- Nem is mondtad, hogy új pasid van. – mondta hirtelen.
- Új pasim? – néztem döbbenten.
- Igen. A verebek azt csiripelik, hogy összemelegedtél az egyik szerelővel.
- Jó tudni!
- Most komolyan Stacy! Nekem elmondhatod!
- De mit?
- Hogy összejöttetek Stu-val.
- Mi? Britta, látott ma már téged orvos?
- Nincs ezen semmi titkolni való! Rendes srác.
- Nincs köztünk semmi!
- Pedig a jelek nem erre utalnak.
- Milyen jelek? Britta te biztos jól vagy?
- Elég sokat vagy vele mostanában, valamint a tegnap esti séta a naplementében.
- Tegnap este elmentünk körbejárni a pályát. Nagy dolog, tényleg! Nem tehetek róla, hogy akkor ment le a nap. Előtte Stu dolgozott. Igen, sokat vagyunk mostanában együtt, azért mert barátok vagyunk már jó pár éve. Ő olyan, mint a bátyám!
- Ha te mondod.
Beszélgetésünk után visszamentem a szállodába. A ma készült képeket is átküldtem a csapatnak, majd zuhanyozni indultam. Mikor visszatértem, 1 SMS fogadott. Sarah volt az, hogy szétnézett a csapat FaceBook és Twitter oldalán és az én képeimmel találta szembe magát. Apa épp akkor toppant be a szobába, mikor bekapcsoltam laptopom, így együtt néztük meg a képeket. Jó volt viszont látni saját alkotásaimat egy olyan csapatnál, aminek majd 1millió FaceBook Like-ja, valamint több mint 300ezer Twitter követője van. Amint aztán megnéztük a képeket apa elment fürdeni én pedig még szétnéztem neten. Mikor mindketten végeztünk, úgy döntöttünk, alszunk. Másnap reggel újra korán keltünk. Reggeli után rögtön indultunk is a pályára. Amíg nem kezdődött el a szabadedzés, a paddockban sétálgattam és néha benéztem a garázsba is. 11kor viszont zöld lámpát kapott a mezőny és megkezdődött az utolsó Németországi szabadedzés az évben, ami már csak 1 órás volt. Mikor vége lett, megkereste apát és elmentünk ebédelni. Épp visszafelé tartottunk, amikor Sebastian és Heikki jött velünk szembe.
- Beszélhetnénk? – kérdezte Sebastian rám nézve.
- Előre megyek! – mondta apa.
- Rendben! – mondtam, majd Sebastianra néztem. – Ő is itt lesz? – böktem Heikki felé.
- Nem. – mondta, majd Heikkire nézett.
- A motorhome-ban leszek! – mondta a finn, majd elment.
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy ne haragudj Heikkire, amiért elmondta. Neki is meg kell osztania valakivel a dolgait, és én vagyok az, akivel a legtöbbet van, így nekem mondta. Hanna azért tudja, mert nincsenek titkaink egymás előtt. Szóval, ne haragudj sem Heikkire, se rám.
- Miért haragudnék rád? Tudtommal nem kényszerítetted Heikkit, hogy mondja el neked. Rólad pedig tudom, hogy nem szereted, ha az ember kiteregeti a magánéletét a sajtónak, így gondolom, nem fogod az enyémet eléjük vetni. Sem te, sem Hanna. Heikkinek viszont nem tudok megbocsájtani. Megbíztam benne, ő pedig elárult. Jó, tudom, hogy neki is meg kell osztania a dolgot valakivel, de..
- Tudom! – sóhajtott. – Azért remélem, kibékültök egyszer. Nem jó látni a feszültséget köztetek.
- Talán, egyszer majd meg tudok neki bocsájtani.
- Lehet, hogy követ el hibákat, de ki nem? Jó ember ő!
- Tudom! – sóhajtotta könnyeimet visszatartva.
- Mennem kell. Még fel kell készülnöm! Majd találkozunk! – indult a motorhome-ba.
- Rendben! Sok sikert! – szóltam utána.
- Kösz! – szólt vissza. Miután elment felkészülni, megkerestem apát, majd nemsokára megkezdődött az időmérő, amin Sebastian a 2., Mark pedig a 3. helyet szerezte meg.
Fényképezkedés és interjúk után leültem a paddockba és szétnéztem neten. Nemsokára apa jött oda hozzám.
- Vacsoráztál már? – kérdezte.
- Még nem! – válaszoltam.
- Velem tartasz?
- Persze!
Lecsuktam laptopom, majd a paddockban kialakított étkezőbe mentünk. Mikor beléptünk alaposan meglepődtem, ugyanis az asztalok össze voltak tolva, és az egész csapat körbeülte azt. Miután apa leült Adrian és még valaki mellé, az asztalnál 2 szabad hely maradt. Egy Heikki és Stu között az asztal sarkán, egy pedig a túlsó végén, 2 szerelő között. Egy percig sem gondolkodtam hova üljek. Rögtön levágtam magam az előbbi helyre. A vacsora kellemes hangulatban telt. Sokat nevettünk Stu-val és még pár szerelővel, Heikkiről pedig tudomást sem vettem. Vagyis kívülről úgy látszott, de majd meg haltam attól, hogy ott ülök mellette és még csak rá sem nézhetek.
- Stacy, nem jössz el velünk Vegasba? – kérdezte hirtelen Stu.
- Nem! – vágta rá apa.
- Talán engem kérdeztek. – mondtam apára nézve.
- Velük nem engedlek Vegasba. – mondta.
