.. majd egy
Red Bull-os pólós embert láttam meg az ajtóban.
- Jó estét kívánok! – köszönt illedelmesen, finn akcentussal a szüleimnek, majd mikor meglátott nekem is köszönt. – Szia! – mosolygott közben.
- Öm.. Szia! – köszöntem neki vissza.
- Stacy, ő itt Sebastian edzője, Heikki Huovinen. Heikki, ő itt a lányom, Stacy. – mutatott be minket egymásnak apa.
- Örülök, hogy megismertelek. Apukád már soka meséld rólad. – mondta mosolyogva.
- Én is örülök. Én is, szintén sokat hallottam már rólad. – mondtam mosolyt erőltetve.
- Nagyszerű! – mondta apa. – Gyerünk. Együnk mielőtt elhűlik.
Mivel a vacsora alatt feltűnően lázadtam, a főétel és a desszert között apa félre hívott.
- Stacy. Mi ez a viselkedés? Azt ígérted normális leszel. – mondta dühösen.
- Apa. Nagyon jól tudod, hogy Rockyn és Adrianen kívül senkit nem bírok, és a vacsit is csak miattad vállaltam be. – mondtam félvállról.
- Kicsim. Tudod nagyon jól, hogy sokat jelent nekem ez. Gyerünk vissza. – mondta
- Apa. Tudod, hogy szeretlek. De ne kérj tőlem olyat, hogy olyanokkal vacsorázzak együtt, akiket utálok. – mondtam. – Ilyenkor neked amúgy sem tetszik semmi, amit csinálok. – förmedtem rá.
- Stacy! – szólt rám.
Bementem az étkezőbe, majd megköszöntem a vacsorát.
- Nem kérsz desszertet? – kérdezte anya.
- Nem. Köszönöm. A szobámban leszek. – mondtam, majd könnyeimet visszatartva kiviharoztam a helységből. A lépcsőn felfele menet hallottam, ahogy Rocky kérdezi apát, hogy mi a bajom, mire apa azt válaszolta, kamasz vagyok, minden ellen lázadok. Amint beértem a szobámba nem bírtam tovább, ki tört belőlem a sírás. Kis idő múlva összeszedtem magam és leosontam a konyhába és Natashával beszélgetve nassoltam. Mikor visszafelé mentem, hallottam, ahogy a nappaliban beszélgetnek.
- Lehet még a lányodra számítani ma? – kérdezte a hangjából ítélve Heikki. – Szeretném jobban megismerni.
- Ki kell duzzognia magát. – mondta anya. – Nem hiszem, hogy lejön még ma.
- Esetleg bemehetnék hozzá, beszélgetni vele? – kérdezte Heikki.
- Nem. – vágtam rá magamban.
- Elég nehéz eset, nem nagyon szereti az idegeneket. Elég bizalmatlan. – mondta apa.
- Sebastian sem volt könnyű eset az elején. – válaszolta nevetve.
- Hát jó. – mondta apa. – Natasha megmutatja neked a szobáját. Kérlek Natasha, gyere be. – szólt ki neki apa. – Kérlek, kísérd fel az urat Stacyhez. – mondta, és én fölrohantam a szobámba. Pár perc múlva a babzsák fotelemben ültem, amikor kopogtak. Natasha volt az.
- Stacy. Heikki szeretne bejönni. Bejöhet? – kérdezte.
- Ha nagyon muszáj.. – mondtam, és Natasha beengedte Heikkit.
- Leülhetek? – kérdezte a másik babzsák fotelem nézve.
- Persze. – mondtam, és lecsuktam laptopom fedelét.
- Mi a baj? Mért duzzogsz? És mért vagy mérges a szüleidre? – kérdezte.
- Nem duzzogok. – feleltem mérgesen. – És nem vagyok mérges a szüleimre.
- Mért hazudsz? – kérdezte mosolyogva.
- Ennyire szórakoztató vagyok vagy micsoda? – kérdeztem flegmán.
- Bocsánat, hogy érdekel a problémád. – mondta és felállt, hogy kimenjen.
- Ah. Ezt te nem értheted. – mondtam, mire egy könnycsepp gördült végig arcomon, ő pedig visszaült a babzsák fotelembe.
- Mi az, amit nem érhetek? – kérdezte, majd letörölte a könnyem.
