27. rész

 Sajnálom, hogy ennyit kellett az új részre várnotok, de mint említettem már, sok volt a dolgom. De megérkezett! Remélem tetszik! :)

Hogy mennyit változott az életem azzal, hogy Josh elment, csak hétfőn realizálódott bennem. Reggel nem várt a házunk előtt, nem vele mentem suliba, üres volt a mögöttem lévő pad, nem kísért haza senki, nem jött át délután, és este sem kaptam ’Jó éjt!’ SMS-t. Azt hiszem, ekkor fogtam föl igazán, mi is történt. Reggel Sarah-val sétáltam buszmegállóba. Mikor fölszálltunk a szokásos helyemre ültem le. A mellettem lévő hely viszont üres maradt. Suliba szótlan, magamba forduló voltam. Szinte senkihez nem szóltam. Mikor a csajok megkérdezték mi bajom, tegnap még minden rendben volt, azt válaszoltam, hogy csak fáradt vagyok. Tudom, hogy nem azért nem kérdezősködtek, mert elhitték, amit mondtam, hanem azért, mert tudják, ha szeretném, majd elmondom. Iskola után gyalog indultam haza. Ki kellett szellőztetni a fejem, és Erickkel sem szerettem volna találkozni. Mikor rá nézek, mintha Josh-t látnám.
- Hová mész? – kérdezte Caroline, mikor az ellenkező irányba indultam el.
- Haza. – válaszoltam.
- De hisz a buszmegálló arra van. – mutatott arra, amerre a többiek mentek.
- Tudom. De szeretnék most sétálni.
- Rendben. – mosolygott együtt érzően Caroline majd elment.
*Minden rendben lesz? Ne menjek veled?* - jött az SMS Sarah-tól pár perc múlva. *Igen. Szeretnék egyedül lenni. De köszönöm!* - válaszoltam rá. Nem sokkal később elhaladt mellettem a busz, mire Erick dudált, én pedig mosolyt erőltetve intettem vissza neki. Mikor hazaértem ettem egy keveset, majd fölmentem a szobámba tanulni. Amint végeztem, nem bírtam tovább. Fölhívtam Josh-t. Meglepődve tapasztaltam, hogy kinyomta, de nem sokkal később jött az SMS, hogy Skype-ra menjek. Gyorsan bekapcsoltam a laptopom. A másodpercek óráknak tűntek mire betöltött a Skype. Miközben beszéltünk a sírás kerülgetett és párszor be is könnyezett a szemem. Josh nem vette észre, csillogó szemekkel beszélt LA-ről.
- Hiányzol! – vágtam hirtelen szavába.
- Te is! Nagyon!
- Nem tudom, hogy hogy leszek túl rajtad!
- Szépen, lassan. – mondta, majd elmosolyodott. – Látom, hordod a karkötőt.
- Igen. Azóta le sem vettem. – néztem rá a sötét színű bőrdarabra.
- Emlékszel még erre? – vette elő a gitárját. – A szerdai koncertünkön ezt is elő fogjuk adni. – kezdett bele Az Aerosmith I don’t wanna miss a thing c. számukba.

- Hát persze! – válaszoltam, majd lentebb hajtottam a laptopom fedelét, hogy ne lássa könnyeimet.
- Sajnálom! Nem gondoltam, hogy így fog érinteni. – mondta, mikor abbahagyta a dalt.
- Nem sírtam! – mondtam szememet törölgetve.
- Stac! Ismerlek!
- Csak valami belement a szemembe. – mondtam, miközben visszahajtottam a laptopom fedelét.
- Az emlékek?
- Igen. – mosolyodtam el keserűen.
- Ne légy szomorú miattam! Majd jön valaki, aki megérdemel!
- Csakhogy te vagy az!
- Stacy! Ott van pl.: Heikki.
- Mi van vele?
- Ahogy megismertem eléggé jó fej. És tutira bejössz neki.
- Mond csak, te teljesen meghülyültél Amerikába?
- Nem. Csak tisztán látok. Láttam, ahogy rád nézett a bálon. Stacy járj nyitott szemmel!
- Csak barátként tekintünk egymásra!
- Lehet, hogy te rá igen, de ő rád nem! Megérdemled, hogy boldog légy!
- Furcsa, hogy a volt barátom, akivel péntek este szakítottam, mondja, hogy jöjjek össze valakivel- - nevettem el magam.
- Mert szeretlek! És szeretném, ha boldog lennél! Heikki mellett az lehetsz! De mennem kell, majd hívlak! Szia!
- Rendben! Szia! – csuktam le könnyes szemmel a laptopom.
Átöltöztem, elmentem futni, majd mikor hazaértem lezuhanyoztam, megvacsoráztam, majd fölmentem a szobámba. Láttam, hogy a telefonomon volt 1 nem fogadott hívás. Heikki volt az. Nem volt kedvem beszélni vele, ezért nem hívtam vissza. Inkább hanyatt feküdtem ágyamon és a plafont bámulva gondolkodtam azon, amit Josh mondott. Vajon tényleg igaza van Heikkivel kapcsolatban? Éjfélt ütött az óra, mikor lehunytam szeme, és inkább megpróbáltam aludni.