- Miért?
- Mert nem bízok bennük! Bele visznek a rosszba!
- Megy ő magától is! – mondta Stu nevetve,- Nem igaz? – nézett rám.
- Menj a francba! – néztem Stu-ra nevetve.
- Na de most komolyan! – nézett rám Stu.
- Nem tudom. Sok mindentől függ. De még meggondolom! – mosolyogtam.
Hirtelen Heikki fölállt mellőlem.
- Már mész is? – kérdezte tőle apa.
- Igen. Még van egy kis dolgom. – válaszolta Heikki.
- Akkor holnap találkozunk!
Miután Heikki elment, a hangulatom is lentebb esett.
- Azt hiszem én is megyek lassan. – sóhajtottam. – Mikor jössz? – kérdeztem apát.
- Nemsokára. Még elintézek pár dolgot. – mondta.
- Rendben! Akkor holnap találkozunk! – néztem a többiekre, majd elindultam.
Mikor a szálloda elé értem, láttam, Heikkit letámadták a rajongók. A liftet vártam, mikor mellém ért. Mikor az megérkezett, mi beszálltunk.
- Kérdezhetek valamit? – fordult felém, mikor becsukódott a liftajtó.
- Igen. – feleltem.
- Van még esély arra, hogy a mi kapcsolatunk újra olyan legyen, mint volt?
- Őszintén Heikki? Fogalmam sincs! Nem tudom, hogy mikor tudok megbocsájtani neked.
- Szóval nincs.
- Nem ezt mondtam.
- De gondoltad. – mondta, majd kinyílt a liftajtó és eltűnt az emeleten.
A szívem szakadt meg. Bementem a szobába, nekidőltem az ajtónak, majd zokogva omlottam össze.
Lefeküdtem az ágyra, és azt hiszem, álomba sírtam magam. Fránya büszkeségem! Reggel az ébresztőre keltem.
*Jézusom!* - volt az első gondolatom, mikor végig néztem magamon. Azonnal elmentem zuhanyozni és átöltöztem. Mikor kész lettem, apával elmentünk reggelizni, majd kimentünk a pályára. Amíg apa dolgozott, én szétnéztem a paddockban. Mivel nem kevés szabadidőm volt, alaposan szemügyre tudtam venni mindent. A paddock végéből pont ráláttam arra a lelátóra, ahol egy óriási Sebastianos zászló volt.
Úgy döntöttem, lefényképezem. *Memória megtelt!* - írta ki a gép. Elfelejtettem reggel kicserélni a kártyát. Azonnal a táskámba nyúltam a másikért, de nem találtam. Mehettem vissza a szállodába érte. A parkolóba érve láttam, hogy rám parkoltak, ezért gyalog kellett megtennem az utat, ami kb 10 perc volt. Szerencsére nem kellett sietnem hisz még 10óra sem volt. Bementem a szállodába, fölrohantam a szobába, fogtam a memóriakártyát, majd visszamentem indultam a ringre. A hotel kijáratánál épp Jensont rohamozták meg a rajongók, de mivel sietnie kellett, nem sokan kaptam aláírást. Mikor eljöttem a rajongók mellett, észrevettem, hogy egy kisfiú keservesen sír.
- Nem sikerült az autogramszerzés? – kérdeztem németül.
- Szerette volna ezt odaadni neki, - mutatott egy táskát a lány, akivel volt, - de nem sikerül. Jenson nem ért németül, mi pedig nem tudunk angolul.
- Majd estére hátha sikerül.
- Addigra már nem leszünk itt. Nemsokára átsétálunk majd a pályához, hogy legalább az autók hangját hallják a gyerekek, és ha egy kis esély is van rá, akkor lássák is őket, viszont utána mennünk kell haza.
- Értem. Én is a pályához tartok, nem megyünk együtt?
- Felőlem! – mosolygott a lány.
- Be sem mutatkoztam. Stacy vagyok!
- Gina! – mosolygott. – Ők pedig a testvéreim. Eric, Ralf, Lisa, Simona és Max.
- Idevalósiak vagytok?
- Nem. Müllenbachban lakunk.
- És egyedül jöttél el testvéreiddel?
- Igen. Szerettem volna elhozni őket, hogy élőben is lássák, ha máshogy nem hát így. Mindegyikőjük születésük óta rajonganak érte. – nézett végig 5kistestvérén. – Eric például Jenson Button utóda szeretne lenni. – mosolygott.
- Akkor sok sikert neki! – mondtam. – És a szüleitek?
- Édesanyánk meghalt 3 éve, mikor a legkisebb öcsém, Max született. Édesapánk pedig tavaly, autóbalesetben. Azóta Florian, a bátyánk a hivatalos gyámunk. Ő most is azért dolgozik, hogy legyen mit a kistesóink elé tenni.
- Sajnálom! Nem lehet egyszerű nektek 5 gyereket nevelni. Hisz még szinte ti is azok vagytok.
- 6ot. Van egy húgunk is. Ő most 13.
- Ő miért nem jött veletek?
- Sajnos ő most kórházban van. Beteg. Valamilyen vírusos fertőzést kapott el, és kiszáradás veszélye miatt kórházba kellett vinni. De szerencsére már jobban van.
- Sajnálom. Jobbulást neki!
- Köszönjük!
- Nekem viszont mennem kell. Remélem, még találkozunk! – mondtam a bejárathoz érve.
- Rendben! Én is! – mosolygott, majd elindultam a paddockba.
Út közben eszembe jutott valami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése