59. rész

Út közben eszembe jutott valami. Rögtön rohantam is apához.
- Apa, lehet egy kérésem? – álltam elé.
- Attól függ, mi.
- Nincs véletlenül a csapatnak 6 VIP jegye?
- Minek az? – nézett kérdőn, majd elmeséltem neki. – Szó sem lehet róla!
- De apaa! Légy szíves!
- Stacy, nem! Mi vagyunk mi? Szeretet szolgálat?
- Kérlek! – bújtam oda hozzá és pusziltam meg arcát. – Ez a végén még jól is kijöhet nektek.
- Hogy érted?
- Ha meglátják, hogy jótékonykodsz, szimpatikusabb leszel az embereknek a csapattal együtt.
- Legyen! De ebből nem csinálunk szokást!
- Köszönöm! – pusziltam meg arcát- Most mennem kell, megkeresnem a többieket.
- Közbe dolgozz is! – szólt utánam apa.
- Rendben! – szóltam vissza.
Megkerestem Sebastiant, Markot, Jensont, Nico Rosberget, Nico Hülkenberget, valamint Adriant. Mindegyikőjüknek elmeséltem a sztorit, és egy kéréssel fordultam hozzájuk. Szerencsére mindegyikőjüket rá tudtam beszélni, hogy segítsenek tervemet megvalósítani. Amint megkaptam apától a jegyeket, rögtön kimentem a főbejárathoz. Ginát ott találtam az 5 kicsivel.
- Na, kik nézik a futamot a Red Bull boxából? – álltam eléjük.
- Hogy mi? – nézett döbbenten Gina. – Nem, ezt nem fogadhatjuk el!
- Ugyan már, miért nem?
- Mert ez túl nagy ajándék.
- Megérdemlitek! Tessék, itt vannak a jegyek. – adtam át.
- Nagyon szépen köszönjük! Hogyan tudnánk meghálálni?
- Nem kell meghálálni! – mosolyogtam.
Utunk rögtön a paddockba vezetett, ahol körbevezettem őket. Láthatóan mindannyian nagyon élvezték. Amíg dolgoztam, ők végig ott voltak velem. Bementünk a garázsba is, valamint apának is bemutattam őket. Háromnegyed 12 körül feléjük fordultam.
- Éhesek vagytok? – kérdeztem.
- Igen. – bólogattak a gyerekek.
- Hoztunk szendvicseket. – mondta Gina.
- Nem baj! Gyertek velem, van egy meglepetésem! – mosolyogtam.
A boxok fölötti étterembe mentünk. Az egyik asztalnál Már ott ült Sebastian, Mark, Jenson és a két Nico. Oda mentünk hozzájuk, majd leültünk melléjük. A meghatódottságtól és az örömtől Ginának könnyek szöktek szemeibe, a kicsik pedig megszeppenve ültek a nagy sztárok mellé.
- Köszönöm! – súgta Gina.
- Szívesen! – mosolyogtam.
- Adrian? – kérdeztem a többieket.
- Sajnos nem tudott eljönni, a mérnökével ebédel. – mondta Jenson.
Nemsokára megérkezett az ebéd. Mire végeztünk az étkezéssel, a gyerekek sokkal oldottabbak voltak már. Ahogy elnéztem őket, hogy hogyan néznek föl a versenyzőkre, megértettem, mi az, amiről Heikki annyit mesélt. A Forma1 nem csak egy egyszerű sport, amiben 22 srác 1,5órán át körbe-körbe köröz egy épített pályán, majd a végén valaki föláll a dobogó tetejére és kap egy kupát egy üveg pezsgővel. Nem. A Forma1 egy életérzés. Egy olyan sport, ahol minél jobb vagy, annál többen szeretnek, tisztelnek, valamint annál több mindenkinek mutatsz példát, annál több gyerek számára leszel példakép. Lassan a pilótáknak el kellett menniük, készülődni a parádéra, autogramok és fényképek nélkül viszont nem engedtük el őket. Mikor mindez megvolt, ők elmentek felkészülni, mi pedig a RedBull garázsába mentünk. Nemsokára viszont nekem is mennem kellett dolgozni, így ott hagytam őket, a külön VIP vendégek részére kialakított helyen. A parádé után mindenki már a rajtra készült. Lassan a pilóták beültek autóikba és kihajtottak a rajtrácsra. Mire odaértek, mi is ott voltunk a szerelőkkel. A rajtig sok jó képet sikerül készítenem. Mielőtt elindultak volna a felvezető körre, elfoglaltam helyemet, s mikor elindultak, a csapat többi tagja a boxba ment. Nemsokára visszatért a mezőny és mindenki feszülten várta a lámpák kialvását. Mikor ez megtörtént, a versenyzők elindultak. Elég izgalmas egy futam volt. Azt hiszem, apa az utolsó 30 körben 10évet öregedett és pár ősz hajszál is megjelent rajta. De sikerült. Sebastian megcsinálta. Először nyert a Forma1-ben hazai pályán. Szülei könnyes szemmel mentek a pódium elé. Mikor vége lett a dobogón a ceremóniának, amíg Sebastian az interjú szobában nyilatkozott elmentem Markról képeket készíteni, majd mikor ő végzett, megérkezett Sebastian is. Az interjúk után visszamentünk a garázsba, ahol elkészült a csapatfotó, 

majd megkezdődött az ünneplés, én pedig elkísértem Gináékat a kijáratig. Megkaptam a címüket, így amint előhívatom a róluk készült képeket, elküldöm nekik. Miután elbúcsúztunk visszamentem az ünneplő emberekhez. Egyszer csak a győztes ment el mellettem.
- Sebastian! – szóltam utána. – Gratulálok! – mondtam, mikor visszafordult.
- Köszönöm! – mosolygott. – Amúgy hívj nyugodtan Sebnek!
- Rendben! – mosolyogtam.
- Gyere velem! – jött oda hozzám Stu.
- Hova? – kérdeztem.
- Csak gyere! Hozd a géped is! Mutatok valamit!
Utunk a pályától nem messze fekvő várba vezetett.
- Minek jöttünk ide? – kérdeztem, mikor fölfelé mentünk.
- Várd ki a végét! – mosolygott. – Megérkeztünk! – mondta, mikor felértünk a tetejére.
- Hűha! – mondtam. Más szót nem találtam.
- Tetszik? – kérdezte.
- Ez csodálatos! – ámultam.
A táj, valamint a naplemente gyönyörű volt, de a csodálására sajnos nem sok időnk jutott. Így is készült jó pár kép, és nem csak a tájról, de a mi ökörködéseinkről is Stu-val. Ugyanis ha mi összekerülünk, abból jó nem sülhet ki. Már sötét volt mikor visszaértünk a többiekhez. A buli már befejeződött, a szerelők már pakoltak.
- Mikor mentek haza? – kérdezte Stu.
- Holnap kora reggel. 11re jelenésem van a főnöknél. – sóhajtottam.
- Akkor derül ki, hogy maradsz-e véglegesen, igaz?
- Igen. Te mikor mész haza?
- Én is holnap délelőtt, de először a gyárba megyek, ott leszek egész nap. Szóval amint tudsz valamit, értesíts!
- Rendben! Viszont most szerintem visszamegyek a hotelba. Fáradt vagyok és holnap korán kelünk.
- Akkor majd találkozunk!
Búcsúzkodás után én a szállodába indultam, Stu pedig ment segíteni, pakolni. Mikor megérkeztem, apa már a szobában volt. Lezuhanyoztam, átküldtem a képeket a csapatnak, majd aludtunk. Reggel korán keltünk. Gyors reggeli után pedig elkezdtük összepakolni cuccainkat.
- Hát ez? – kérdeztem apát egy táskára nézve.
- Ajándékok. Édesanyádnak és a húgodnak. – mondta.
- Én azért tudhatom, mi van benne?
- Csak pár plüss és hasonlók a babaszobába.
Miután mindent bepakoltunk, elindultunk a reptérre. A pilóta már várt minket. Amint minden csomagunk bekerült a gépbe, indultunk haza. 1,5 óra múlva már Canfieldben is voltunk, majd kb 20 percnyi autóút után hazaértünk. Mivel már 10 óra elmúlt mire megérkeztünk, sok időm nem volt a találkozóig. Ettem, lezuhanyoztam átöltöztem, 

majd indultam is a gyárba.
- Szia! Stacy Horner vagyok! Dietrich Mateschitz-hez jöttem. – mondtam a recepciósnak. – 11re van megbeszélve a találkozó.
- Azonnal szólok neki! – mondta. – Nemsokára itt lesz! – szólt nemsokára.
Pár perc várakozás után jött is.
- Jó napot kívánok! Iszik esetleg egy kávét, vagy egy üdítőt? – kérdezte,
- Egy kávét elfogadok, köszönöm!
- Legyen szíves, hozasson föl 2 kávét az irodámba! – szólt a recepciósnak, mire az bólintott. – Akkor gyerünk is föl! – nézett rám.
Az irodájába mentünk, ahol leültünk, majd megérkezett a kávé.

- Nos, nem is rabolnám az idejét! Láttam minden képét, és bevallom, nagyon tetszenek! Gratulálok hozzá! Olyanok, mintha profi készítette volna őket. Egyáltalán nem látszik, hogy még kezdő! Ilyen képek kellenek a rajongóknak. – mondta.
- Köszönöm! – mosolyogtam.