47. rész

Másnap reggel korán keltem. Mivel még anyáék aludtak, úgy döntöttem, meglepem őket. Felöltöztem, majd lementem a konyhába és készítettem egy könnyed reggelit. Mire a kávé is lefőtt, anya és Natasha is felébredt.

- Jó reggelt! – mondtam, mikor az étkezőbe értek.
- Jó reggelt! Hát te? – kérdezte anya.
- Nem tudtam aludni. Gondoltam hasznossá teszem magam. – mondtam. – De egyetek nyugodtan! Elmegyek a parkba. Majd jövök!
Kimentem a kertbe Tainaért, majd elmentünk a parkba. 

Talán a jó idő miatt, de szokatlanul sokan voltak. Kb 1 órát voltunk, majd haza indultunk. Mikor beléptem a lakásba, váratlan dolog ért. A nappaliban Josh várt.
- Szia! Hát te? – néztem döbbenten.
- Szia! Gondoltam átjövök és elkezdjük összerakni a dalszöveget. – mondta. – Persze csak ha neked is jó!
- Ha tudsz még várni kb 20 percet, amíg lezuhanyozok és átöltözök, akkor nekem jó!
- Ráérek! – tárta szét karját.
- Akkor mindjárt jövök. Nyugodtan menj ki addig a kertbe, vagy igyál valamit. Szolgáld ki magad nyugodtan. Ismered a járást! – mondtam.
Fölmentem a szobámba, kerestem egy ruhát, lezuhanyoztam, fölöltöztem, majd lementem. 

Josh-t a kertben találtam meg. Épp Tainaval játszott.
- Kész vagyok! – szóltam ki. – Jézusom! Merre jártatok? – kérdeztem, mikor megláttam, hogy mind a ketten piszkosak.
- Csak játszottunk! – rántotta meg vállát Josh.
- Hogy nézel ki? – néztem kutyámra, aki inkább Josh mögé bújt. – Sajnálom, de előbb meg kell fürdetnem Tainat. – néztem Josh-ra.
- Segítek! – mondta, majd bevittük kutyámat a fürdőbe.

- Takarítani is segítesz utána! – néztem rá.
- Miért? Mit kell itt takarítani. Tiszta minden.
- Még! De várd ki a végét! – nevettem, majd elkezdtük a fürdetést.
Ahogy sejtettem. A fürdő úszott a vízben mire végeztünk. Viszont a jóból mi sem maradtunk ki. Mindkettőnk pólójából, valamint a hajamból is csavarni lehetett a vizet. Igen. A fürdetést mi élveztük a legjobban. Miután végeztünk fölmostuk a fürdőt, majd megszárítottuk kutyámat. Mikor végeztünk Natasha jött hozzánk.
- Kész az ebéd! – mondta.
- Nem ebédelsz nálunk? – vetettem fel Josh-nak. – Utána pedig elkezdenénk a dalszöveget.
- Felőlem! – mondta mosolyogva.
Fölmentem a szobámba, átvettem a pólót és Josh is kapott ideiglenesen apa felsői közül egyet, amíg az övé meg nem szárad. Miután átöltöztünk lementünk az étkezőbe és megebédeltünk. Miután végeztünk az étkezéssel fölmentünk szobámba, hogy elkezdjük a dalt.
- Jól áll rajtad apa pólója! Olyan.. Christian Horneres vagy! – mosolyogtam.
- Köszönöm! – mondta elismerően, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Semmit sem változtál! – ráztam meg a fejem. – Ugyan olyan lüke vagy még mindig.
- Au! Ez fájt! Igenis komolyodtam! – vágott sértődött fejet.
- Pedig nem látszik! – cukkoltam tovább.
- Na jó! Tudod mit? Mielőtt megsértődnék, kezdjünk el agyalni.
- Igenis főnök! – mondtam, mire elnevettük magunkat. – Khm.. szóval a dal. – komolyodtunk el. – Miről szóljon?
- Nem tudom! Nem így szoktam dalt írni.
- Hanem?
- Koncentrálni kell. Aztán majd jön valami, csak úgy. Legalábbis nekem.
- Értem.
A következő percek csöndben teltek. Hol föl-alá járkáltunk, ahol feküdtünk. Végül arra jutottunk, hogy először legyen egy alap, amire mi ráéneklünk dolgokat. Josh elő is vette gitárját, de ez sem segített.
- Na jó! Ez így nem megy! – sóhajtott.
- Hozok valamit inni. Te is kérsz? – álltam föl.
- Igen. Gyümölcslé jó lesz! Addig kölcsön kérhetem a laptopodat? Szeretnék megnézni valamit.
- Persze! Nyugodtan! – mosolyogtam, majd lementem.
- Na? Hogy megy? – kérdezte Natasha.
- Sehogy! Még semmire nem jutottunk! – sóhajtottam.
- Nyugi! Majd csak összejön!
- Hát.. remélem! – mondtam, majd visszamentem szobámba. – Tessék! – tetem le az asztalra a két poharat.

- Köszönöm! – mosolygott. – Lementettem egy képet, de nem találom.
- Elég nehezen megtalálható helyre menti. – ültem le mellé az ágyra.
- Még meg vannak a közös képeink? – nézett rám, mikor meglátta a közös mappánkat.
- Mi? Ja, igen. Nem szeretem kitörölni a régi dolgokat. Olyan, mintha a múltamból akarnék kitörölni valamit.
- Nem nézzük meg?
- Ha szeretnéd! – sóhajtottam.
- Igen. – mondta, majd megnyitottam az első képet. – Nézd! – mutatta. – An old picture, which you and me.
- Nem is rossz! – mosolyogtam. – De ne ez legyen. – komolyodtam el.
- Miért? Tök jól lehet folytatni!
- Ne értsd félre, de nem akarok szerelmes dalt énekelni a volt barátommal. Gondolj bele, a sajtó 2 perc alatt szétszedne minket!
- Igazad van!
- Kérsz sütit? Hozok föl.
- Rendben! – mondta, majd lementem. – Stacy, telefon! – szólt utánam, mikor leértem a lépcsőn.
- Fölvennéd? Mindjárt megyek!
- Oké! – mondta. Gyorsan elszaladtam a konyhába, fogtam a tányért és fölfelé indultam. – Rendben! Átadom! Viszont hallásra! – tette le a telefont.
- Ki volt az? – kérdeztem, miközben az asztalra tettem a sütit.

- Stella. – mondta. – Azért hívott, hogy megtudja, hogy vagy az óta. Azt mondta, majd hívd vissza.
- Hurrá! – sóhajtottam.
- Miről maradtam le?
Mivel tudtam, hogy Josh előtt nem tudok titkolózni, nagyot sóhajtva kezdtem bele.
- Elég.. fura lesz neked erről mesélnem. – kezdtem bele.
- Nem baj! Mond nyugodtan!
- Monacói nagydíj utáni hétfőn rosszul lettem. Kórházba kerültem. Később kiderült, hogy elvetéltem.
- Hogy mi? És miért nem szóltál?
- Nem akartam, hogy te is sajnálj. Nem sokan tudják, de épp elég ettől a pár embertől hallgatni azóta is, hogy sajnálják. Folyton azt kérdezik, hogy hogy vagyok..
- És te mit válaszolsz rá?
- Azt, hogy már minden rendben.
- És mi az igazság?
- Az, hogy semmi sincs rendben. Próbálom túltenni magam ezen az egészen, de nagyon nehéz!
- Gyere ide! – ölelt meg.
Miután megölelt, nem engedett el. Homlokát az enyémhez támasztotta, majd..