunkba mentünk. Megfürödtem, majd szétnéztem, mi újság a nagyvilágban, végül aludtam. Péntek a délelőtti edzésre nem mentem ki, inkább szétnéztem a környéken. Délutánra szántam rá magam, hogy megnézzem, mik történnek a ringen. Épp a paddockba indultam, mikor megpillantottam Dietrich Mateschitz-t.

- Elnézést! – léptem oda hozzá. – Jó napot kívánok! – köszöntem.

- Jó napot, Ms Horner! – mosolygott.
- Lenne rám valamikor pár perce? Szeretnék beszélni önnel.
- Persze! Ha önnek megfelel, felőlem most is beszélhetünk.
- Rendben!
- Jöjjön, igyunk egy kávét és közben elmeséli, mit szeretne!
Fölmentünk a csapat éttermébe, ahol egy kávé mellett 

elmeséltem Mateschitz úrnak, hogy mit szeretnék. Örömmel vette tudomásul, hogy az ő lapjánál szeretném kezdeni pályámat. Igaz, egyelőre gyakorlatra, de fel is vett, mint szerkesztőt. Örömmel mentem le a garázsba, hogy elújságoljam apának a hírt. Az edzés végét tűkön ülve vártam ki. Mikor befejeződött, fülig érő szájjal léptem apa elé és rögtön bele is kezdtem mondandómba. Ő is nagyon örült annak, hogy munkát kaptam.

- Vacsorázunk együtt? – kérdeztem, mielőtt visszaindultam a szállodába.
- Persze! – mondta apa. – De nem tudom, mikor jutok el addig. Este a csapatból páran még kimegyünk edzeni. Tényleg, nem tartasz velünk?
- Nem tudom, még meggondolom!
- Ha kedvet kapsz hozzá, körülbelül 6ra érj vissza. Itt lesz Heikki és Stu is.
- Rendben! Még meglátom!
Visszamentem a szállodába, majd átgondoltam apa mondandóját. Végül arra jutottam, én is velük tartok este. Mielőtt visszamentem volna a pályára beszéltem anyáékkal és Sarah-val is, lezuhanyoztam és átöltöztem.

Lassan kiértem a pályára. Apa elmosolyodott, mikor meglátott. Örült, hogy velük tartok. Legalább addig is szemmel tarthat. Hiába vagyok 20 éves, még mindig úgy félt, mintha 10 lennék. A garázs előtt több kisebb csoportba állva vártuk a többieket. Ekkor még halvány fogalmam sem volt arról, hogy egy szerencsétlen baleset következtében életem eddigi legjobb estélyére teszek szert.