- Hogy mit, és, hogy érzek. Hogy milyen érzés, ha az ember alig van a szüleivel, mert ők állandóan dolgoznak. Hogy el kell viselnie azt, hogy néha többet jelent a munkája az apjának, mint a saját lánya. Ha egy lány, akinek a szülei, főleg az apja a mindene és csak havonta 2-3 napot vannak együtt. – fakadtam ki sírva. – Most a legjobb az lenne, ha lemennél apáékhoz. – mondtam gorombán. – És kérlek, ezt ne mond el nekik, amit az előbb mondtam.
- Rendben. Ha ezt szeretnéd. – mondta, majd kiment.
Mi után összeszedtem magam, lementem a többiekhez. Anyáékon kívül már senki nem volt a nappaliban.
- A többiek? – kérdeztem csalódottan.
- Kb 5 perce mentek el – mondta anya.
- Gondoltunk, hogy szólunk, hogy mennek, de azt hittük, lefeküdtél aludni és nem akartunk zavarni. – mondta apa.
- Értem. – mondtam szomorúan. Szerettem volna bocsánatot kérni tőlük a viselkedésemért. Főleg Heikkitől. – Apa. Neked meg van Heikki száma, igaz? – kérdeztem.
- Igen. De minek az neked? – kérdezte.
- Csak szeretnék bocsánatot kérni tőle. Csúnyán viselkedtem mikor bejött hozzám. – mondtam bánva tettem. – Szeretném fölhívni.
- Rendben. Hozd a telefonod. Diktálom a számát. De ne add tovább senkinek! – mondta apa mosolyogva.
- Oké. Köszönöm! – mondtam mosolyogva, majd megöleltem és puszit nyomtam az arcára. Fölmentem a szobámba, leültem a babzsák fotelembe, nagy levegőt vettem és tárcsáztam. Két csöngés után föl is vette.
- Haló!? – szólt bele.
- Szia Heikki! Stacy Horner vagyok. Csak szeretnék bocsánatot kérni. csúnyán viselkedtem veled az este. – mondtam ki egy szuszra.
- Nem haragszom. – mondta. – De lehetne, hogy ezt ne telefonon beszéljük meg? – kérdezte.
- Gyere vissza hozzánk. – mondtam. – Apáék nem fognak haragudni.
- Rendben. – mondta, majd lerakta a telefont. Kb 10 perc múlva nálunk is volt. Az este további része pedig úgy folytatódott, ahogy álmomban sem gondoltam volna.
- Jó estét kívánok! – köszönt illedelmesen, finn akcentussal a szüleimnek, majd mikor meglátott nekem is köszönt. – Szia! – mosolygott közben.
- Öm.. Szia! – köszöntem neki vissza.
- Stacy, ő itt Sebastian edzője, Heikki Huovinen. Heikki, ő itt a lányom, Stacy. – mutatott be minket egymásnak apa.
- Örülök, hogy megismertelek. Apukád már soka meséld rólad. – mondta mosolyogva.
- Én is örülök. Én is, szintén sokat hallottam már rólad. – mondtam mosolyt erőltetve.
- Nagyszerű! – mondta apa. – Gyerünk. Együnk mielőtt elhűlik.
Mivel a vacsora alatt feltűnően lázadtam, a főétel és a desszert között apa félre hívott.
- Stacy. Mi ez a viselkedés? Azt ígérted normális leszel. – mondta dühösen.
- Apa. Nagyon jól tudod, hogy Rockyn és Adrianen kívül senkit nem bírok, és a vacsit is csak miattad vállaltam be. – mondtam félvállról.
- Kicsim. Tudod nagyon jól, hogy sokat jelent nekem ez. Gyerünk vissza. – mondta
- Apa. Tudod, hogy szeretlek. De ne kérj tőlem olyat, hogy olyanokkal vacsorázzak együtt, akiket utálok. – mondtam. – Ilyenkor neked amúgy sem tetszik semmi, amit csinálok. – förmedtem rá.
- Stacy! – szólt rám.
Bementem az étkezőbe, majd megköszöntem a vacsorát.
- Nem kérsz desszertet? – kérdezte anya.
- Nem. Köszönöm. A szobámban leszek. – mondtam, majd könnyeimet visszatartva kiviharoztam a helységből. A lépcsőn felfele menet hallottam, ahogy Rocky kérdezi apát, hogy mi a bajom, mire apa azt válaszolta, kamasz vagyok, minden ellen lázadok. Amint beértem a szobámba nem bírtam tovább, ki tört belőlem a sírás. Kis idő múlva összeszedtem magam és leosontam a konyhába és Natashával beszélgetve nassoltam. Mikor visszafelé mentem, hallottam, ahogy a nappaliban beszélgetnek.
