Elérkezett a
péntek, az indulás napja. Sok kedvem nem volt az utazáshoz, de nem mondhattam
le az utolsó pillanatban. Mikor elkészültem lementem az étkezőbe, ahol apát
találtam.
- Jó reggelt! Anya? – kérdeztem.
- Jó reggelt! Még alszik.
- És Natasha? – néztem furcsán, mert máskor ilyenkor a konyhában szokott sürögni-forogni, most pedig sehol nem volt.
- Vásárolni. A pulton van a reggelid. Elkészítette a kávédat is. Szerintem még meleg.
- Értem. Oké!
- Mindent bepakoltál?
- Remélem. De tuti itthon hagyok valamit.
- Suli után még nézd át!
- Kiviszel a reptérre?
- Igen. Délután nem megyek be a gyárba.
- Rendben. De megyek, mert elkések! Szia! Puszilom anyát! – köszöntem el, nyomtam puszit apa arcára, majd elindultam.
Furcsállottam, hogy nem találkoztam az úton Sarah-val, de azt hittem, elaludt. Suliba érve viszont rögtön őt láttam meg.
- Hát te? Hogy kerültél be ilyen korán?
- Anyáék behoztak. Akartam, hogy te is jöhess velünk, csak öcsémet is vittük suliba haverjával együtt.
- Nem baj! – mosolyogtam.
A suli unalmasan telt. Jó pár tanár hiányzott, ezért csak 1 normális óránk volt. Mikor vége lett az óráknak csak úgy, mint tegnap, ma is 10en indultunk haza. Út közben, ahogy fogyott a banda úgy köszöntem el tőlük. Sosem voltunk annyira jó kapcsolatban, de mikor megtudták, hogy a hétvégére elutazom rögtön „könnyes” búcsút vettek tőlem. Sarah-tól is elbúcsúztam, majd a házunkhoz érve ketten maradtunk Adammel.
- Hát.. akkor jó utat. – mondta,
- Köszönöm! Hétfőn találkozunk! Szia! – mosolyogtam és befelé indultam.
- Stacy! – szólt utánam.
- Igen?
- Csak.. azt szeretném kérdezni, hogy Josh-ról tudsz valamit?
- Nem nagyon. Hétfőn beszéltem vele utoljára. Eléggé elfoglalt. De kérdezd meg Bonnie-t. Ő biztos többet tud róla!
- Rendben! Akkor hétfőn! – mosolygott. – Vigyázz magadra! Szia!
- Hétfőn! – mondtam. – Te is! Szia! – mosolyogtam, majd bementem a házba.
- Ki volt az a jóképű srác, akivel beszélgettél? – támadt le Natasha.
- Te kémkedsz utánam? – nevettem. – Csak Adam volt. Egy osztályba járunk.
- És? Bejön? – faggatott.
- Tasha! – szóltam rá. – Egy hete ment el Josh, és különben is, 3 hónap múlva lesz 18. Nem mindenki halaszt évet és vizsgázik 20 évesen.
- Jól van! Értem én! Csak sokáig beszélgettetek..
- Josh-ról kérdezett csak.
- Stacy! Kész vagy? Indulhatunk? – jött be apa. – Még a táskádat se tetted le? El fogunk késni!
- 10 perc és kész leszek! Nyugi! Odaérünk!
Átöltöztem, kibontottam a hajam, tettem föl egy halvány sminket, majd lerohantam cuccaimmal a lépcsőn. Miközben apa betette csomagomat a kocsiba elbúcsúztam Natashától és Tainatól is. Pár perc múlva már úton is voltunk a reptérre. A gép 5kor indult. Fél 5kor már türelmetlenül járkáltam az indulásra várva. Nemsokára meg is kezdtük a beszállást. Elbúcsúztam anyáéktól, megígértem, hogy vigyázok magamra és sűrűn telefonálok, valamint megígértettem apával, hogy vigyáz anyáékra (nem mintha nem tenné), majd beszálltam a gépbe. A repülőút hamarabb eltelt, mit gondoltam, de így is fáradtan szálltam ki a gépből. Meglepetésemre a reptéren Marco várt.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – ölelt meg.
- Rachel?
- Még dolgozik. Indulhatunk?
- Persze! – mondtam, majd fölvettem a cuccaimat és elindultunk.
- Melyik kocsi a tiéd? – kérdeztem.
- Azzal ott. – mutatott az egyik távolban lévő autóra, amiről annyit lehet tudni, hogy kb idősebb, mint én.
- Őő.. oké! – mondtam.
- Gondolom limuzint vártál, de sajnos jobb autóval nem tudok szolgálni. Mi örülünk, hogy ilyenünk is van. – mondta.
*Kezdődik* gondoltam magamban.
- Nem vártam el, hogy limuzinnal gyere. Nekem aztán tökmindegy, hogy milyen autóba ülök, csak guruljon. – mondtam.
