29. rész

Csütörtök reggel apa előző esti beszéde miatt már több életkedvvel ébredtem. Rájöttem, hogy igaza van.
- Jó reggelt! – mentem be az étkezőbe.
- Jó reggelt kicsim! Látom, jobb kedved van! – mosolygott apa.
- Igen! – mosolyogtam, majd leültem mellé és puszit nyomtam az arcára.
- Figyelj csak, Stacy! – kezdte anya. – Arra gondoltunk édesapáddal, - nézett rá – hogy nem ártana neked egy kis kikapcsolódás. Mi lenne, ha a hétvégére Svájcba mennél, Rachelékhez?
- Mégis minek? – néztem rájuk.
- Hogy kiszellőztesd a fejed. Jobb lenne utána! – mondta apa.
- Utazzak el, amikor veletek lehetnék? Apának ez az utolsó hétvégéje itthon. Így is alig látlak. Most, hogy nem csak egy hetet vagy itthon, utazzak el én?
- Csak két napról lenne szó. Holnap délután indulnál, vasárnap délután pedig már itthon lennél. – mondta anya.
- Tanulni pedig majd ti fogtok helyettem, igaz?
- Legalább egy hétvégére hagyd a tanulást! – mondta apa.
- Legyen! – sóhajtottam, mert nem akartam velük vitatkozni.
- rendben! Akkor még ma fölhívom Racheléket. Te pedig indulj suliba. Elkésel! – mondta anya.
- Jól van! Sziasztok! – mosolyogtam, majd elindultam.
- Szia! – köszöntem Sarah-nak, amikor házuk elé értem és megláttam kilépni ajtójukon.
- Szia! – köszönt vissza. – Mi az? – kérdezte, mikor észrevette, hogy rá várok.
- Szeretnék bocsánatot kérni. Csúnyán viselkedtem.
Rendben. – mondta, majd elindultunk. Pár perc néma csönd után rám nézett. – Mi az? Mit vársz? Hogy boruljak a nyakadba?
- Nem. – ráztam meg szomorúan a fejem. – Azért megbocsájtasz?
- Még nem tudom! – válaszolta rám sem nézve.
- Rendben! – sóhajtottam és néma csendben folytattuk utunkat.
- Te kis butus! – fordult felém nevetve. – Hogy is ne bocsájtanék meg neked! – ölelt meg. – Amúgy nem is haragszom rád! – nevetett. – Tudom, hogy mit érzel!
- Igazad lett volna, ha nem bocsájtasz meg. Csúnyán viselkedtem veled! – mondtam, miközben hirtelen elkezdett szakadni az eső. Nevetve rohantunk a buszmegállóba. Út közben, az éjszakai eső maradványaként létrejött pocsolyából egy autó is fölverte ránk a vizet. Egyszerre értünk a buszmegállóba a busszal.
- Oda biztos nem ültök le! – mondta Mitch nevetve, mikor célba vettük az ülést. – Elfelejtettétek, hogy ez itt Anglia?
- Nem szerettünk volna lekésni! – mosolyogtam.
- Ahj ti, Itt megálltok szépen. - mutatott a lépcsőre. – Jézusom, meg fogtok fázni. A hajatokból is csöpög a víz.
Suliba beérve megszárítkoztunk (jó, hogy Caroline-nál van hajszárító (?)), majd miután bementem a terembe mindenkitől bocsánatot kértem, akit megbántottam. Órák után csapatostól mentünk haza. Hirtelen mindenkinek fontos lett, hogy minél hamarabb hazaérjen. Nem csoda! Nemsokára vizsgák. A jól megszokott bandánkhoz – Bonnie, Caroline, Sarah és én – csatlakoztak még a fiúk is. Adam, Joe, Ben, George, Oliver és Peter. Ökörködve, nem mondhatni, hogy halkan sétáltunk haza.
- Sarah, átjössz majd délután? Szeretnék mondani valamit. – szóltam utána.
- Persze! – mosolygott.
Elbúcsúztam egyetlen megmaradt társamtól, Adamtől is, majd bementem a házba. Ettem, majd fölmentem a szobámba tanulni. Mivel még vacsi előtt szerettem volna bepakolni, hamarabb abbahagytam a tanulást. Mikor végeztem pont jött Sarah.
- Zavarok? Tanulsz még?
- Nem. Már végeztem. – kiabáltam ki gardróbomból.
- Mit keresel?
A bőröndömet.
- Elköltözöl? – kérdezte döbbenten.
- Épp erről szerettem volna veled beszélni. Egy időre Svájcba megyek.
- Mért mész? Mikor indulsz?
- Holnap suli után indulok. Apáék azt mondták, jót fog tenni, ha egy kicsit elmegyek. – meséltem pakolás közben. – De milyen ruhákat vigyek?
- Attól függ hány napra mész.
- Péntek délutántól vasárnap délutánig.
- Akkor ebbe menj – vett elő egy szettet 

 és vidd ezeket. 

 terített ágyamra újabb kettőt.
- Rendben! – mosolyogtam.
- De nekem mennem kell. Holnap találkozunk! Szia!
- Oké! Szia!
Miután Sarah elment megvacsoráztam, elvégeztem fürdőszobai dolgaimat, majd lefeküdtem aludni.