- Lehet még a lányodra számítani ma? – kérdezte a hangjából ítélve Heikki. – Szeretném jobban megismerni.
- Ki kell duzzognia magát. – mondta anya. – Nem hiszem, hogy lejön még ma.
- Esetleg bemehetnék hozzá, beszélgetni vele? – kérdezte Heikki.
- Nem. – vágtam rá magamban.
- Elég nehéz eset, nem nagyon szereti az idegeneket. Elég bizalmatlan. – mondta apa.
- Sebastian sem volt könnyű eset az elején. – válaszolta nevetve.
- Hát jó. – mondta apa. – Natasha megmutatja neked a szobáját. Kérlek Natasha, gyere be. – szólt ki neki apa. – Kérlek, kísérd fel az urat Stacyhez. – mondta, és én fölrohantam a szobámba. Pár perc múlva a babzsák fotelemben ültem, amikor kopogtak. Natasha volt az.
- Stacy. Heikki szeretne bejönni. Bejöhet? – kérdezte.
- Ha nagyon muszáj.. – mondtam, és Natasha beengedte Heikkit.
- Leülhetek? – kérdezte a másik babzsák fotelem nézve.
- Persze. – mondtam, és lecsuktam laptopom fedelét.
- Mi a baj? Mért duzzogsz? És mért vagy mérges a szüleidre? – kérdezte.
- Nem duzzogok. – feleltem mérgesen. – És nem vagyok mérges a szüleimre.
- Mért hazudsz? – kérdezte mosolyogva.
- Ennyire szórakoztató vagyok vagy micsoda? – kérdeztem flegmán.
- Bocsánat, hogy érdekel a problémád. – mondta és felállt, hogy kimenjen.
- Ah. Ezt te nem értheted. – mondtam, mire egy könnycsepp gördült végig arcomon, ő pedig visszaült a babzsák fotelembe.
- Mi az, amit nem érhetek? – kérdezte, majd letörölte a könnyem.
- Hogy mit, és, hogy érzek. Hogy milyen érzés, ha az ember alig van a szüleivel, mert ők állandóan dolgoznak. Hogy el kell viselnie azt, hogy néha többet jelent a munkája az apjának, mint a saját lánya. Ha egy lány, akinek a szülei, főleg az apja a mindene és csak havonta 2-3 napot vannak együtt. – fakadtam ki sírva. – Most a legjobb az lenne, ha lemennél apáékhoz. – mondtam gorombán. – És kérlek, ezt ne mond el nekik, amit az előbb mondtam.
- Rendben. Ha ezt szeretnéd. – mondta, majd kiment.
Mi után összeszedtem magam, lementem a többiekhez. Anyáékon kívül már senki nem volt a nappaliban.
- A többiek? – kérdeztem csalódottan.
- Kb 5 perce mentek el – mondta anya.
- Gondoltunk, hogy szólunk, hogy mennek, de azt hittük, lefeküdtél aludni és nem akartunk zavarni. – mondta apa.
- Értem. – mondtam szomorúan. Szerettem volna bocsánatot kérni tőlük a viselkedésemért. Főleg Heikkitől. – Apa. Neked meg van Heikki száma, igaz? – kérdeztem.
- Igen. De minek az neked? – kérdezte.
- Csak szeretnék bocsánatot kérni tőle. Csúnyán viselkedtem mikor bejött hozzám. – mondtam bánva tettem. – Szeretném fölhívni.
- Rendben. Hozd a telefonod. Diktálom a számát. De ne add tovább senkinek! – mondta apa mosolyogva.
- Oké. Köszönöm! – mondtam mosolyogva, majd megöleltem és puszit nyomtam az arcára. Fölmentem a szobámba, leültem a babzsák fotelembe, nagy levegőt vettem és tárcsáztam. Két csöngés után föl is vette.
- Haló!? – szólt bele.
- Szia Heikki! Stacy Horner vagyok. Csak szeretnék bocsánatot kérni. csúnyán viselkedtem veled az este. – mondtam ki egy szuszra.
- Nem haragszom. – mondta. – De lehetne, hogy ezt ne telefonon beszéljük meg? – kérdezte.
- Gyere vissza hozzánk. – mondtam. – Apáék nem fognak haragudni.
- Rendben. – mondta, majd lerakta a telefont. Kb 10 perc múlva nálunk is volt. Az este további része pedig úgy folytatódott, ahogy álmomban sem gondoltam volna.
^^nagyooon szereteeeem :)
VálaszTörlés