25. rész

Az éjszaka nem sokat aludtam. Reggel korán keltem. Heikki nem volt mellettem. Olyan voltam, mint akit fejbe vertek. Lementem az étkezőbe, ahol anyáékat találtam.
- Jó reggelt! Hogy vagy? Hogy aludtál?– kérdezte apa.
- Jó reggelt! Megvagyok. Nem sokat aludtam az éjjel. – mondtam. – Heikki?
- Kint van a kertben Tainaval. – mondta anya. – De gyere, egyél valamit.
- Nem vagyok éhes. – mondtam, majd kimentem a kertbe. Heikki épp Tainaval játszott.
- Jó reggelt! – köszönt mikor meglátott. – Hogy vagy?
- Jó reggelt! – mondtam, majd leguggoltam Tainahoz, aki a lábamra ugrált. – Megvagyok. Régóta föl vagy már?
- Eléggé. Nem nagyon tudtam aludni, inkább elmentem futni. Mikor visszaértem akkor kelt föl Natasha.
- Mennyit aludtál? 3 órát?
- Szerintem annyit sem. De te sem sokat aludhattál. Csak forgolódtál egész éjszaka.
- Akkor aludtam el, mielőtt elmentél.
- Van valami terved mára?
- Tudtommal nincs.
- Akkor nyomás átöltözni. Megyünk futni.
- Mi? Minek? Nemrég jöttél vissza.
- De elmegyek veled is.
- Velem aztán nem.
- 10 perced van, hogy átöltözz. És én a helyedben nem mondanék semmit, hanem már indulnék, mert már csak 9 perced maradt.
Gyorsan fölmentem átöltözni, majd Heikkivel az udvaron találkoztam. A közeli parkba mentünk. Jól esett a futás, kiszellőztettem a fejem.
- Kapsz fél órát, hogy lezuhanyozz, egyél és átöltözz. – mondta Heikki mikor visszaértünk.
- Én nem megyek veled már sehova. – válaszoltam kifulladva.
- 29 perc. – mosolygott. És hozd a fényképezőgéped is.
A fél órából 40 perc lett. Lezuhanyoztam, reggeliztem és fölvettem egy farmert és egy fehér pólót. Mikor lementem Heikki már az autónak dőlve várt.
- Azt hittem, már sosem leszel kész. – nevetett.
- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor beültem az autóba.
- Meglepetés.
Az utunk Londonba vezetett. Hajókáztunk a Temzén, ebédeltünk, fölszálltunk London Eye-ra, majd sétáltunk a városban. Kora délután indultunk vissza, de nem haza mentünk, hanem a gyár melletti üres területre, ahol egy repülőgép várt minket.
- Tudomásomra jutott, hogy régóta szeretnéd kipróbálni. – mosolygott Heikki amikor a gépből kiszállt egy srác, akinél 2 bukósisak, 2 overál és 2 ejtőernyő volt.
- Úr Isten! – néztem Heikkire. – Mikor szervezted ezt meg?
- Apukádnak köszönd, ő szervezte. Csak megkért, hogy én ugorjak veled.
- Ez nem igaz! – mosolyogtam, majd odaért hozzánk a srác és ideadta a cuccokat.
Miután bementünk a gyárba átöltözni elmagyarázta nekünk a pasi, hogy mit, mikor, hogyan kell, majd beszálltunk a gépbe és elkezdtünk emelkedni.
- Ki kezdi? – kérdezte a srác. – Nemsokára elérjük a magasságot.
- Egyszerre ugrunk. – néztem Heikkire. – Még a végén itt marad. – mosolyogtam.
- Vagy félsz. – nevette el magát Heikki.
- Én nem, de te szerintem igen.
- Valld be, hogy nem mersz egyedül ugrani!
- Lent találkozunk! Aztán nem itt maradni! – nevettem, majd kiugrottam. Rögtön utánam Heikki is ugrott. Csodálatos érzés volt zuhanni a semmibe. Mivel Heikki picit később nyitotta ki ernyőjét egyszerre értünk földet.
