~ MÁSODIK ÉVAD 17. rész

Amint Natasha ajtót nyitott, tátva maradt a szám. Oké, hogy elég régen találkoztam már Caroline-nal, és, hogy a Skype nem mindig azt mutatja, ahogy az ember valójában kinéz, de ez a változás eléggé megdöbbentett. A régen hatalmas parti arc Caroline-ból egy komoly, elegáns nő lett. Rövid, gyönyörű, barack színű ruhát viselt, piros magas sarkúval, kezében kis táskáját és egy mappát fogott, szőke haja pedig úgy omlott vállára, mintha valami hajápoló reklámból lépett volna ki. 

A lakásba belépve feltolta fejére napszemüvegét, majd mikor meglátott minket, mosolyogva köszönt.
- Szia! – mentem oda hozzá és öleltem át. – Hova lett a régi Car?
- Amerika megváltoztat. – mosolygott. – Az üzlet pedig komolyabbá tesz. Mondjuk nem mindenkit. Alex semmit nem változott. – sóhajtott. – De meséljetek, mi van veletek! Nem is szóltatok az eljegyzésről! Ugye tudod, hogy ezért haragszok?
- Az eljegyzés vasárnap történt, szóval sokról nem maradtál le. – nyugtattam meg.
- És hova ez a sietség az esküvővel? Csak nem jön a baba?
- Nem. Csak nem szeretnénk sem télen tartani, sem jövő nyárig elhúzni.
–  Áh, értem! Na! Akkor kezdjük el szervezni! Hol lesz megtartva?
- Nem tudjuk. – néztünk össze Heikkivel. – Még nem találtunk helyszínt.
- Rendben. Nem baj. Itt lesz, Finnországban, vagy Svájcban?
- Egyik helyen sem. – válaszolta Heikki.
- Akkor? – kérdezte félve Car. – Ne mondjátok, hogy nem tudjátok még azt sem, hogy melyik országban lesz!
- Hát.. néztük Vegast. – nevettem.
- Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. – sóhajtott. – De szerveztem már esküvőt egy hét alatt is, szóval megoldjuk! Nos, a helyszín. Azt tanácsolom, hogy legyen olyan, amiről mindkettőtöknek a másikótok jut eszébe. Egy közös emlék alapján, vagy, csak mert mindketten szeretitek, szeretnétek egyszer eljutni oda. Ami valami miatt összeköt benneteket.
Heikkivel összenéztük, majd egyszerre vágtuk rá a választ.
- Olaszország.
- Nagyszerű! Azon belül?
- Nem tudjuk. A lényeg, hogy szép legyen és nagy. Lehet egy kastély, vagy egy nagy étterem is.
- Értem, akkor majd utánanézek. Következő. A meghívók. Hoztam pár darabot, nézegessétek, de ha egyedid szeretnétek, szóljatok és beszélek a grafikussal. – tett le elénk legalább egy tucatnyi különböző mintameghívót. – Milyen ruhád lesz? – nézett rám.
- Fogalmam sincs. Arra gondoltam, hogy mivel holnap utazunk Heikki szüleihez, szétnéznék a környéken, valamint Londonban is van egy jó menyasszonyi ruha bolt.
- Rendben, de ha szeretnéd, tudok segíteni. New Yorkban van egy híres üzlet, az egyik barátom ott dolgozik. Gyönyörű ruháik vannak, és ha valami ott nincs meg, akkor sehol nem találod.
- New Yorkban? De hisz az Amerika másik részén van.
- Nem említettem, hogy terjeszkedni kezdtünk?
- De igen, de azt nem, hogy ennyire.
- Hát.. igen. És én átköltöztem New Yorkba. De vissza a ruhához. Mit szólsz?
- Majd meggondolom!
- Szólj, és kérek időpontot. – mosolygott. – Heikki neked milyen öltönyöd lesz?
- Amelyiket kiveszem a szekrényből. – rántotta meg a vállát.
- Hőőőő! – förmedtünk rá egyszerre Carrel. – Külön lesz öltönyöd az esküvőre. Föl kell hívni a szabót. – mondtam.
- Értettem! – sóhajtott. Mivel ketten voltunk ellene, tudta, hogy semmi esélye a tiltakozásra, így egyből megadta magát.
- Milyen stílusú esküvőt szeretnétek? – jegyzetelt tovább Caroline.
- Szeretnénk, ha elegáns, de modern lenne, és érezhető lenne benne a hagyomány is. – mondtam félve, remélve, hogy Car megérti, mire gondolok.
- Értem. – nézett föl a mappájából. – Milyen színek domináljanak?
- Mindenféleképen a fehér, mellé pedig szeretnénk valami élénkebb színt. Mint például a kék, a narancssárga, az arany, a bordó, vagy esetleg a zöld.
- Értem. Akkor az ezüst és a halvány színek kizárva.
- Igen. – válaszoltuk egyszerre Heikkivel.
Körülbelül 2 óra alatt sikerült átbeszélnünk mindent. Kaptunk egy albumot, amiben különböző stílusú esküvőkről voltak képek, valamint nálunk hagyott több féle meghívót is, hogy válasszunk. Miután elment, megvacsoráztunk, majd bepakoltuk cuccainkat. A repülőnk ugyanis másnap reggel indult Finnországba. Heikki családjával elég jó kapcsolatot ápolok, most valamiért mégis izgultam a találkozás miatt. A gépünk délelőtt 11 óra után landolt a ranuai repülőtéren, és nagyjából 10 perc autóút után meg is érkeztünk Heikki szüleinek házához.
- Valami baj van? – kérdezte Heikki, mikor egy pillanatra megtorpantam a kapu előtt.
- Nem, nincs semmi! – erőltettem mosolyt. – Félek, hogy mit fog szólni a családod. – mondtam ki végül, mikor Heikki felvont szemöldökkel nézett rám.
- Nyugi! Örülni fognak! – mosolygott, majd kaptam egy gyors nyugtató csókot.
Azt ajtón ő lépett be először, s meglepetésünkre Essiék kisfia, Elia rögtön a nyakába is ugrott. Nem számítottunk nagy felhajtásra érkezésünk napján. Úgy tudtuk, hogy majd csak másnap jönnek el Heikki testvérei.
- Legalább levegőhöz jutni hagyd Heikkit. – szólt Eliára apja, Jouko. – Amúgy, sziasztok! Üdv itthon! – köszöntött minket. – Gyertek bentebb, a többiek már várnak!
Mielőtt üdvözöltük volna a többieket, hogy csomagjaink ne legyen útban, lepakoltuk őket a szobába, majd csatlakoztunk hozzájuk. Miután mindenkit üdvözöltünk Heikki már el is tűnt a gyerekekkel, a fiúk félrevonultak, mi lányok pedig segítettünk anyukájuknak az ebéd elkészítésében.
- Miért kellett ekkora felhajtást csinálni? – kérdezte Ruut édesanyjától, a rengeteg ételt nézve.
- Olyan ritkán gyűlik össze így a család mostanában. – válaszolta.
Az ebéd már majdnem elkészült, így Eeva és Eveliina, Jaakko felesége elmentek megteríteni, Essi és Ruut pedig szólt a többieknek. Így ketten maradtunk a konyhában mamóval, Heikkiék édesanyjával.