Bepakoltunk a csomagtartóba, majd elindultunk a házukhoz, miközben fölhívtam anyáékat. Nem sokkal később már egy kicsinek nem mondható városban, Zugban voltunk. A házuk a város szélén állt. Mikor beléptünk a lakásba Rachel ugrott a nyakamba.
- Szia Stacy! Hogy vagy? És Maryék? Óh, drágám, de rég láttalak!
- Szia Rachel! Köszönöm, jól vagyok! Anyák is jól vannak, bár apa kicsit sokat dolgozik, de minden rendben van! – mosolyogtam. – És ti? Hogy vagytok?
- Az jó! Mi is jól vagyunk! Bár elég sokat dolgozunk, de valamiből meg kel élnünk. – mondta.
- Megértem!
- Még, hogy megérti. – dünnyögte Marco az orra alatt.
- Apropó, ezt anyáék küldik! – nyújtottam át egy ultrahang képet, tudomást sem véve Marco beszólásáról.
- Köszönjük szépen! – mondta Rachel.
- Fölmennék a szobámba. – mondtam.
- Menj nyugodtan! Az emeleten, a fürdő mellett jobbra. – mosolygott Rachel.
- Köszönöm! – mondtam, majd fölmentem kipakolni.
A szoba elég otthonos és tágas volt. Nagy ablakokkal, szekrénysorral, fésülködőasztallal, ami egy hatalmas tükörhöz csatlakozott és egy nagy ággyal. Kipakoltam a cuccaimat, majd lementem a többiekhez.
- Ülj le! Mindjárt vacsorázunk! – mondta Rachel.
- Segítsek valamiben? – kérdeztem.
- Nem kell, köszönöm!
- És mi lesz a vacsi?
- Rák salátaágyon!
- Ti ilyeneket esztek? – döbbentem meg.
- Nem. Csak azért csinálta Rachel, mert szereted. – mondta Marco.
- Köszönöm szépen, hogy gondoltatok rám, de én minden megeszek! – mondtam.
- Ugyan már! Csak a félhavi fizetésem ment rá erre a kis kajára, ami még kevés is lenne, ha szeretném! – mondta.
- Marco! – szólt rá Rachel. – Inkább együnk!
Vacsora után fölmentem a szobámba. Elég feszült volt lent a hangulat, és Marco velem sincs kibékülve egy ideje. Bekapcsoltam a laptopom, fölmentem Skype-ra, beszéltem anyáékkal, majd lefeküdtem aludni.
- Jó reggelt! Anya? – kérdeztem.
- Jó reggelt! Még alszik.
- És Natasha? – néztem furcsán, mert máskor ilyenkor a konyhában szokott sürögni-forogni, most pedig sehol nem volt.
- Vásárolni. A pulton van a reggelid. Elkészítette a kávédat is. Szerintem még meleg.
- Értem. Oké!
- Mindent bepakoltál?
- Remélem. De tuti itthon hagyok valamit.
- Suli után még nézd át!
- Kiviszel a reptérre?
- Igen. Délután nem megyek be a gyárba.
- Rendben. De megyek, mert elkések! Szia! Puszilom anyát! – köszöntem el, nyomtam puszit apa arcára, majd elindultam.
Furcsállottam, hogy nem találkoztam az úton Sarah-val, de azt hittem, elaludt. Suliba érve viszont rögtön őt láttam meg.
- Hát te? Hogy kerültél be ilyen korán?
- Anyáék behoztak. Akartam, hogy te is jöhess velünk, csak öcsémet is vittük suliba haverjával együtt.
- Nem baj! – mosolyogtam.
A suli unalmasan telt. Jó pár tanár hiányzott, ezért csak 1 normális óránk volt. Mikor vége lett az óráknak csak úgy, mint tegnap, ma is 10en indultunk haza. Út közben, ahogy fogyott a banda úgy köszöntem el tőlük. Sosem voltunk annyira jó kapcsolatban, de mikor megtudták, hogy a hétvégére elutazom rögtön „könnyes” búcsút vettek tőlem. Sarah-tól is elbúcsúztam, majd a házunkhoz érve ketten maradtunk Adammel.
- Hát.. akkor jó utat. – mondta,
- Köszönöm! Hétfőn találkozunk! Szia! – mosolyogtam és befelé indultam.
- Stacy! – szólt utánam.
- Igen?
- Csak.. azt szeretném kérdezni, hogy Josh-ról tudsz valamit?
- Nem nagyon. Hétfőn beszéltem vele utoljára. Eléggé elfoglalt. De kérdezd meg Bonnie-t. Ő biztos többet tud róla!
- Rendben! Akkor hétfőn! – mosolygott. – Vigyázz magadra! Szia!
- Hétfőn! – mondtam. – Te is! Szia! – mosolyogtam, majd bementem a házba.
