32. rész

- Kérsz valamit inni? – kérdezte, mikor beértünk a házba.
- Mi van? – kérdeztem.
- Van narancslé, narancslé, narancslé és még narancslével is tudok szolgálni! – mosolyogtt, miközben a hűtőt nézte.
- Akkor legyen, mondjuk.. narancslé! – mosolyogtam.
- Ülj le addig! Vagy ha szeretnél, szét is nézhetsz! – mondta Heikki.
- Rendben! – mondtam, majd felfedező körútra indultam a házban.
A lakás otthonos volt. Nem volt túl csicsás. Inkább letisztult volt. Világos falak, nagy, nyitott terek, óriási ablakok, valamint hatalmas üvegajtó, ami a kertbe vezetett. A nappaliban egy kandalló is található. A párkányát képek díszítették.
- A családod? – kérdeztem az egyik képre nézve, mikor hallottam lépteit közeledni.
- Igen. – mondta, miközben ideadta az innivalót. – Ő itt Eeva, a húgom, ő Ruut, a másik húgom, ő pedig Jaakko. az öcsém – mutatta testvéreit a képen. – Ők pedig anya és apa. – mutatott egy másik képre.
- És ő ki? – mutattam egy képre, amin egy kisbaba volt.
- Ő Ruut kisfia, Elia. – mosolygott.
- Nagyon aranyos! – mondtam.
- Szóval? Elmondod?- kérdezte hirtelen.
- Mit?
- Hogy min vesztetek össze.
- Semmi komoly. – mosolyogtam.
- A „semmi komoly” miatt nem költözöl el.
- Csak olyan dolgokat mondott, amik rosszul estek.
- Értem.
- Akkor.. aludhatok nálad? – tettem fel félve kérdésemet.
- Hát persze! – mosolygott, majd megölelt. – Elmenjünk a cuccaidért?
- Igen. – bólintottam, majd elindultunk. Pár perc múlva meg is érkeztünk Rachelék házához.
- Óh Stacy! Annyira aggódtunk! Merre jártál? Legalább a telefont felvehetted volna! – ölelt meg Rachel.
- Sajnálom! Nem akartam, hogy aggódjatok! A telefonom a táskám legalján van lenémítva. Elmentem sétálni, majd találkoztam Heikkivel és elbeszélgettük az időt. – nyugtattam meg. – Rachel, sajnálom, de Marco miatt nem tudok tovább itt maradni. Nem bírom elviselni, ahogy sérteget. Heikkinél alszom. Ne haragudj! – öleltem meg.
- Nem haragszom! Tudom, hogy nehéz vele. Főleg most. Biztos vagyok benne, hogy ő is meg fogja érteni. – mondta Rachel.
Fölmentem a szobába, összepakoltam cuccaimat, majd lementem.
- Hát.. köszönöm a vendéglátást! Jók legyetek! Vigyázzatok magatokra! És ha segítség kell, szóljatok!
- Hova-hova? – kérdezte Marco, mikor belépett a házba.
- El! – válaszoltam.
- Mi az? Nem tetszik a vendéglátás a hercegnőnek? Persze, megértem, hogy nem ehhez van szokva és inkább egy palotába megy lakni. Vagy kitudja, hogy minek mész oda. – nézett Heikkire.
- Fejezd be, Marco!
- Mi az? Fáj az igazság? Hogy még mindig ugyan olyan vagy, mint 4 éve? Hogy egy lotyó vagy?
- Ebből elegem van! Ne rajtam töltsd ki a dühödet, jó? Nem tehetek a problémáidról! Nem oldhatom meg! Nem is én csináltam! Egy percig sem maradok itt tovább! – ordítottam.
- Velem így nem beszélhet senki! Főleg egy lotyó nem!
- Úgy beszélek veled, ahogy te velem! Gyerünk Heikki! Rachel, szia! Vigyázz magadra! – mondtam, majd mérgesen csaptam be az ajtót magam mögött.
Heikki berakta cuccaimat a csomagtartóba, majd néma csöndben mentünk haza. Mikor beértünk az ajtón nem bírtam tovább. Kitört belőlem. Zokogva borultam a padlóra. Heikki föltett a kanapéra, majd vigasztalni kezdett. Nem kérdezett semmi. Csöndben tűrte, ahogy könnyeimmel eláztatom pólóját.
- Melyik lesz az én szobám? – kérdeztem, mikor valamennyire már megnyugodtam.
- Amelyiket csak szeretnéd! – mondta.
- Mindegy! Amelyiket nem használod. – mondtam fölfelé menet.
- Ez jó lesz? – kérdezte belépve egy hatalmas szobába.
- Tökéletes! – mosolyogtam, majd lepakoltam a cuccaim.
Mivel csöngettek Heikki egyedül hagyott a szobába. Pár percig a plafont bámulva feküdtem, a történteken gondolkozva, majd nemsokára kopogtak.
- Megjött az ebéd! Gyere enni! – mondta Heikki.
- Te rendeled a kaját? – néztem döbbenten a konyhába érve.
- Igen. Mért? Nem volt kedvem főzni! – mosolygott.
- Ha a lustaság fájna.. – sóhajtottam, majd elnevettük magunkat.
- Látom, már jobb kedved van! – ölelt meg, mire válaszul csak mosolyogtam.
Ebéd után a nappaliba vonultunk. Széthúztuk a kanapét és arra feküdtünk.
- Kérdezhetek valamit? – tette fel bátortalanul kérdését Heikki.
- Persze! – mondtam.
- Hogy értette azt Marco, hogy még mindig olyan vagy, mint régen?
Nagyon sóhajtva kezdtem bele mondatomba. – Tudod.. Mikor 16körüli voltam, elszaladt velem a ló. Az volt bennem, hogy mivel apa híres és gazdag, én mindent megtehetek. Állandóan csak vásároltam, a plázákat jártam, buliztam és pasiztam. Kijártam apával szinte minden futamra, ezért halasztottam magántanulóként éveket is. Minden rendezvényen részt vettem. Kameráknak pózoltam minden hol. Alig volt olyan este, amit otthon töltöttem. Ittam és a drogot is kipróbáltam. A leghosszabb kapcsolatom akkor 1 hónap volt. De volt pár 1 éjszakás kalandom is. Semmi más nem érdekelt, csak a pláza, buli, pasik, pia. – mondtam magamat is meglepő őszinteséggel.
- És hogyan estél túl ezen a korszakodon? – kérdezte.
- Helmutnak köszönhetek mindent. Egy idő után megunta, amiket csinálok. Hogy szinte csak kihasználom apáékat és nem foglalkozom vele, hogy szégyent hozok rájuk. Ezért kaptak egy jó kis fejmosást tőle. És ekkor döbbentem rá mindenre. – mondtam, Heikki nem válaszolt, csak magához húzott és megölelt miközben lehunytam a szemem. Mikor legközelebb kinyitottam a szobámban voltam.
- Éhes vagyok – mondtam Heikkinek, mikor megtaláltam a kertben.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – mosolygott Heikki.
- Mennyit aludtam? – kérdeztem.
- 1 körül aludtál el. Most délután 4 van.
- Jézusom!
- Ha már így felébredtél, készülj! Nemsokára indulunk vásárolni! Bezár a bolt! – mondta.
Gyorsan elkészültem, majd elindultunk. Egy bevásárlóközpontba mentünk, ahol mindent megtaláltunk. Zöldséget, gyümölcsöt, stb.
- Hajrá! – mondta Heikki, mikor letette a cuccokat a konyhapultra.
- Mit csinálunk? – kérdeztem.
- Csirkemellet zöldséges salátaágyon.
- Szuper! – mondtam, majd elkezdtük a vacsorát. – Hol a sószóró? – kérdeztem.
- Ott fönt! – mutatott egy szekrényre, majd leölt a konyhaszigethez, én pedig megpróbáltam levenni a sót. – Mi az? Nem éred el? – nevetett.
- Ne segíts! Nem kell! – néztem rá szúrós szemekkel.
- Kérd szépen! – mosolygott.
- Levennéd nekem a sószórót? – ültem az ölébe és kértem nyájasan.
- Ha adsz egy puszit! – mutatott az arcára.
- Ide megfelel? – csókoltam meg a nyakát.
- Kikészítesz! – nevetett.
