42. rész

- Vagyis? – néztem a doktorra a válaszra várva.
- Önnél spontán vetélés történt. – mondta ki.
- Mi? – néztem döbbenten magam elé. – Hogy én terhes? – mondtam ki, de mintha nem is az én számból hallatszódott volna.
- Sajnálom! – mondta az orvos. – Bent tartjuk még egy időre, de már az éjszakát otthon töltheti. A megfigyelés idejére kap egy szobát.
- Rendben! – mondtam.
- Szólok egy nővérnek, hogy kísérje a kórtermébe.
- Dokktor úr! – szóltam utána, mikor kifelé indult. – Kérem, hagy mondjam el én a szüleimnek!
- Ahogy akarja! – mondta, majd kiment.
Egy fiatal nővér kísért a szobába. Bekötötte az infúziót, majd magamra hagyott.

- Mit mondott az orvos? – kérdezte anya, mikor bejöttek.
- Üljetek le! – mondtam. – Azt mondta.., elvetéltem.
- Hogy mi? – nézett anya döbbenten. – Miért nem szóltál, hogy terhes vagy?
- Mert nem tudtam!
- Nem volt semmi jele? – kérdezte apa.
- Nem. Vagyis.. múlt héten elég fáradékony voltam, péntek reggel rosszul voltam, valamint szombat reggel émelyegtem. De a vizsgáknak, valamint gyomorrontásnak gondoltam az egészet.
- És Josh-nak mikor szólsz? Elmondod neki egyáltalán? – kérdezte anya.
Ránéztem apára és tudtam, ő tudja az igazságot. Biztatás képpen megszorította kezemet, majd nagyot sóhajtva kezdtem bele mondanivalómba.
- Nem Josh-é lett volna a gyerek.
- Akkor mégis kié? – nézett döbbenten anya.
- Heikkié.
 Hogy mi? Mégis mikor történt minden? És én erről miért nem tudok?
- Mikor Svájcban voltam Racheléknél, akkor történt minden. Mondtam, hogy összevesztem Marcoval és Heikkinél aludtam.
- Jajj Stacy! És miért nem vigyáztatok? Nem vagy már kislány!
- Nem tudtok, hogy ez lesz belőle! – mondtam. – Tudom, hogy hibát követtünk el. Ne haragudj!
- Dehogy haragszom! – ölelt meg.
- Jó napot kívánok! Dr Mark Allison vagyok. – jött be az orvos és mutatkozott be apáéknak. – A lányuk kezelőorvosa. Ms Horner, meghoztam a zárójelentést!
Ideadta a papírokat, valamint írt föl fájdalomcsillapítót is. A doki a lelkemre kötötte, hogy a zárójelentést vigyem el a nőgyógyászomhoz. Csak így engedett haza.
- Heikki? – kérdezte apát a kocsihoz menet.
- Haza kellett mennie. De üzeni, hogy jobbulást! – mondta. – Gyere ide! – ölelt meg, mikor látta, hogy csalódottság ült arcomra.
- Összevesztünk. – mondtam ki magamat is meglepően hirtelen.
- Ne izgulj! Minden rendben lesz! – mondta, majd beszálltunk az autóba és visszaindultunk a hotelba.

Mikor visszaérünk lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni. Másnap reggel indultunk haza.

 Kb dél volt mire végre beléptünk a lakásba. Megebédeltünk, kipakoltunk bőröndjeinkből, majd elmentünk a dokihoz.

 Leadtam neki a papíromat, majd ő is megvizsgált.
- Doktor úr, lehet tudni, hogy miért következett ez be nálam? – kérdeztem.
- Nézze Ms Horner, a spontán vetélés rengeteg nőnél előfordul az első 3 hónapban. Nem biztos, hogy külső ok miatt történt.
- De mégis mennyi az esély arra, hogy ezt nálam elősegítette valami?
- Kb 5%. De nyugodjon meg! Lesz önnek gyermeke. Annyi, amennyit csak szeretne!
- Értem! Köszönöm! – mondtam.
Mikor végeztem a vizsgálattal, anya következett.
- Kisfiút, vagy kislányt szeretnének jobban? – kérdezte a doki.
- Fiút! – mondta apa.
- Lányt! – vágtam rá apával egyszerre.
- Mindegy! Csak egészséges legyen! – mosolygott anya, mikor ránézett a doki.
- És mikor tudhatjuk meg a nemét? – kérdeztem.
- Amikor mindkét szülő beleegyezik, hogy megmondja. – felelte az orvos.
- És az mikor lesz? – néztem felváltva hol anyára, hol apára.
- Ha rajtam múlna, már rég tudnánk! – válaszolta apa.
- Mindent a maga idejében! – mondta anya.
A vizsgálat után haza indultunk. Mikor hazaértünk fölvonultam szobámba, majd szétnéztem neten. Próbáltam fölhívni Heikkit, de nem értem el.

 Igazából nem is baj. Úgy sem tudtam volna neki mit mondani. Csak jó lett volna hallani a hangját. Mikor kikapcsoltam laptopom,

 átöltöztem, fogtam Tainat, majd elmentem vele a parkba futni. 

Mikor hazaértem lezuhanyoztam, megvacsoráztam, majd kiültem a kertbe és csináltam néhány képet. 

Mikor bementem föltettem a képeket laptopomra, majd aludtam.