37. rész

Elérkezett a csütörtök. A ballagás napja. Már hajnalban keltem, mert jöttek megcsinálni a hajam. Mikor elkészültem és kikísértem a fodrászt megérkezett Bonnie is, akit Josh hozott el kocsival.
- Beszélhetnénk? – kérdezte Josh.
- Betalálok magamtól is. A nappaliban megvárlak! – mosolygott Bonnie, majd magunkra hagyott.
- Látom, nem hordod a karkötőt. – sóhajtott Josh.
- Nem. – mondtam, majd lenéztem csuklómra.
- Ez azt jelenti, hogy..
- Igen. – mondtam, nem hagyva, hogy befejezze mondatát. Valahol legbelül fájt azt hallani, hogy túlléptem a kapcsolatunkon.
- Kár. – mondta.
- Kár? – kérdeztem döbbenten.
- Igen.
- Mégis mi a kár? Hogy túl vagyok a kapcsolatunkon? Hogy már nem úgy telnek az éjszakáim, hogy telesírom a párnámat miattad? Hogy nem várok rád 8 hónapot, és lehet, hogy feleslegesen?
- Igazad van! Nem tudom, hogy hogy képzelhettem, hogy megvársz! – mondta szemrehányóan.
- Áh! Szóval én vagyok a hibás, amiért megfogadtam a tanácsodat! – néztem rá döbbenten.
- Milyen tanácsomat?
- Emlékszel? Azt mondtad, legyek boldog! Most az vagyok!
- Szóval összejöttetek? – emlékezett vissza arra, amit régebben mondott.
- Nem. Még nem. És ha most megbocsájtasz, még próbálnunk kell Bonnie-val, mielőtt megjönnek a vendégek! – mondtam, majd otthagytam.
Idegesen mentem be. Mire szobámba értem muszáj volt megnyugodnom. Mikor beléptem, Bonnie nem kérdezett semmit arról, mit beszéltünk Josh-sal. Kb negyed óra próba után megérkeztek a vendégek, majd Tom is megjött Bonnie-ért. A nappaliban beszélgettünk és vártuk Marcoékat, mikor apa bejött, és egy átlátszó sztorival, mi szerint „Taina hiányol” kiküldött. Tudtam, hogy valamiben mesterkedik. Mivel ilyenkor hagyom, hagy érvényesüljön terve, szót fogadva mentem ki az udvarra, ahol egy öltönyös, szőke hajú urat pillantottam meg.
- Heikki! – rohantam oda hozzá. – Hát te? Nem úgy volt, hogy nem tudsz jönni?
- Ki nem hagynék egy olyan napot, ami csak rólad szól! – ölelt meg.
- Ha ki örültétek magatokat, indulhatnánk! – szólt ki apa.
- Megyünk! – mondta, majd befelé indultunk.
Összeszedtük cuccainkat, majd útnak indultunk. Negyed óra múlva már sulinál voltunk. A bejáratnál osztályom egy része csoportosult. Miután hozzájuk csapódtam rokonaim bementek a suliba, mi pedig megvártunk még pár embert és bementünk a termünkbe. Osztályfőnök beszéde után átvonultunk a suli aulájába és megkezdődött az ünnepség. Az igazgató búcsúbeszéde után elbúcsúztak az osztályok, majd mi is előadtuk búcsúszámunkat Bonnie-val. Az ünnepség végeztével a termünkbe vonultunk, majd osztályfőnök egy rövid búcsúztató és egy csoportkép után szabadjára engedett minket.
- Stac! Beszélhetnénk? – jött oda Josh, amikor kiléptem a teremből.
- Miről? – kérdeztem.
- Lehetne négyszemközt? – nézett körbe, majd rám. Nagyon sóhajtva bólintottam, majd a suli hátsó udvarára mentünk. Nem akartam, hogy bárki meglásson minket, mert hamar téma lennénk.
- Szeretnék bocsánatot kérni a reggeli miatt! – mondta. – Hülye voltam! Túlreagáltam!
- Igen! – válaszoltam. – De nekem is volt benne szerepem! Nem kellett volna annyira fölkapnom a vizet!
- Akkor nem haragszol?
- Nem! – mosolyogtam, majd megölelt.
- Örülök! – mondta. – Ez pedig a tiéd! – nyújtott át egy papírtáskát.
- Ez mi?
- Ajándék. – rántotta meg a vállát.
- Hallod, ha nem mondod, nem fogok rájönni! – nevettem.
- Bontsd ki! Szeretném látni az arcot, mikor meglátod!
A papírtáskából egy gondosan becsomagolt dobozt vettem ki. Mikor leszedtem róla a csomagolót döbbenten néztem felváltra Josh-ra és az ajándékra. A dobozban egy objektív volt a fényképezőgépemhez.

- Honnan tudtad, hogy ilyet szeretnék?
- Nem tudtam, csak sejtettem! Tudom, hogy nem valami nagy ajándék, de olyat szerettem volna, amit használsz is!
- Nagyon örülök neki! És ez is épp elég nagy ajándék! – öleltem meg. – De azt hiszem, mennünk kellene!
- Igazad van! – mondta. – Azt hiszem, egy darabig nem fogunk találkozni! Délután repülünk vissza. Este koncert.
- Akkor sok sikert mára! – mondtam, majd 3 puszi után elindultam.
- Stacy! – szólt utánam. – Nem lenne kedved egy duetthez a bandával? – kérdezte.
- Hogy mi? – kérdeztem. – Te nem vagy normális! – nevettem, majd otthagytam.
- Merre jártál? – kérdezte apa mikor odaértem hozzájuk.
- Josh-sal beszélgettem. – válaszoltam úgy, hogy csak ő hallja, majd haza indultunk.
Otthon az ebéd után kiültünk a kertbe és ott folytattuk a beszélgetést.
- Stacy! – jött oda hozzám Marco, miután mindenki elment. – Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori miatt!
- Semmi baj! – mondtam. – Tény, hogy rosszul esett.
- Tudom! Barom voltam! Rajtad töltöttem ki dühömet.
- Tudom, és nem haragszom!
- Köszönöm! – mondta, majd otthagyott.
Apa Heikkivel és Marcoval, anya pedig Rachellel beszélgetett. Natasha a konyhában pakolt.
- Segítsek valamiben? – kérdeztem.
- Nem. Nem kell. Mindjárt végzek! Nyugodtan fölmehetsz a szobádba, látom, hogy fáradt vagy! – mondta.
Fölmentem a szobámba majd lefeküdtem az ágyamra. Tény, hogy eléggé leszívta az energiámat ez a nap. A plafont bámultam, mikor kopogtattak.
- Csak szerettem volna elköszönni! – lépett be Heikki.
- Elmész? – néztem szomorúan.
- Lassan igen. De ezt előtte szeretném odaadni! – nyújtott át egy kis táskát.
Mikor megnéztem mi van benne, Heikki napszemüvegét találtam meg.
- Gondoltam, még szeretnéd! – mosolygott.
- De hisz még nem is kaptatok újat!
- Nem baj! Ott a régi! – mondta. – De még mielőtt azt hinnéd, hogy ez az igazi ajándékod. – nyújtott át egy dobozt. – Ezt szántam neked igazából!
Mikor kinyitottam, elámultam. Egy csodaszép nyakláncot találtam benne egy pár fülbevalóval.

- Ez.. Ez.. – kerestem a szavakat. – Gyönyörű!
- Pont, mint te! – ölelt meg.
- Nem akarsz itt aludni? – néztem rá, majd adtam egy puszit a szájára, mire elmosolyodott.
- De! – válaszolta, majd elmentünk a hotelbe cuccaiért.