Fölálltam az öléből, majd a konyhapulthoz mentem. Heikki utánam jött, levette a sót, végighúzta kezét az oldalamon egészen a csípőmig, majd megcsókolta a nyakam.
- És még én készítelek ki! – nevettem, majd megfordultam, ő pedig átölelt.
Fölnéztem a szemeibe, majd hirtelen megcsókolt. A hirtelen csókból az következett, hogy nem sokkal később már a nappaliban téptük le egymásról a pólót.
- Nem mehetnénk be a szobádba? – kérdeztem.
- Mi az? Félsz, hogy valaki meglát? – bökött az üvegajtó felé. Válaszul nevetve bólogattam, majd fölmentünk az emeletre és birtokunkba vettük Heikki ágyát. Reggel arra ébredtem, hogy Heikki a karomat csókolgatja.
- Nem akartalak felébreszteni! – mondta, mikor észrevette, hogy ébren vagyok.
- Amúgy is fölébredtem volna! Éhes vagyok! – mosolyogtam.
- Ne mozdulj! Hozok kaját! – mosolygott, majd kiment.
Szétnéztem a szekrényében, majd az első pólót, amit találtam kivettem és magamra kaptam. Lementem az emeletről, mikor hallottam, hogy finnül mond valamit. Hangsúlyából ítélve káromkodott.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Nem azt mondta, hogy maradj az ágyban? – mosolygott. – Amúgy nincs semmi baj. Csak elfelejtettem a kenyeret és megégett.
- Ülj le! Majd én megcsinálom! – nevettem.
- Ne!
- Ss! Ülj le! – mondtam, majd összerittyentettem egy könnyű reggelit. Pirítóst tükörtojással.
Reggeli után lezuhanyoztam, majd átöltöztem.
- Pedig jól állt rajtad a pólóm! – mondta csalódottan Heikki.
- Mert ez nem áll jól rajtam?
- Rajtad minden jól áll! Főleg a pólóm! De orvosolhatjuk a problémát! – mondta, miközben a nyakamat puszilgatta. – Úgy látszik, a múltadnak mégiscsak van egy kis jó oldala.
- Ezt hogy érted? – toltam el magamtól.
- Sokat tanulhattál az egyéjszakás kalandjaidból. – húzott vissza.
- Hogy mi? – néztem rá meglepetten.
- Nyugi! Ezzel csak dicsérni szeretnélek!
- Akkor tedd máshogy! – mondtam, majd fölálltam és kimentem a szobából.
- Most meg mi van? Mi az? Hova mész? – kérdezte, mikor utánam jött és látta, hogy pakolok.
- Haza! – vágtam rá dühösen.
- Mi? Mért? Mit tettem?
- Tudod, hogy nem vagyok büszke a múltamra, és hogy szeretném minél hamarabb elfelejteni!
- Bocsánat! Sajnálom! Hülye voltam! Hogy tehetném jóvá?
- Ha kiviszel a reptérre!
- Ha ezt szeretnéd.. – sóhajtott szomorúan.
Szerencsére sikerült jegyemet egy korábbi gépre áthelyeztetni. Pár óra múlva már Londonban is voltam. Hívtam egy taxit, majd hazamentem. Út közben több bocsánatkérő SMS-t is kaptam Heikkitől. Mikor hazaértem szó nélkül fölmentem a szobámba, majd bezárkóztam egy időre. Egy idő után kopogtattak.
- Gyere ebédelni! – mondta Natasha.
Írtam gyorsan egy SMS-t Heikkinek, hogy mivel nem akarom, hogy megromoljon a kapcsolata apával, ezért nem árulok el neki semmit a történtekből, majd lementem ebédelni. Elmeséltem anyáknak a Marcos dolgot, hogy Heikkinél aludtam és ürügyként, hogy hamarabb hazajöttem azt mondtam, hiányoztak és a finnél sem akartam zavarni. Délután elmentem megsétáltatni Tainat, majd egész délután fotózni voltam. Vacsora után átnéztem a tananyagot, majd korán lefeküdtem aludni. Igaz, késő éjszakáig forgolódtam, és a Heikkitől kapott SMS-eket olvasgattam. Akármennyire is akartam, nem tudtam haragudni rá, mert hiába akartam tagadni, a hétvége megváltoztatta érzéseimet Heikki iránt.