- Ez baromi jó volt! – ért fülig a szám.
- Örülök, hogy élvezted. De valld be, hogy féltél!
- Inkább te valld be, hogy csak azért ugrottál ki, mert nem akartad, hogy egy lány bátrabb legyen nálad!
- Viccesnek tetszik lenni Ms Horner! – nevetett Heikki majd megölelt.
Összeszedtük az ernyőket, majd miután visszaadtuk, megkaptuk a fényképező gépet az egyik Red Bull-os csapattagtól, aki fényképezett minket ugrás közben. A haza vezető úton a képeket néztem. Nagyon jók lettek.
- Mivel sietnem kell a repülőtérre, mert utazom Sebastianékhoz, ezért csak kiteszlek a házatoknál és megyek tovább.
- Rendben! – válaszoltam. – Nemsokára megérkeztünk a házunkhoz. – Köszönöm szépen a mai napot! – mosolyogtam. – És úgy mindent.
- Nincs mit! Ha bármi van, szólj nyugodtan! – mosolygott. – Üdvözlöm a szüleidet! – mondta, megölelt, megpuszilt, majd kiszálltam az autóból. Megvártam, míg elmegy, majd bementem.
- Megjöttem! – kiabáltam anyáéknak, majd fülig érő szájjal mentem föl a szobámba. Elővettem a telefonom, majd írtam egy SMS-t Heikkinek. *Még egyszer köszönöm a mai napot! Vigyázz magadra! Jó utat! Stacy.* Pár perc múlva érkezett is a válasz. *Még egyszer nincs mit! Te is! Meglesz! H.* Mivel Bonnie hívott gyorsan fölmentem Skype-ra. Türelmetlenül ült a gép előtt.
- Na, végre! Merre jártál? Már vagy 100x hívtalak!
- Bocs! Le voltam némítva! Nem akartam, hogy zavarjanak! – válaszoltam.
- Mért? Merre jártál?
- Csak Heikki elvitt Londonba sétálni. – meséltem, mintha jelentéktelen lenne.
- Értem. – mondta Bonnie. – Josh hívott mikor leszálltak tegnap. Kérdezte mi van veled, és mondta, hogy majd fölhív.
- Hogy van? Minden rendben van vele? Mikor hív? – kérdeztem, majd Natasha jött be a szobámba, hogy kész a vacsi és Sarah is átjött.
- Igen. Rendben megérkeztek. Igaz, apa rájött, hogy nem bírja a repülést. – nevetett. – Nem tudom mikor hív, lehet még ma.
- Rendben. De most mennem kell. Majd beszélünk. Lehet, holnap átnézek. Szia!
- Oké! Szia!
- Lementem az étkezőbe, ahol már mindenki az asztalnál ült.
- Nagyiéknak nagyon tetszett a táncotok, és nem értik, mért titkoltuk eddig, hogy énekelsz. Hiába mondtuk nekik, hogy nem tudtok mi sem. – mondta apa.
- Örülök neki! Amúgy nem énekelek, Csak beugrottam Bonnie helyett, mert torokgyulladása van.
- De ügyes voltál! – mosolygott anya. – De még nem is meséltél a mai napról.
- Nem volt nagy cucc. Elmentünk Londonba, sétáltunk, hajókáztunk és felültünk a London Eye-ra, majd elmentünk ejtőernyőzni. Tényleg, köszi apa! – mosolyogtam. – És Heikki üdvözöl titeket. – mondtam, majd felálltam az asztaltól. – Köszönöm a vacsorát! Mi befejeztük Sarah-val. A szobámban leszünk! – mondtam, és felráncigáltam Sarah-t magammal.
- Hé! Én még ettem volna! – mondta.
- Én pedig megőrülök! – járkáltam fel-alá a szobámban.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Heikki. – válaszoltam, mire kérdően nézett rám.