- Ki volt az a jóképű srác, akivel beszélgettél? – támadt le Natasha.
- Te kémkedsz utánam? – nevettem. – Csak Adam volt. Egy osztályba járunk.
- És? Bejön? – faggatott.
- Tasha! – szóltam rá. – Egy hete ment el Josh, és különben is, 3 hónap múlva lesz 18. Nem mindenki halaszt évet és vizsgázik 20 évesen.
- Jól van! Értem én! Csak sokáig beszélgettetek..
- Josh-ról kérdezett csak.
- Stacy! Kész vagy? Indulhatunk? – jött be apa. – Még a táskádat se tetted le? El fogunk késni!
- 10 perc és kész leszek! Nyugi! Odaérünk!
Átöltöztem, kibontottam a hajam, tettem föl egy halvány sminket, majd lerohantam cuccaimmal a lépcsőn. Miközben apa betette csomagomat a kocsiba elbúcsúztam Natashától és Tainatól is. Pár perc múlva már úton is voltunk a reptérre. A gép 5kor indult. Fél 5kor már türelmetlenül járkáltam az indulásra várva. Nemsokára meg is kezdtük a beszállást. Elbúcsúztam anyáéktól, megígértem, hogy vigyázok magamra és sűrűn telefonálok, valamint megígértettem apával, hogy vigyáz anyáékra (nem mintha nem tenné), majd beszálltam a gépbe. A repülőút hamarabb eltelt, mit gondoltam, de így is fáradtan szálltam ki a gépből. Meglepetésemre a reptéren Marco várt.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – ölelt meg.
- Rachel?
- Még dolgozik. Indulhatunk?
- Persze! – mondtam, majd fölvettem a cuccaimat és elindultunk.
- Melyik kocsi a tiéd? – kérdeztem.
- Azzal ott. – mutatott az egyik távolban lévő autóra, amiről annyit lehet tudni, hogy kb idősebb, mint én.
- Őő.. oké! – mondtam.
- Gondolom limuzint vártál, de sajnos jobb autóval nem tudok szolgálni. Mi örülünk, hogy ilyenünk is van. – mondta.
*Kezdődik* gondoltam magamban.
- Nem vártam el, hogy limuzinnal gyere. Nekem aztán tökmindegy, hogy milyen autóba ülök, csak guruljon. – mondtam.
Bepakoltunk a csomagtartóba, majd elindultunk a házukhoz, miközben fölhívtam anyáékat. Nem sokkal később már egy kicsinek nem mondható városban, Zugban voltunk. A házuk a város szélén állt. Mikor beléptünk a lakásba Rachel ugrott a nyakamba.
- Szia Stacy! Hogy vagy? És Maryék? Óh, drágám, de rég láttalak!
- Szia Rachel! Köszönöm, jól vagyok! Anyák is jól vannak, bár apa kicsit sokat dolgozik, de minden rendben van! – mosolyogtam. – És ti? Hogy vagytok?
- Az jó! Mi is jól vagyunk! Bár elég sokat dolgozunk, de valamiből meg kel élnünk. – mondta.
- Megértem!
- Még, hogy megérti. – dünnyögte Marco az orra alatt.
- Apropó, ezt anyáék küldik! – nyújtottam át egy ultrahang képet, tudomást sem véve Marco beszólásáról.
- Köszönjük szépen! – mondta Rachel.
- Fölmennék a szobámba. – mondtam.
- Menj nyugodtan! Az emeleten, a fürdő mellett jobbra. – mosolygott Rachel.
- Köszönöm! – mondtam, majd fölmentem kipakolni.
A szoba elég otthonos és tágas volt. Nagy ablakokkal, szekrénysorral, fésülködőasztallal, ami egy hatalmas tükörhöz csatlakozott és egy nagy ággyal. Kipakoltam a cuccaimat, majd lementem a többiekhez.
- Ülj le! Mindjárt vacsorázunk! – mondta Rachel.
- Segítsek valamiben? – kérdeztem.
- Nem kell, köszönöm!
- És mi lesz a vacsi?
- Rák salátaágyon!
- Ti ilyeneket esztek? – döbbentem meg.
- Nem. Csak azért csinálta Rachel, mert szereted. – mondta Marco.
- Köszönöm szépen, hogy gondoltatok rám, de én minden megeszek! – mondtam.
- Ugyan már! Csak a félhavi fizetésem ment rá erre a kis kajára, ami még kevés is lenne, ha szeretném! – mondta.
- Marco! – szólt rá Rachel. – Inkább együnk!
Vacsora után fölmentem a szobámba. Elég feszült volt lent a hangulat, és Marco velem sincs kibékülve egy ideje. Bekapcsoltam a laptopom, fölmentem Skype-ra, beszéltem anyáékkal, majd lefeküdtem aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése